Irodalom – 2 Oldal

Takáts Gyula író emlékezete

Takáts Gyula (Tab, 1911. február 4. – Kaposvár, 2008. november 20.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, író,

Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az

Ilyenkor januárban, amikor kinyitott borotvával rohangálnak a szelek az erdők között s a be-beszakadó hóban négykézláb vonszolja magát

Vénülő fűz az istenadta. Úgy állt napfénybe, zivatarba, mint akinek már úgyis mindegy, hogy könnyű pillangók keringnek körötte,

Itthon vagyok újra, újra itthon, Ismerősek jönnek velem szembe, Kedves arczok, elfeledt vonások; Gyermekkorom jut megint eszembe, És

Legtöbb ember a nemi párbajban kap halálos sebet. Hiúsága nem bírja a szeretet elviselését, sem a szeretetlenséget; a

Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet, minden, mint a nagyanyó haja, hófehér lett. Minden, mint a nagyapó

Kicsal az éjbe az arany Hold: arany, sok fagyezüst után! Száz arca nevetve virít száz ujszülött, éji pocsolyán.

IV. Tél No eljöttél valahára, Gyászos tél, a főld nyakára, És az erszényt oldozod: Együk most már

Havas Krisztus-kereszt az erdőn Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgős szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy,