Közzétette:
Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! –
Ki önnön szívem faggattam a külső
kopárság gyászos hónapjain át az
arasz napokban, hosszú éjszakákon,
s a test és lélek félelmeivel meg
álmaival bajlódtam, bíbelődtem,
– ó, nem kedvemre, mert reávetődött
árnyékom ételemre s italomra,
s meddő magánbeszédre kényszerültem –
itt állok most földúlva és riadtan
ezer idegen bámulnivaló közt,
tanácstalan szívvel. –
Győzelmesen
elárasztotta a kertet a zöld.
Térdem verik az elvadult gazok,
bújkálnom kell a földig bókoló fák,
útmenti orgonák és jázminok
szertelen ágbogai közt, s ha olykor
a fűbe dőlök, rajban lepnek el
hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,
s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép
boldog trilláit hasztalan kísérlem
szétszűrni. –
Meggyúlt a világ, s lobogva
csap össze ég és föld, és könny tolul
szemembe, oly sajgón hasít belém
az annyiszor feledt és annyiszor
kicsinylett és most tündökölve újra
föltámadó igazság: élni, élni,
hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!
Lighthouse 