Weöres Sándor világirodalmi rangú alkotó

 

 

Költészete kezdetben a Nyugat lírikusainak erős hatását mutatja; leginkább természetes, naiv őszintesége egyéníti. Maradandó Babits Mihály és Füst Milán befolyása: a személyiség háttérbe húzódásában, a kitalált helyzetekben, „szerepekben” való megszólalásban. Korán megmutatkozott a primitív és az ősi megnyilatkozási formákhoz való vonzódása (A kő és az ember, Maláji ábrándok, Első emberpár); mitikus asszír és ógörög költői művek átírására is több ízben vállalkozott (Istar pokoljárása, Gilgames, Theomachia). Tudatosan vállalta, hogy különböző stílusokat asszimiláljon. Medúza (1944) című kötetében már saját világát építette. Fölfogására Hamvas Béla is hatott, akár a keresztény és a platoni szemlélet. Az emberi érzékek szerinte csak a jelenségek fölszínét közvetítik, de a praktikumra irányuló értelem sem jut mélyebbre, igazabb látásig; ezzel csak egy magasabb rendű, az ősit meg nem tagadó szellemiség tud élő kapcsolatot teremteni. Alacsonyabb szinten a játékosság és a naiv, nyitottságát el nem veszítő szemlélődés, magasabban a harmóniák, ritmusok törvényeihez igazodó művészi alkotó tevékenység. Szerinte a közvetlen tapasztalással észlelhető vagy a tudományos kategóriákkal rendbe foglalható történelem sem több kicsinyes részérdekektől meghatározott, zavaros történéshalmaznál; az igazi a szellem alakváltásaiban ragadható meg (Egy másik világ, Őrültekháza, Örök sötétség tapad…, Le Journal, XX. századi freskó). Ez utóbbi megvalósítására törekedett életművének sokféleségével: képi, érzelmi, gondolati és hangzáselemeket hordozó anyagának zenei megszerkesztésével (kisebb változatokban: Magyar etüdök, Rongyszőnyeg; nagyobb kompozícióban: Háromrészes ének, Harmadik szimfónia). A társadalmi változások ritkán késztették – ekkor is többnyire áttételesen – megnyilatkozásra (XX. századi freskó, Elesett katonák, Relációk), a közvetettséget néha az általános létélmények vagy a létbölcselet kifejezéséig fokozva (A reménytelenség könyve, Mahruh veszése, Nehéz óra). Számára az átélt rettenetek az egyetemes értékvesztés részei, s mivel a cselekvés megoldást nem hozhat, e rettenetek teremtenek alkalmat a cselekvésről való lemondás megfogalmazásához. Mítoszaiban és más nagy verseiben a világgal való ősegység helyreállításának, a férfi–nő viszonylatoknak, az anyag és a szellem ellentéteinek és a művészlétnek a kérdéseit dolgozta föl (Hatodik szimfónia, Az elveszített napernyő, Medeia, Orpheus). A szürrealistáktól tanult laza képzettársítás Weöres Sándor soraiban éppúgy találkozik a primitív szemlélet titokzatosságával, mint a gyermekversek friss játékosságával, a zenei motívumszerkesztéssel vagy a modern szabadversépítés eljárásaival; bravúros verselésének köszönhetően rendkívül sok versváltozatot alakított ki (Fughetta, Fuga, Változat egy népdalra, Grádicsok éneke, Dob és tánc, Ablak az éjbe, Négy korál). Gyakran juttatta jelentős szerephez az írásképet (Kínai templom, Keresztöltés, Tapéta és árnyék, Egérrágta mese). Versportréinak egy része is fontos (Három emlékmű, József Attila utolsó fényképére), lényegesen nagyobb azonban a súlya negyven darabból épített szonettciklusának (Átváltozások). Ebben az örök alakváltás, az átszellemült vándorlás eszményeit sugallva talán legteljesebb kifejtését adta harmóniaeszményének és a változás–változatlanság egységéről kialakított fölfogásának. E ciklus kiemelkedő darabjai: Proteus, Marsyas és Apollon, A nyüzsgés, A kilyukadt világ, Autophagia, A benső végtelen, Animus, Anima, In aeternum. Szerepjátszó készségét és stílusvirtuozitását Psyché című kötetében bontakoztatta ki a legszabadabban: ez a kitalált időrendjéből következő fejlődésen túl motivikusan is megszerkesztett versgyűjtemény a másfélszáz évvel korábbi időbe képzelt költőnőnek, Lónyai Erzsébetnek ellentétek közt őrlődő életéről, különös lelkivilágáról vall. Weöres Sándor kései lírájában nagyobb szerepet kapnak a személyes tényezők. Kiemelkedő költői műve még a Hetedik, a Nyolcadik, a Kilencedik szimfónia (ezeket részben korábban külön megjelent darabokból állította össze többtételes alkotásokká), A föld meggyalázása, Fairy Spring, Salve Regina, Variációk Sevcsenko témáira, Internus, Merülő Saturnus. Írt mesejátékokat, oratóriumdrámát és egyfelvonásos drámai költeményt; megszokottabb drámatípusokhoz közelebb álló műveiben leginkább a hatalomváltás problémái foglalkoztatják. Legértékesebb közülük a középkor végi Észak-Afrika színterére helyezett, alakok sokféleségét mozgató, problémákban és költői értékekben is gazdag Octopus.

Weöres Sándor műfordítóként is kivételes teljesítményt nyújtott: angol, német, francia, orosz, ukrán, olasz, latin szerzőktől többnyire közvetlenül (közvetítéssel más nyelvekből is) tolmácsolt művekkel a magyar fordításirodalom élvonalába emelkedett. Különös figyelmet érdemelnek a szemléletével rokon kínai versek átültetései.

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Tamás Attila szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon