A Tibeti család

A tibeti család szerkezete és szociológiai jellemzői

“A Buddha egyenlő jogokat adott a férfinek és a nőnek”
A kutatások szerint Tibetben 1959 előtt a hagyományos családi forma volt a jellemző, amelyben a család mint termelési egység, mint szociális élettér, mint a legfontosabb társadalmi kommunikációs csatorna szerepet töltött be az emberek életében. A tibeti család a XX. század második feléig szinte kizárólagos jelentőségű a tudás átadásában és a tudásátadás megszervezésében a kolostori oktatás mellett. Amint a következőkben kiderül, a lányok és fiúk képzési lehetőségei nagy eltérést mutatnak, így a lányok oktatása, nevelése szinte csak a

családban történt.
Demográfiai szempontból fontos megemlíteni, hogy a kínai megszállás előtt, amely 1959-ben volt, a tibeti népességnek csak az 1/75-öd része élt városokban. A teljes népesség 4.5-6 millióra volt tehető abban az időszakban. Ennek 48%-a nomád, 32%-a kereskedő és földműves, 18 %-a pedig szerzetes és 2 %-a apáca volt.
A tibeti család szerkezeti lehetőségei

Tibetben területenként nagy eltérést mutatnak a házasodási szokások. A tibeti hagyományok megengedik mind az endogámia mind az exogámia lehetőségét. A legfőbb oka ennek a rugalmasságnak a családi birtok és vagyon védelme a szétdarabolástól, amely hozzájárult a családi örökség egységéhez és az osztály és kaszthoz tartozás tisztaságának fenntartásához. Az arisztokraták gyakran házasodtak a saját osztályukon és családjukon belül. Annak érdekében, hogy elkerüljék a vérkeveredés halálos genetikai hatását, a rokonok csak hét rokonsági fokon túl házasodhattak össze. Ezek a tiltások olyan kemény kényszert jelentettek, hogy senkinek sem volt szabad megszegnie őket. Régen a tibetiek a saját lakóterületükön választottak házastársat, mert így könnyen tudtak azonosulni a szokásokkal, a szociális helyzetükkel és a megkívánt életmóddal.
Másrészt a tibetiek az exogámia útját is követték, melynek alapja egy közös patriarchális ős vonalán kialakuló törzsi összetartozás. Ebben az esetben a törzs tagjai szintén nem házasodhattak össze csak a hetedik rokonsági fokon túl. Mindezek mellett Tibetben háromféle házasság jöhetett létre a kínai megszállás előtt: monogámia, poliandria és poligámia. Tibetben minden formája megengedett volt a házasságoknak mindaddig, amíg nem vezettek a családi birtok felbomlásához. Bár a házasságok nagy része monogámia, ugyanúgy elterjedt, hogy egy feleségen osztozzon néhány férfi, illetve több feleséggel éljen egy férfi. Ily módon a következő családszerkezetek jöttek létre:
– néhány férfi tartott el néhány nőt
– néhány férfi tartott el egy nőt
– egy férfi tartott el néhány nőt
– egy férfi tartott el egy nőt.
A poligámia a magas szociális státust szimbolizálta. Ezzel szemben a szegényebb családokban a poliandria terjedt el, mivel a testvéreknek csak egy nőt kellett eltartaniuk és együtt is dolgozhattak, így a családi vagyon is egyben maradt. Más alacsonyabb státuszú családokban a nővérek osztoztak egy férjen. Némely esetekben amikor az anya első férje halálakor idősebb lányával maradt magára, az anya egy jóval fiatalabb férfihez ment feleségül, akinek a lánya is a felesége lett, vagy ugyanabban az időben vagy amikor már házasulandó korba jutott. Tibetben nem jelentett hátrányos helyzetet vagy stigmát, ha egy hajadon lánynak házasságon kívüli gyermeke született. Mivel Tibetben a szerzetesek száma igen nagy volt, ezért a házasulandó nők magasabb arányt képviseltek, s ezért a poligámia is elterjedt. A poliandria a gyakorlatban lecsökkent különösen a gazdag családokban, ahol a fiúknak nagyobb lehetőségük volt saját család alapítására.
A poliandriának a következő formái jelentek meg:
– néhány testvér osztozott egy feleségen
– kettő vagy több férfi -akik nem testvérek- osztoztak egy feleségen közös megegyezés útján
– férjezett asszony hatást gyakorolt a férjére és a jóváhagyásával férjhez ment egy másik férfihez.
A fenti lehetőségek ellenére a fiatalok családja által előre eltervezett, eljegyzésen alapuló, monogám házasságok voltak a legelterjedtebbek.

A férfiak és nők eltérő társadalmi megítélése

“Nő vagyok, kevés az erőm, hogy ellenálljak a veszélynek,
Alacsonyrendű születésemnél fogva, mindenki engem támad.
Ha koldusként járok, a kutyák bántanak engem.
Ha vagyonnal és étellel rendelkezem, a banditák támadnak meg.
Ha nagy dolgot viszek véghez, a körülöttem élők nem nézik jó szemmel.
Ha nem csinálok semmit, pletykákat terjesztenek rólam.
Ha bármi rossz történik, akkor mindenki nekem támad.
Akármit csinálhatok, nincs lehetőségem a boldogságra.
Mert nő vagyok, nehéz a Buddha tanításait követnem.
Még életben maradnom is nehéz!”
Tibeti népköltés*
A nőkkel kapcsolatos társadalmi attitűdök megítéléséhez először a nyelvhasználatot kell megvizsgálni. A nőt jelentő szó régen és most a skye-dman, amely alacsony szinten születettet jelent. Ez a jelentés az idő multával sem veszett ki a köztudatból és a tudatalattiból. Névmásként a mo-t használják, amelyet még nőstény állatok esetében is használnak, és a megalázó jelzők és főnevek szóösszetételeiben is megjelenik. Viszont sohasem használják az anyák, nemes asszonyok vagy istennők esetében. A nyelven keresztül tehát tetten érhető a férfiak és nők közötti szociális státuszbeli különbség, amely egyértelműen mutatja alacsonyabb rendű pozíciójukat. A tibetiek azt is gondolják, hogy a nők alacsonyabb képességűek a férfiaknál, jobb ha nem merészkednek a fejlődés területeire, hanem a háznál maradnak. Értelmi képességeik is a férfinél kisebbek, képtelenek kezdeményezni és ezek következtében nem világosodhatnak meg mindaddig, amíg férfiként nem születnek meg.
A történelmi Sákjamuni Buddha** ugyan egyenlőnek tartotta a férfi és nő jogait, de a helyzetükkel kapcsolatban már éreztette a különbséget. A káros következményekkel járó cselekedetek közül pl. a házasságon kívüli szexuális kapcsolat negatív jövőbeni hatásai között a nőneművé születést tanította, amely “büntetés” lévén a férfivel szembeni hátrányra utal.
Ezek az előítéletek attól a pillanattól elkezdnek hatni, hogy egy ember megszületik. Tibetben ez a lány gyermekkel való bánásmódon keresztül is tetten érhető volt. Először is, egyik szülő sem örült olyan mértékben, ha lány született, mintha fiú. Ezt az értékelést nem is fojtották el, hanem nyíltan vállalták. A legnagyobb szerencsétlenséget jelentette, ha egy apának nem lett fiú utódja. A fiú gyermek nemét nagyon értékes dolognak tartották a születésétől fogva, amit óvni kellett. Varázslatokat használtak, hogy megelőzzék a gyermek elrablását az irigy boszorkányok által. Ugyan a lánycsecsemőket sohasem ölték meg ahogyan a világ más részein, nem is adták el rabszolgáknak, de mégis láthatóan kevesebbet értek, mint a bátyjaik. Amíg a fiúgyermekek az apjuk szociális és gazdasági pozícióján osztoztak, addig a lánygyermekek már korán elkezdtek dolgozni és sokkal keményebb bánásmódban részesültek, mint a bátyjaik. A családban ők keltek először, tüzeit gyújtottak, vizet és gyújtóst hoztak be és így tovább. A lányok vették át a bátyjaik házimunkáit is, amikor azok iskolába kezdtek járni. Miközben még maguk is gyerekek voltak, mégis a kisebb gyerekek pótmamájává váltak. Amíg a fiúkat egy idősebb szerzetes ellátásával bízták meg, addig a lányokat a magatehetetlen beteg rokon ápolására küldték, amely sokkal rosszabb lehetőséget jelentett az előrelépésre és tanulásra.
A tibeti szövegeket, anekdotákat, mitologikus történeteket olvasva is kiderül, hogy a hősök férfiak, melyek mellett a nők csak másodlagos szereplők, akik alattomosan, fondorlatos módon avatkoznak be. Az is kiderül a szövegekből, hogy a nők anyagi előnyszerzésre törekszenek elsősorban, így csak a szépséget és a szenvedést érdemlik. Végső soron a nők jelentik a legnagyobb akadályt a férfiak számára azon a Buddha által megszabott úton, amely a szenvedéstől való megszabadulása felé vezet.
* Janice D. Willis: Tibetan Ani-s:The Nuns life in Tibet p: 96 (ford.: szerző)
** A történelminek nevezett Sakyamuni Buddha, vagy más néven Siddharta Gotama ie. 1500 körül született. Előtte is léteztek és feltételezhetően utána is fognak létezni más Buddhák. A buddhista szentiratokat az ô tanításai után készítették.

Esküvői szertartások a tibeti társadalomban

A menyasszony és a vőlegény kiválasztásánál általában hasonló életkorú párok jöttek számításba. A szülők választották a partnert. A szülői eljegyzések esetén nem kérdezték meg a lány véleményét a férj kiválasztását illetően. Amikor egy fiú házasulandó korba jutott, elérte a 20. életévét, a szülei intézték az esküvőjét és a fiú környezetéből választottak neki párt. Elkezdődött a menyasszony keresése a társadalmilag azonos státuszú és származású családok között.
Az ismerős lányok sugallták a szülőknek, hogy kik mennének a fiúkhoz szívesen feleségül. Ezután történt a lányok közül való választás, amely a lány szüleivel való egyezkedés útján történt. A megállapodásra gyakran hivatásos közvetítőt kértek fel, aki eljárt a családok érdekében. Az egyezkedés idejének érdekes szokása volt vidéken, hogy a lány anyja folyamatosan ismételgette, hogy a lánya csúnya és ügyetlen. A megegyezés hetekig tartott. A tárgyalások sikeressége érdekében ajándékokat vittek a lány családjának, illetve a tradicionális sört, a csangot. Ha a hosszas megbeszélések végén a szülők beleegyeztek a házasságba és a horoszkópok is összeillettek, elkezdődött az esküvő szervezése, amelyben jelentős szerep jutott a vőlegény nagybácsikájának.
Az asztrológus véleménye döntő jelentőségű volt a házasságok megkötésével kapcsolatban. Ugyanis úgy tartották, hogyha a zodiákus jegyek összeütközésben állnak a kiválasztott párnál, ez szerencsétlenség forrása. Az asztrológus döntötte el a házasságkötés időpontját is. Az esküvőket a kora reggeli órákban tartották, amelyet a legszerencsésebbnek és legértékesebbnek tartottak.

Az esküvői szertartásokat három szakaszra lehetett osztani:

1. A menyasszony részvételével történő szertartások a családi védőistenek számára.
2. A menyasszony és a vőlegény hozzátartozóinak megbeszélése után a menyasszony a vőlegény házába ment.
3. A menyasszony bemutatása a vőlegény családjának megtisztulási szertartások és étel felajánlások között.
Vidéken az volt a szokás, hogy a lány előtt eltitkolták, hogy tervezik az esküvőjét. Így azt sem tudták meg, hogy kihez fognak feleségül menni. Ennek az az oka, hogy a szülők véleménye szerint a házasságról való beszélgetés csak megrémítette a lányokat, akik egyáltalán nem akarták elhagyni a szülői házat.
Az esküvő napján valamilyen ürügyet talált ki a család, hogy a lány a legjobb ruháját felöltse. Az intelligensebb lányok természetesen átláttak a helyzeten és ellenálltak az öltöztetésnek. Ekkor a lány barátnői próbálták a menyasszonyt megvigasztalni és rávenni az engedelmeskedésre.
A menyasszony családja nagy mulatságot szervezett a rokonoknak, amely magas társadalmi státuszú családok esetében két héttől egy hónapig tartott, míg a szegényeknél egy-két napig. A rokonok és barátok gratulációjukat ajándékokkal is nyomatékosították, amely ruha, étel vagy pénz lehetett. Az esküvő előestéjén a vőlegény elküldte a követeit a menyasszony házához, hogy hozzák el a menyasszonyt. A követek ajándékot és pénzt vittek a lány szüleinek, amely megközelítően megegyezett a lány felneveléséhez szükséges összeggel. A közvetítő adta oda a vőlegény szülei által küldött ruhákat és ajándékokat valamint egy türkiz követ, amely a házasság szimbóluma. Ezt a türkizt szigorúan mindenkor hordania kellett a feleségnek.
A lakoma és az ünneplés a vőlegény házában történt. A vendégek, rokonok és barátok ajándékokat és ünnepi selyemsálat (khata) hoztak a menyasszony szülei számára.
Az esküvőre meghívtak egy magas rangú szerzetest is, aki felajánlásokat és szertartásokat végzett a védőistenek számára, hogy segítsék a menyasszony távozását a családjából és vezessék az új család életét. Másnap, amikor a menyasszony elhagyta a házat, gyakran kértek fel hivatásos szónokokat, hogy mondja el az új feleség kötelességeit a férje mellett. Eszerint engedelmességgel tartozott az idősebbekkel szemben és a férj testvéreit, rokonait sajátjaként kellett szeretnie. A szolgálókkal úgy kellett bánnia, mint saját gyermekeivel. Ezeket a szabályokat és az ezekhez tartozó történeteket a rokonok is ismételgették, recitálták. Távozásakor a lány hozományként földterületet, hasznos háztartási eszközöket kapott, melyek mennyisége a lány családjának szociális és anyagi helyzetétől függött. Amikor a feleség távozott a szokás úgy követelte, hogy sírnia kellett. Valójában tényleg keserűen és félelemmel telin vált meg a szülői környezettől.
Ha a menyasszony gazdag családból származott, akkor magával vitt egy szolgálót az új otthonába. Az esküvőt követő egy éven belül a házaspár visszatért a feleség eredeti családjához, ahol 1-3 hónapot töltöttek. Ezután a férj visszatért a házukba, de a feleség addig maradhatott otthon, ameddig kedve tartotta.
A szerelmi házasságokat a környezet teljesen elítélte, hiszen ebben az esetben az asztrológiai összeillés nem került megfontolás alá és a szülők elveszítették tekintélyüket. Ha a házasság ebben az esetben kudarcot vallott, ezt tartották a legnagyobb szégyennek, amely megzavarta a nagycsalád életét és csalódást okozott mindenkinek.
A szülői eljegyzés esetén a rokonokkal együtt a család nagy gondot fordított arra, hogy a fiúnak jó természetű lányt találjanak, aki azonos szociális réteghez tartozott. A lány szülei is nagy körültekintéssel derítették ki a fiú személyiségét és természetét. Sokan felvetik, hogy a poliandria, mint házassági forma jelenléte a társadalomban, a nők társadalmi presztízsét támasztotta alá. Valójában azonban a feleség 4-5 férje általában nem a saját választásának volt az eredménye, hanem testvérekről volt szó. Ezen házassági formák kialakulásának a fent említett gazdasági okai voltak a vezető tényezői. Ebben az esetben a nők a nagyszámú gyermekeik és a férjeik szexuális igényeinek kiszolgálóivá váltak, amely közel sem magas pozíciót, mint igen nagy megterhelést és munkát jelentett.

Család és közösség

“Minden tibeti kölcsönösen elkötelezetten segíti rokonait,
különösen a nehéz időkben.”
Tibeti mondás
A tibeti család nagyon nyugodt és gördülékenyen együttműködő rendszer, amelyet a családtagok szoros köteléke jellemez. Ennek a szoros kapcsolatnak az alapja vérségi eredet, mivel szinte minden család ki tudta mutatni, hogy az apa és az anya közös ősöktől származtak. A családban a legnagyobb tekintélye az apának volt. A fiai alárendeltek maradnak mindaddig, amíg meg nem nősülnek. Az elsőszülöttség előnye a tibeti családban is jelentőséggel bírt. Az első fiú volt az egyetlen, akinek jogában állt az ősei földbirtoka felett rendelkezni. Az összes családtagot autoritív módon irányította. Ő volt az élő kapocs a családi láncolatban, misztikus és valóságos is egyben, minden ősöktől származó jog letéteményese.
E patriarchális rendszer mögött az az álláspont húzódott, hogy egy kiterjedt és gazdag családnak nem szabadott apró és szegényebb családokra bomlania, amelyek mérete lehetetlenné tette, hogy a családfő nevét magas pozícióban megtartsa. Ezen a beállítottságon is alapult a poliandria elterjedése.
Ettől a szemlélettől nagyban eltértek a nomádok, akiknél meg volt a tendencia a nyáj szétosztására a gyermekek között. Valójában nem is ment könnyen a nagy állatállományt egy kézben összefogni és az állatok szétosztása sokkal egyszerűbben megoldhatóvá vált, mint a földterületé.
Tibet egy lazán kialakult földműves-pásztori (nomád) társadalom volt, amely rengeteg helyi közösséget foglalt magába, melyek kereteit egy feudális rend adta. A tibeti szociális életet legjobban az határozta meg, hogy minden egyén hálával és tisztelettel adózott az isteneknek, a bölcseknek és az őseinek. Hódolatukat feléjük rituálékkal, szertartásokkal, családalapítással és gyermekek felnevelésével tudták kifejezni. Ez tisztán mutatja, hogy a tibetiek számára a tradicionális és a vallási tényezők jelentették az értéket.
A család mérete általában nagy volt, 6-10 főből állt. A tibeti családok két típusa létezett:
-házasságon alapuló, amelybe a férj, feleség és a gyermekek tartoztak,
-házastársi viszony mellett más személyek is kapcsolódtak a családba, mint a testvérek, szülők, tágabb rokonság vagy a szolgák. Ez a forma leginkább a földművelő és pásztori közösségek esetében működött.
A férjezett tibeti asszonyokat hűségesnek tartották. A házastársi viszonyt a felek életkora is befolyásolja. A jóval idősebb férjek gyakrabban gyanakodtak a feleségük hűtlenségére. A hagyományos közösségekben azonban nem volt lehetőség a házasságon kívüli kapcsolatok kialakítására és fenntartására.
A másik fontos tényező a házastársi viszonyban a nők képzettségének színvonala. Akik magasabban képzettek, nagyobb szabadságot élveznek a gazdasági tevékenységet terén és így egyenlőbb helyzetbe kerülnek a férjükkel. A családokban a feleség vezette a háztartást. Ő tartotta a kulcsokat és a pénzt is ő kezelte, a férj minden pénzügyletet megbeszélt a feleségével. Együtt döntöttek és a felnőtt lányaik és fiaik is részt vettek a megbeszélésben. A nők nem voltak szégyenlősek a munkában.
A szolgálókat gyakorlatilag családtagként kezelték A házimunkát mindig a nők végezték, a feleség, a lányai és a női szolgálók. Női munkának tartották a főzést, takarítást és a vízhordást. A nők készítették a fonalat és szőtték az anyagot. A varrás nagyobbrészt a férfiak elfoglaltsága volt. A bőr varrását mindig férfiak végezték. A fejés a nő feladatává vált, viszont a fa feldarabolását és a tüzelő gyűjtését mindketten végezték. A birka nyírás a férfire várt. A vetésben, betakarításban, aratásban mindketten részt vettek. A vadászat, csapda készítés a férfi feladata volt. A fémművesek mindig férfiak voltak. A nők viszont a ház építésben is segítettek. Általában a nők felelősségvállalását a személyes kapacitásuk szabta meg. A férfi jelenlétének hiányában a nő vállalta a háztartás vezetését, teljes felelősséggel. Ő szervezte a feladatok elvégzését, alkalmazta a munkásokat.
A családtervezés 1959 előtt nem létezett Tibetben. Önmagában azonban az a tény, hogy szinte minden családból a legtehetségesebb gyermeket elküldték kolostorba szerzetesnek, azt eredményezte, hogy a tibeti populáció nem változott az évtizedek során. Ugyanígy a poliandria is felelős a népességszaporulat szabályozásáért. A nők nem hittek a születésszabályozásban, hanem a felsőbb akaratban és minél több gyermeket szerettek volna.
A tibeti közösségekben az özvegyek újbóli férjhez menetele gyakori jelenség volt. Ezt szükségesnek tartották az önfenntartása, biztonsága és védelme szempontjából. Ugyanilyen fontos a gyermekeinek jövőbeli sorsa szempontjából is, hogy egy erős partnerre találjon újra. Az apa nélküli családokra olyan nagy gazdasági és szociális teher nehezedett, amely logikussá tette a társkeresést. Nem jelentett társadalmi stigmát, ha valaki akár többször is újraházasodott. A mostoha apák ugyanazon jogokkal és tisztelettel rendelkeztek, mint a vérszerinti apák és ugyanúgy bántak a gyerekekkel, mintha sajátjaik lettek volna.

Gyermekekkel való bánásmód

Tibetben a gyermekek iránt mindig erős vágy élt az emberekben, habár a csecsemőhalandóság nagy arányú volt a szélsőséges hideg, a betegségek és a higiénés tudás és szokások hiánya miatt. A gyermekeknek több mint fele meghalt a születéskor vagy az első életévük során. A földművelő asszonyok a gyermek megszületésének idejéig dolgoztak, így a csecsemők gyakran születtek meg a földeken. A tibetiek hite szerint a gyermeket nem szabad az apa előtt megszülni, mert ha lány lesz, szégyenlőssége miatt nem mer előjönni az anya hasából.
Szülés után csak néhány napig pihenhettek az asszonyok. Szoptató dajkát csak nagyon ritka esetben fogadtak, inkább maguk szoptatták a kicsiket. A szülést tisztátalan eseménynek tartották, amelyet a házon kívül egy sátorban vagy védett helyen végeztek el. A csecsemő megszületése után azonnal a szájába tettek egy kis pirított árpalisztet és vajat, amivel boldog, szerencsés és hosszú életet kívántak neki. A modern nőgyógyászat szerint ez volt a csecsemő mortalitás egyik kiváltó oka.
Amíg a megtisztító szertartásokat el nem végezte egy szerzetes, nem szabadott az anyát és a csecsemőt meglátogatni. Utána viszont a rokonok és ismerősök ajándékokkal és üdvözlő selyemsálakkal köszöntötték az új jövevényt. Mikor a csecsemő egy hónapos lett, elvitték a templomba, hódolatképpen a Buddha felé. Ez a látogatás védte meg a gyermeket az ártó szellemektől. Az egész család nagy mulatságot csapott ekkor. A gyermek nevének kiválasztásához ismét az asztrológus segítségét kérték, aki a gyermek születési adataiból felállított horoszkóp alapján mondta meg a legmegfelelőbb nevet. A névadást egy magas rangú szerzetes végezte el. A névadásnál a családi név vagy az apa neve nem került bele a gyermek nevébe, így a családi hovatartozást a névből nem lehetett megállapítani. Viszont a neveknek jelentése van, (pl. hosszú életű, szerencsés, megelégedett, álom beteljesítő, pótolhatatlan), amely mindig pozitív tartalmat hordoz. A személyek nevei az életük során többször is változhattak, pl. hosszú betegség vagy házasságkötés után.
Tibetben a születésnapokat nem ünnepelték meg. Fiúk számára azonban tartottak néhány más megemlékezést. Mikor a gyermek 8-9 éves lett, iskolakezdő ünnepséget rendeztek. Rengeteg barátot és rokont meghívtak erre az alkalomra. Mikor az iskolát a fiúgyermek befejezte, ismét ünnepelt a család, amelynek még nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Ilyen megemlékezéseket sohasem tartottak lányok esetében.
A gyerekeknek a szülők mondtak el és tanítottak meg minden ismeretet, ami lehetővé tette a számukra, hogy hasznosnak és kompetensnek érezzék magukat a családban.

Az oktatási lehetőségek és eltéréseik a fiúk és lányok számára

“Megfelelő módon enni, inni, járni,
ezt a három dolgot biztosan a szüleitől tanulja meg a gyermek.”
Tibeti szólás
Tibetben az oktatás két fajtáját lehetett elkülöníteni: a vallási, kolostori oktatást és a világi iskolai képzést.
A kolostori oktatás nagyon elterjedt volt Tibetben. Szinte minden családból az egyik fiút, aki jobb szellemi képességekkel rendelkezett, ámde fizikailag esetleg gyengébb volt, szerzetesnek adták a szülei. A gyermekek anyagi segítése így sem szűnt meg, hanem a szülők a kolostor fenntartását támogatták. A tibetiek úgy tartották, hogy a szerzetesként élő fiúk mindennapi imája segíti a család boldogulását. A kolostori képzés anyaga is tartalmazott általános ismereteket a vallásiak mellett.
A világi iskolák szervezési szempontból több félék lehettek. Egyrészt a nagy földbirtokosok hoztak létre a földjeiken iskolákat, amelyekbe csak a területükön lakók gyermekei jártak. Az állami kézben lévő területeken nem nyitottak iskolákat. Nagyobb gyermekcsoport tanítására képes iskolák csak a három nagyvárosban működtek, így a fővárosban Lhasa-ban, Shigatse-ben és Gyangtse-ban.
A tanároknak is csak egy része tanított teljes időben, mivel az iskola mellett még saját munkájukat is el kellett látniuk. A férfi tanárok nagyrésze kereskedő volt vagy a földműves sorból kiemelkedett paraszt. Gyakran a hivatalnoki posztot is betöltő tanítók reggel feladták a másolni és írni valót a gyerekeknek, akik önállóan, a nagyobb tanulók segítségével oldották meg a feladatokat. Mikor délután a tanár visszaérkezett a munkából, leellenőrizte az elvégzett feladatokat. A gyermekek a tanulási lehetőségük fejében házimunkával fizettek a tanárnak, illetve ajándékokat küldött a család. A taníttatásnak nem volt megszabott díja.
Az iskolák tananyaga nagyon szűk terjedelmű volt. A hangsúly az írás elsajátítására esett. A másoltatás a nagyobb betűtől az egyre kisebb felé haladt. Ez volt szinte az egyetlen módszer az elsajátításhoz. Viszont nagy fontosságot tulajdonítottak a szép és rendezett írásképnek. A tananyag másik részét az olvasás tette ki, amelynek a közös hangos olvasás volt a tanítási módszere. Ezen kívül a gyerekek némi számolási ismeretek birtokába is jutottak. A kutatások szerint a tibetiek veleszületetten gyengébb képességekkel rendelkeznek a matematikai ismeretek területén, amelynek következtében még az építkezéseknél és az útépítéseknél sem használnak számításokat. Ennek köszönhető a nagymennyiségű anyagveszteség. Ugyanakkor a tibetiek nagy tehetséget mutatnak a festés, rajzolás, szobrászat, famegmunkálás és egyéb kézügyességet igénylő tevékenységek területén. Természetes ösztönük segíti őket az orvosi ismeretek és tevékenységek esetében is, mely területen nagy hatékonyságot mutattak. Mind a kézügyesség fejlesztése és szakmai felhasználása, mind a gyógyító tevékenységgel kapcsolatban azonban az iskolai képzés nem tartalmazott tudatos ismeretátadást. Ezen készségek megszerzésében a gyermekek és a fiatalok csak a családjukra támaszkodhattak.
Ugyan az 1900-as évek elején már egyes haladóbb gondolkodású nemesekben megfogalmazódott az igény az iskolai képzési anyag kibővítésére, így elsősorban földrajzi és történelmi ismeretek megszerzését tartották szükségesnek, az állam nem kívánt az oktatás területén széles körben szerepet vállalni. Az egyetlen államilag támogatott iskola a hivatalnoki állások betöltéséhez szükséges ismereteket oktatta, így a tananyag a számolási, könyvelési és a levelezéshez szükséges ismeretekre korlátozódott.
A gazdagabb családok gyermekeik számára magántanárokat fogadtak. A tanítás fő módszere a szövegek fejből való bemagolása volt. A gyermekek hat-nyolc éves korukra a családjukban annyi imát megtanultak kívülről, hogy akár félóráig is képesek voltak folyamatosan visszamondani. Jóllehet a szövegek tartalmát szinte egyáltalán nem értették. A kolostorokban is jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a szövegek fejből történő felmondásának, mint az írásnak vagy olvasásának.
Amíg a család a fiúgyermeknek az elérhető legmagasabb tanulási lehetőséget próbálta megadni, addig a lányok képzését szükségtelennek tartották. Még a leggazdagabb családokban sem tanították a lányokat többre, minthogy a családi kiadásokat számon tudják tartani és a férjük számára egy egyszerű levél megírására képesek legyenek.
A házasságkötéseknél is sokszor úgy vélekedtek, hogy a feleség személyében egy újabb szolgáló került a családba. A státuszából fakadóan nem tartották fontosnak, hogy a lányok tudjanak írni, olvasni, így nagyrészük analfabéta maradt. Nekik az udvariasságot és a türelmet kellett megtanulniuk. Viszont még a szegényebb családok is gondot fordítottak a fiúk taníttatására 8 éves koruktól fogva. Mikor a fiúk elérték a 18. életévüket, arra készítették fel őket, hogy miként boldoguljanak az üzleti ügyekkel és hogyan irányítsák a család gazdasági ügyleteit. A lányokat 15 évesen gyakorlati ismeretekre oktatták, így fejni, pirított árpalisztet vagy sört készíteni. A széles értelemben vett tibeti család, mely a tágabb családtagokat is magába foglalta, nagy jelentőséggel bírt a társadalmilag szükségesnek tartott tudás, a kultúra, a tradíció átadása tekintetében. A tibetiek tudata számára minden tudás csak a buddhista vallásos meggyőződés szempontjából bírt jelentőséggel. Minden földrajzi és történelmi esemény, minden életrajz csak ezen a hitrendszeren keresztül nyerte el jelentését. Híres emberek életrajzai, a Tibet múltjáról szóló legendás történetek nagy népszerűségnek örvendtek a tibetiek körében, mint ahogy a szólások és közmondások erejét is óriásinak tartották. A gyerekek rengeteg szólást és közmondást tanultak meg gyermekkorukban, amit egész életükben felhasználhatnak a nehéz, vitás helyzetekben. 1959 előtt kevesebb, mint a népesség 20% volt írástudó.

A szexualitás szerepe és társadalmi jellemzői

Tibetben nagy szabadság mutatkozott a férfi-nő viszonyban. Míg a házasságban elfogadott volt a hűség, addig a házasság előtt szabadon lehetett szexuális viszonyt folytatni. Ez a szabadság különösen a fiatalokra volt érvényes. Nem volt szigorú morális tilalom a szexualitással kapcsolatban, ugyanis a szexet nagyon fontos alapszükségletnek tartották, amelynek kielégítése lényeges szempont. Úgy mondták, az ősz a szeretkezések időszaka. Miután a gabonát learatták a lányok és a fiúk a gabona kévék között könnyen együtt alhattak. A tibetológusok gyakran említik, hogy nem tapasztaltak szégyenlőséget a tibetiek között a szexualitással kapcsolatban.
Némely tibeti családban a vendéglátás azt is megkívánta, hogy a vendéget a ház egyik nő tagja szórakoztassa el.
Néhány szerző arról számol be, hogy élt Tibetben egy szokás, különösen a magasabb osztály tagjai között. E szokás szerint két férj kicserélhette a feleségét közös megegyezés alapján. Természetesen a feleségek beleegyezését is kikérték.
A nemi erőszak meglehetősen elterjedt volt a régebbi Tibetben. Ha egy nő beleegyezése ellenére lett a nemi erőszak áldozata, akkor egy ezüst pénzt kellett az elkövetőnek fizetnie. Ha azonban beleegyezett az erőszakos cselekedetbe, akkor a nőnek kellett három ezüst pénzt fizetnie. Ez a büntetési logika is mutatja a nők alacsonyabb rendű státuszát a társadalmon belül, illetve azt a szemléletet, hogy a nő tehet arról, ha bűnt követnek el ellene. A tibetiek erősen hisznek a mágikus erőben és gyakran tartják, hogy a férfiak ilyen módon veszik rá a nőket a szexuális együttlétre.
A prostitúció sohasem volt elterjedt Tibetben. Nem ismert olyan eset, amikor tibeti lányt adtak el prostitúcióra. Mivel a kolostorok számára sem volt szokásban eladni vagy felajánlani lányokat (ahogyan ez a szokás megjelent India és Nepál néhány kolostorában), gyakorlatilag nem volt igény erre a foglalkozásra. A kolostorokban olyan komolyan vették a szabályokat, hogy az apácák és szerzetesek sem éltek sohasem együtt.
A szexualitás olyan nyílt és természetes dolog volt a közemberek között, amely nem indokolta, hogy ez az igény létrejöjjön. Tibetben az apácákon kívül minden nő férjhez ment, mivel mélyen elkötelezettek voltak vallási értelemben. Ez a tény szintén bizonyítja a prostitúció igen esetleges megjelenését.

Válás a tibeti családokban

“A férfiak azt csinálhatják, amihez kedvük van, amíg bele nem őrülnek. A nők csak engedelmeskedjenek, mint a eszközök, amelyek a beszédjükkel tudnak hatni.”
Tibeti szólás
Válások nagyon ritkán fordultak elő a tibeti családokban, tekintettel a családdal kapcsolatos szemléletükre és a stabilitásukra. A válás esetén a nők jogai védettséget biztosítottak a számukra. Ha egy asszony fiúgyermekkel rendelkezett, a birtok egynegyede, leánygyermek esetén a birtok egy hatoda illette meg válás esetén. Ha nem volt gyermeke, akkor is járt egy bizonyos összeg, amelynek neve “munkabér a nappalokra és az éjszakákra.”
Általánosságban azonban a válást nem támogatták. Ha bármilyen nézeteltérés alakult ki a családon belül, a rokonok és a barátok mindent megpróbáltak, hogy a házaspárt kibékítsék.
Tibetben a házassági szerződések részét képezték, hogy bármelyik fél elválhat, ha már nem akar a házastársával együtt maradni. A válást nagyon egyszerűen bonyolították le. A férj csak leszakította a türkiz követ, amit házasságkötéskor a feleségének adott és folyamatosan a fején hordott. Nem kellett bíróságra menniük és nem is követte semmilyen jogi procedúra. Csupán a felek elhatározásán múlt. Ha a feleség házasságtörést követett el, a férjnek jogában állt válást kezdeményezni.
A férj halála esetén a feleség köteles volt a testvérekkel folytatni a házasságot, de ha nem született gyereke, akkor kérhette a férjét a halála előtt, hogy engedje el. Ha a haldokló beleegyezett, a feleség visszatérhetett a saját családjához.
Mindemellett a válások nagyon rossz hírbe hozták a családokat. A tibetiek úgy vélték a házasság egy életre szól, így a rokonoknak és a barátoknak kell a vitás kérdésekben a házastársak segítségére sietni. Ha a válás mégis elkerülhetetlennek bizonyult és már volt egy fiú utód, akkor ő lett a jogos örökös még akkor is, ha a férfi újból nősült és született másik fia. A válások esetén a fiúgyermekek általában az apjukkal maradtak, míg a lányok az anyjukkal.

Összegzés

A tibeti családszerkezeti kutatások azért lehetnek hasznosak a modern családvizsgálatok mellett, mert feltárnak egy olyan rugalmasan alkalmazkodó társadalmi létformát, amelyben az egyének társválasztását és családi viszonyait mindenkor a család gazdasági igényei és minél sikeresebb társadalmi és közösségi integrációja szabja meg. Ez az alkalmazkodás a családmodellek széles választékát és lehetőségeit kínálják fel a résztvevőknek. Ezen változatos családi együttélési formák egyaránt megkönnyítik a magasabb státuszú és az alacsonyabb társadalmi pozícióban élők életfeltételeinek javítását.
A tibeti ember számára a buddhizmus szellemi iránymutatásai és morális követelései nagymértékben meghatározzák a családi viszonyrendszereket. A másik emberhez és a családhoz való alkalmazkodás válik a legmagasabb rendű irányelvvé, amely mellett a haszonszerzés és az egyéni akarat háttérbe szorul. A minél gördülékenyebb kommunikáció és együttműködés a család tagjaival és a szomszédokkal, minden személyes érdeken túlmutató belső és külső elvárás.
A házastársi együttélés stabilitását tapasztalataim szerint nagyban fokozza, hogy a szülők választják ki gyermekeiknek a házastársukat. Ezt a látszólagos ellentmondást a következő pszichológiai tényezőkkel lehet alátámasztani.
A szülőknek már középkorukban elegendő tapasztalatuk gyűlt össze, hogy felmérjék, melyek azok a tulajdonságok és szempontok, amelyek a családi együttélést megkönnyítik, s ezeket a párválasztásnál figyelembe is tudják venni. Egyaránt mérlegelik a házasság lelki, szociális és gazdasági tényezőit. Mivel egyetlen szempont számukra a család harmonikus együttélésének és az együttműködésnek a fenntartása, így gyermekük számára a legmegfelelőbb párt akarják megtalálni, aki a legjobban illik hozzá. Külső szemlélőként reálisabban tudnak döntést hozni. Ehhez járul az asztrológus segítsége, aki a pár mélyebb személyiség és életprogrambeli hasonlóságainak feltárására is képes. Másik oldalról a fiatalok egész életükre mentesülnek attól a feszültségtől, hogy egy érzelmileg befolyásolt helyzetben született döntésük helyes volt-e, avagy rosszul választottak. Mint ahogy a nyugati szerelemre épülő házasságok nagy részében a felek nincsenek tisztában a választásuk mélyebb mozgatóival, az érzelmeik egy ideig elfedik az igényeik közötti különbségeket. A személyiségük bizonytalansága a megszületett döntésük megkérdőjelezését vonja maga után.
A tapasztalatok és a kutatások kimutatható különbséget mutatnak a férfiak és a nők választási és életmódbeli lehetőségeik között, mégis meg kell jegyezzem, hogy ez a hátrányos helyzet sokkal kisebb mértékű és minőségű, mint amit Ázsia más általam ismert országaiban tapasztaltam. A családi struktúra választás és annak megváltoztatása, akár új házastárs beléptetésével, akár válással viszont máshol nem ismert rugalmasságot mutat, amely csak a tibeti társadalomra volt jellemző.

Forrás: Mantra Magyarországi Buddhista Egyházközösség