Rabindranath Tagore (1861–1941) versei

Közzétette:

[magyar átírás: Rabindranáth Thákur]
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Versek A kertész című kötetből
Áprily Lajos fordítása

Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelemesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen?
S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő

Ranindranath Tagore
Rabindranath Tagore

hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva?
Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?

Szerelmem, valamikor a te poétád nagy eposzt forgatott a fejében.
Jaj, nem vigyáztam: megütötte a te csengő boka-gyűrűdet s baj történt. Dal-darabkákra tört s szétszórtan hever lábaidnál.
Régi háborúk történetének egész halmazát hányták-vetették a nevető hullámok, eláztatták a könnyek és elmerült.
Jóvá kell tenned nekem ezt a veszteséget, szerelmem. Ha igényem arra, hogy halhatatlan hírem lesz a halál után, szétfoszolt, tégy halhatatlanná életemben.
És én nem fogok gyászolni veszteségemért s nem hibáztatlak téged.

Nem, jóbarátaim, bármit mondtok is, aszkéta nem leszek soha.
Nem leszek aszkéta soha, ha ő nem tesz fogadalmat együtt velem.
Erős az elhatározásom, hogy ha nem találok árnyékos menedéket s nőtársat a bűnbánathoz, aszkézisre nem adom magam soha.
Nem, jóbarátaim, tűzhelyemet és otthonomat nem hagyom el soha s nem vonulok erdei magányosságba, ha visszhangos árnyékában nem cseng víg kacagás s ha sáfrányszínű köpeny vége nem lobog a szélben; s ha csendjét nem mélyíti el lágy suttogás.
Aszkéta nem leszek soha.

Egy álom homályos ösvényén elindultam megkeresni szerelmesem, aki enyém volt egy ezelőtti életemben.
Elhagyott utca végén állt a háza.
Kedves pávája álmosan ült rúdján az esti szélben s a galambok elcsendesedtek szögletükben.
Letette lámpását a bejáratnál s megállt előttem.
Arcomra emelte nagy szemét s ezt kérdezte némán: “Jól vagy, barátom?”
Felelni akartam, de nyelvünket elvesztettük és elfeledtük.
Gondolkoztam és gondolkoztam, de nevünk nem jutott eszembe.
Könnyek csillogtak a szemében. Jobb kezét felemelte felém. Megfogtam s álltam szótlanul.
Lámpásunk fénye lobbant egyet az esti szélben és meghalt.

Űzöm az aranyszarvast.
Mosolyoghattok, barátaim, de követek egy látomást, mely elillan előlem.
Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok névtelen országokat, mert űzöm az aranyszarvast.
Ti jöttök s vásároltok a piacon s portékával megrakodva otthonotokba újra visszatértek, de engem megérintett az otthontalan szelek varázsa, nem tudom, mikor és hol.
Nincs gond a szívemben; messze magam mögött hagytam, ami tulajdonom volt.
Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok névtelen országokat – mert űzöm az aranyszarvast.

Bár jön lassú lépésekkel az est s minden dalnak jelt adott az elhallgatásra;
Bár társaid nyugodni tértek s te fáradt vagy;
Bár félelem lappang a sötétben s az égbolt arca fátyolos;
Mégis, hallgass meg, madár, ó, madaram, s ne csukd még össze szárnyad.
Ez nem az erdő lombjainak a homálya, a tenger ez, mely mint egy sötét fekete kígyó emelkedik.
Ez nem a virágzó jázmin tánca, a tajték villogása ez.
Ó, hol van a napsütötte zöld part, hol a fészked?
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
A magányos éj fekszik utadon, a hajnal alszik az árnyékos dombok mögött.
A csillagok, az órákat számolva, visszatartják lélegzetüket, a gyenge hold úszik a mély éjszakában.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
Nincs számodra remény, nincs félelem.
Nincs szó, nincs suttogás, nincs kiáltó hang.
Nincs otthon, nincs pihenésre ágy.
Csak a te páros szárnyad van és az úttalan ég.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.

Zajlott a vásár a templom előtt.
Kora reggeltől esett s a nap már alkonyodott.
A tömeg minden jókedvénél fényesebb volt egy kislány fényes mosolya, aki egy fillérért pálmalevél-sípot vásárolt magának.
Ennek a sípnak élesen rikító öröme ott lebegett minden kacagás és zsivaj felett.
Végtelen népsokaság jött és tolongott lökdösődve. Az út sáros volt, a folyó áradt, a mező víz alá került a szakadatlan esőtől.
a tömeg minden gondjánál nagyobb volt egy kisfiúnak a gondja – nem volt egy fillérje, hogy festett pálcát vásároljon magának.
Sóvárgó szeme, mely a bódéra meredt, olyan siralmassá tette ezt az egész embersokadalmat.

El kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én.
Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhők s a habok tombolnak a tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom meg én.
Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.
Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és a mellemhez tapad.
Sokáig dédelgettem gyöngéden.
Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem.
Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól.
Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében.
Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni.
Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.
Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.
A halál lökése belelendítette az életbe.
Szemtől szemben állunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.

Ki vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod?
Nem küldhetek neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot sem az amott lebegő felhőkből.
Nyisd ki ajtóidat és tekints szét.
Virágoskertedből szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit.
Szíved örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját száz esztendő távolából küldi feléd.

Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
Az élet napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
A szerelmet el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Sietünk leszakítani virágainkat, nehogy a futó szelek megrabolják.
Megpezsdíti a vérünket, megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha késlekednénk.
Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a búcsú harangját.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Nincs rá időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
Rövid az életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.
Ha munkára vagy vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni.
Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló Égben.
De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Ó, nő, te nemcsak az Isten kezeműve vagy, hanem a férfiaké is; mindig ők díszítenek fel a szívükből vett szépséggel.
Költők arany képek fonalaiból szőnek hálót neked; festők mindig új halhatatlanságot adnak alakodnak.
A tenger gyöngyeit adja, a bányák aranyukat, a nyári kertek virágaikat, hogy betakarjanak és elborítsanak, hogy drágábbá tegyenek téged.
A férfiszívek vágya ifjúságodra árasztotta glóriáját.
Félig nő vagy és félig álom.

Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. érdem magamtól: “Álom ez?”
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.

Az élet üvöltő rohanásában, ó, Szépség, kőből kifaragva, csendesen és némán, távol és egyedül állsz.
A nagy Idő szerelmesen ül lábaidnál s ezt suttogja:
“Szólj, szólj hozzám, szerelmem; szólj, szólj, menyasszonyom!”
De a te szavad kőbe van zárva, ó, Mozdulatlan Szépség!

Forrás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s