Irodalom – Lighthouse

Szabó Lőrinc – Valami szép

Egész héten köd nyomta téli hegytetőnk: magas fellegek fogták fazekukba a tájat s rácsukták a fedőjüket. Ma se mozdultak meg.

Hegynek vitt az erdei út. Megálltam. Vacogtak a fák, jobbra-balra messze kinyílt szemeim előtt a világ: a táj,

Langyos ködbe balzsamozva mint az őszi csillagok néznek – titkon sejted őket – gyermekarcú angyalok. Érthetetlen, hallhatatlan csöndbe

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia, aki nem tőlem és nem tőled kap életet. Néhány pásztornak,

“Egyetlen kötelességünket sem hanyagoljuk el annyira, mint azt, hogy boldogok legyünk.” Még gyerekkorában tüdejét tbc támadta meg, így

Utálom a rózsát, sok kerti csatán Szivenszúrt már, de jön a December: Fedjük be a rózsát, édes apám.

“Eleven villamos erő feszíti a sorokat, belső rend, összetettség van bennük…” Térey Sándor Stefan Zweig az 1920-as években

Az országutat fény veri, ősz, arany ősz, a tengeri- tábla rezes obsitos-had, kifakult bajszok bólognak, kardok, levelek csörögnek,

Ez pusztulás. Beteg világ. Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november. Ó jöjj velem,

A szél ha hűvös éjszakákon Lehűti mámoros fejem, A te hideg, utolsó csókod, Az jut eszembe énnekem. Hiába