Közzétette:
VÉSZI JÓZSEF
Csinszka versei
Csinszkám, lelkem,
a fejedbe vetted, a Te makacs kis fejedbe, hogy én írjam az előszót a verseidhez, amelyekből, íme, egy csokrot készülsz világgá adni. Miért éppen én? Te rámnézel titokzatos és mégis beszédes két nagy szemeddel, az 
ajkaid pedig nem nyílnak válaszra. A Te mély tekinteted a néma felelet, és én megértem ezt a néma feleletet.
Igazad van, Csinszka. Igazad van, hiszen csakugyan én voltam, lelkem, valamikor a híd, amely áthidalt egy konok örvényt, hogy Ady Endre és Te egymással egyesülhessetek. Téged, ábrándos lelkű, makacs akaratú kislányt, aki Svájcban nevelődtél, elhódított az Ady Endre költészete. Beleszerettél a dalaiba és dalai révén magába a költőbe és eltökélted, az övé leszel, ő a Tied lesz, ha ezer akadály, menny és pokol állja is útját eltökélésednek, Te törékeny, gyenge kislány, kiharcolod magadnak boldogságodat. Levelezni kezdtél Ady Endrével; akkoriban mi, akiknek körében töltötte munkás napjait és szilaj éjszakáit, mi nem tudtunk semmit a kettőtök titkáról. Csak láttuk, hogy Ady Endre szeme olykor elborult, ajka hol dacosan szorult össze, hol némán vonaglott; láttuk, hogy fejét olykor lehajtja egymás fölé tett két könyökére, hol pedig dacosan hátraszegi és öklével nagyot csap az asztalra. Vajon mely viharok tombolhattak benne?… Magunktól kérdeztük, mert szelídségében is gőgös természetét nem volt tanácsos faggató kíváncsisággal zaklatni.
Egy este aztán elém toppant a szerkesztőségben, és így szólt:
– Te ismered Boncza Miklóst, hiszen képviselőtársad. Hát a lánya és én szeretjük egymást. Egymásé is leszünk. Eltökéltük. Akár akarja, akár nem, mert Isten rendelése ez. Boncza Miklós eddig nem akarja. Beszélj vele, kérlek, egy okos szót. A lányától tudom, hogy azok közé a kevesek közé tartozol, akikre hallgat. Hát szólsz neki, ugye?
Beszéltem boldogult apáddal még aznap este a pártkörben. Hajthatatlan volt, toporzékolt:
– Magába bolondította az én bolondos fejű, tapasztalatlan gyermekemet ez a pernahajder. Én verseket nemigen olvasok, de két jó barátom, akiknek megbízom az ítéletében, azt mondják, ismerik a verseit; istentelen, zavaros értelmű tákolmányai egy megzavarodott fejű fűzfapoétának. A szemem elé ne merjen kerülni ez a céda fráter.
Édesapád ez a két jó barátja még ma is él, nem fogom hát őket megnevezni. Apádnak csak azt mondtam, gondoljon vissza, hogy Petőfi Sándort mily kegyetlenül pocskondiázták le pályafutása elején azok a konok maradiak, akik az idők divatja szerint Hiadorra esküdtek. Márpedig – mondogattam apádnak – Petőfi Sándor óta nem volt ilyen lánglelkű költője ennek a nemzetnek, mint amilyen Ady Endre. Ezt mondogattam neki, bizonyítgattam is, fűszerezve Ady-idézetekkel. Kelletlenül hallgatta, de a végén mégis látszott rajta, hogy gondolkodóba ejtette, amit tőlem hallott.
Közben, Csinszka, te otthon küzdöttél, verekedtél a magad kiszemelt párjáért. Egy este aztán odalépett hozzám a pártkörben Boncza Miklós, megfogta mind a két kezemet, a két szeme tekintetét nekem szegezte, és így szólt:
– Mondd meg nekem, Jóska, de lelkedre, ha az az Ady Endre megkérné tőled a lányod kezét, odaadnád neki? De úgy felelj, hogy az Isten ítélőszéke előtt is felelhess érte.
– Miklós – feleltem én -, boldogan és büszkén fogadnám Adyt gyermekemnek. Isten látja lelkemet, életem legszebb napja volna, ha gyermekem kezét beletehetném az ő kezébe.
Mire Boncza Miklós:
– Mondd meg hát Ady Endrének, elveheti a leányomat. Szeretik egymást, legyenek egymásé. A beleegyezésemet nem adom, de nem vagyok akadály. És ha az esküvő után egy esztendőre eljönnek hozzám, és azt mondják, hogy nem bánták meg a házasságot, hogy boldogok, akkor talán utólagosan rájuk adom áldásomat.
Így voltam én a híd, amely Titeket egymáshoz vezetett.
És most, Csinszka, idehozod hozzám a verseidet. Tőlem akarod hallani, kiviheted-e a nyilvánosság elé, s ha igen, azt kívánod, én írjam hozzá az előszót…
Hát én nem írok előszót, ezeknek a verseknek semmi szükségük előszóra. Beszélnek ők magukért. Csinszkám, költő vagy, a hivatottak közül való. Meg sem lehet tökéletesen érteni az Ady Endre életét a te költészeted kommentárja nélkül. Az a Svájcban nevelődő kislány csodálatosan egyéni, markánsul szubjektív lírai lélek volt, tökéletesen arra a hangnemre hangolva, amely az Ady Endre dalaiból csendül ki. Néha verseid olvasása közben úgy érezhetné a felületes olvasó, hogy itt-ott megszólal bennük az Ady-hatás. Nem igaz. A Te dalaidban van Ady-szerűség, de nincs bennük Ady-utánzat. A Csinszka-dalok Csinszka-dalok. Ady Endre sohasem írta volna meg őket, mert nem az ő dacos, ősi pogány magyar lelkéből lelkedzettek. Csak éppen megvan a kettőtök költészete közt az, amit a németek úgy fejeznek ki, hogy “Wahlverwandtschaft”. Rokon a Csinszka lelke az Ady Endre lelkével, azért volt fátum, hogy Te beleszerettél a versei révén, és ő Beléd szeretett a leveleid hatása alatt. Ő volt a napsugár, és Te voltál a Memnon-szobor, amelyet ez a napsugár zengésre fakasztott.
Indítsd, Csinszkám, bízvást, útjuknak dalaidat, én gyönyörködő illetődöttséggel olvastam mély tüzű, igazán poétalélekből fakadó ütemű, hol finom halkságú, hol őserővel felviharzó verseidet.
A magyar irodalom gazdagszik velük, a magyar közönség pedig szerető érdeklődéssel fogja magához ölelni annak a költőasszonynak a lelkét, aki Ady Endre megvalósult álma, egyetlen tiszta szerelme, szertefoszlott mámorok után végre megtalált igaz boldogsága volt.
Add ki nyugodtan verseidet, Csinszka. Hadd lássa a világ, hogy akit a sors Ady Endre élettársául rendelt, költőtársa is volt Ady Endrének.
Budapest, 1931 őszén.
(Magyar Elektronikus Könyvtár)
