Mikszáth Kálmán írásművészete

 

 

Alkotói pályája elején novellákkal aratott sikert. Ezek a novellák sokak szerint Mikszáth egész életművének legértékesebb darabjai. Új hangon szólaltatott meg új témát. Az a szubjektívelbeszélői hang, mely a két novelláskötetet jellemzi, későbbi műveiben is megmaradt.

Mikszáth előtt a magyar epikus irodalomban a parasztemberek legföljebb mellékalakokként, epizódszereplőkként tűntek fel, életük, személyiségük nem került előtérbe. Mikszáth szakítva ezzel a „hagyománnyal” épp a parasztságot, a parasztemberek életét ábrázolja novelláiban (elsősorban szülőföldjének, a Palócföld lakóinak életét). Másik nagy témája a magyar társadalom jellegzetes rétegének, a dzsentriknek az élete. A két fő téma mellett szívesen dolgozta föl a magyar történelem érdekes epizódjait, anekdotikus történeteit (pl. A beszélő köntös,1889, Különös házasság,1900, Kísértet Lublón, 1892–93) s népszerűsítő céllal megírta Magyarország híres várainak történeteit is.

Mikszáth művészetének értékelése sajátos ellentmondásokat mutat. Írói tehetségét mindig is elismerték, bár a kortárs irodalomkritika sokáig Jókai utódjaként tartotta számon, melyben nem kis része volt magának Mikszáthnak is (l. Jókai Mór élete és koracímű életrajziregénye,1907).

A kortársak közül a legjelentősebb Mikszáth-kritikákat Péterfy Jenő írta. A Mikszáth-életmű ellentmondásos megítélésének oka az összehasonlításokból fakad. A magyar szerzőkkel (Kemény, Jókai) való összehasonlítás mellett a kortárs világirodalmi szerzők művészetével hasonlítják össze műveit. A XIX. századi európai epika jelentősebb alakjaival (pl. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Flaubert) szemben Mikszáth könnyednek, szórakoztatónak tűnik, elemzői hiányolják műveiből a jellemábrázolás lélektani mélységét, a bölcseleti-filozófiai megalapozottságot és az átgondolt kompozíciós elveket. Kritikusai közül sokak kárhoztatják művészetét anekdotikus jellegemiatt, amely véleményük szerint a jellemteremtés és a történetszövés rovására megy. Maga Mikszáth is azt írta, hogy művészete egész más irányt vett volna, ha előbb olvassa Dosztojevszkijt, mint Dickens, Jókai műveit, ugyanakkor ez az önkritika az író személyes önértékelése, és nem kritikusi ítélet.

A XX. század első évtizedeiben jelentkező írók egy része szintén elutasította a mikszáthi szemléletet és alkotói módszert, számonkérve rajta az írói értékelés, ítélet hiányát, általában a kritikai hangvételt. Az anekdotázást szintén elutasító Ady azonban így írt róla 1910-ben: „Minden írása krisztusi cselekedet, fölemel, megkacagtat, feledtet, s példát ad alkalmas idegrendszerű lényeknek, hogyan kell az életet elviselni tudni, szépen, bölcsen, emberien.”

Mindezek ellenére a századforduló magyar epikusai közül a legtöbb szerző (pl. Móra Ferenc, Tömörkény István) Mikszáth nyomdokain indult. Még az olyan kiváló tehetségű írók, mint Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső vagy Móricz Zsigmond művészetében is fölfedezhetők a mikszáthi motívumok vagy a mikszáthi történelemszemlélet nyomai (l. Krúdy korai elbeszélései vagy Kosztolányi Pacsirta című kisregénye).

Forrás: Sulinet)