Közzétette: TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK
Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, –
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, – néztem, – nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
(Szabó Lőrinc)
A SZIVÁRVÁNY
Ha fenn a szivárvány ragyog,
megdobban a szivem:
így volt, hogy kezdtem éltemet,
így van most, hogy év évre megy,
így legyen mindig, s meghalok
inkább, ha nem!
A férfi apja a gyerek;
hadd fűzze hát napjaimat
egymáshoz a természet-áhitat.
(Kálnoky László)
A MAGÁNYOS ARATÓLÁNY
Nézd őt, a hegyvidéki lányt,
a szántóföldön egyedül!
Arat s dalolgat: állj meg itt,
vagy lépj nesztelenül!
Kaszál, kévét köt egymaga,
s oly mélabúsan zeng dala:
ó, hallgasd! a völgy mély öle
hangjával van telistele.
Szebbnek a csalogány dalát
nem hallják fáradt vándorok,
ha olykor árnyékos tanyát
nyújt az arab homok:
nem ily üdítő hang, midőn
kakukk kiált tavaszidőn,
és megtöri a víz örök
csendjét a Hebridák között.
Miről dalol? Ki mondja meg?
Tán a kesergő dallamár
tárgya régi baljós eset
s harc, mely feledve már:
vagy szerényebb a téma itt,
számunkra meghittebb, maibb?
Köznapi bánat s fájdalom,
mely elmúlt, s újul egy napon?
Mindegy, hogy mit – dalolt a lány,
s nem volt dalának vége-hossza;
néztem, míg dal közt dolgozott,
sarlózott hajladozva; –
figyeltem mozdulatlan őt,
s hogy elértem a dombtetőt,
a dalt muzsikálta szivem,
mely rég elhalt már, messzi, lenn.
(Kálnoky László)
Lighthouse 