Közzétette:
Az oroszok után legjobban talán mi magyarok tudtuk, nemcsak irodalmi hírekből és tanulmányokból, hanem hála Bérczy Károly fordítás-remekének a mű elnevezéséből is, hogy ki volt Puskin. Arccal konokan nyugatra, a magyar irodalom egy fél dallamot sem hagyott el a hátunk mögött s jobb- és baloldalunkon zengő hatalmas szláv költészetből. Puskin az egyedüli kivétel. Azok közé a kevés számu idegen költők közé tartozik, akiknek keresztnevét zökkenő nélkül lehet magyarul emlegetni, mert hisz apáink is így emlegették és elég gyakran ahhoz, hogy a mi fülünk is megszokja. A mult század utolsó éveiben az egy csapásra behatolt a magyar irodalomba, része lett annak, hatott reá, új hangulatot, sőt új műveket sarjasztott benne. Bérczy Károly 1866-ban adta ki szép fordítását. Kétségtelen, hogy 
nélküle, ha megszületik is, nem olyan alapvonásokkal születik meg az 1873-ban napvilágot látott
Holott az ép akkoriban egyáltalában nem hathatott oroszosnak. Oroszosnak olyan értelemben, ahogy Európában e szót Dosztojevszkij ál-miszticizmusa alapján azóta is értelmezik. A 19. század elején az orosz irodalomban egy szemernyi misztikum sincs, se vallási, se a lélektan körébe vágó. Napfényes, szinte reális az. Egyik részében nyugatibb a nyugati irodalmaknál is, másik részében akkor indul meg benne a népiesség. Az az igazi nyugati és az igazi hazai légkör szerencsés találkozása. A verses regény hősnőjét Tatjánának nevezik, ami már egymagában Puskin részéről olyan merészség volt, mintha valaki abban az időben regény-hősnőjét nálunk Márinak, vagy Trézsinek hivatja.
Anyegin művelt világfi, társadalmi reformer, sokat olvas. (Puskin boldog idők hősei jellemzéséül mindig felsorolja olvasmányaikat.)
Szigorú birák úgy itéltek
Eugénről, hogy bár tömérdek
A mit tanult, tud is sokat:
De mindig hajszált hasogat.
– – – – – – – – – – – – – – –
Gyűlölte Homért s Theokritot,
De Smith Ádámból leforditott
Egy részt, s mély nemzetgazdakép
Okoskodott: hogyan s mikép
Legyen a jólét emelendő,
A nép javára hogy mi van…
Barátja és birtokos-szomszédja,
Lenszky Vladimir ép egy német
Egyetemről jött; ifjú élet
Tavasza hinte rá mosolyt;
Költő s Kantnak nagy híve volt,
Göttinga ködös légkörében
Sok tudományt megmagola;
Szabadság volt vesszőlova
– – – – – – – – – – – – – – –
És lantján ország-világszerte
Schillert és Goethét ünnepelte…
Ilyen volt akkor az «ázsiai» Oroszország szellemi rétege. Ezt a szabadságért és haladásért lelkesülő réteget képviselte Puskin a cárizmus, a valóban ázsiai bojár-közigazgatás és a rendőrség szerepét betöltő ortodox egyházzal szemben. Soha a parázsnak és jégnek ilyen találkozása. Ezért örök sistergés a mulatt-arcu költő élete, ezért érzi mindvégig idegennek magát Oroszországban ő, akinél jellegzetesebb képet addig senki sem festett Oroszországról. Déli vér is folyt ereiben; anyai ágon, mint tudjuk, egy fogoly abesszin herceg ükunokája volt. Valószinüleg ez tette oly lángoló orosz hazafivá. Ezért már huszonegyéves korában száműzik, bejárja majd egész Oroszországot (melynek határait csak kelet felé lépi át); lelkes européerré és kozmopolitává viszont valószinűleg ez tette, ahogy az már törvényszerű. Ám életét, jelentőségét restelné az ember egy centenárium ürügyén ismertetni.
Erre semmi szükség. A harmincnyolcéves korában meghalt férfi, akit egy bájos ringyó s a cári udvar finoman szőtt intrikája kergetett egy francia léhűtő halálos pisztolylövése elé, az oroszok legnagyobb költője. Minden oroszoké; élő, mindmáig elevenen ható költő, akár nálunk Petőfi, akivel alapjában annyi közös vonást mutat. A háború előtti szentpétervári szalónok épp úgy lelkesedtek érte, akár a polgári forradalmárok, akik a maguk előfutárjának tartották, vagy akár a Szovjet, akár Lenin, aki a propaganda-költők dörgedelmeitől az ő könyveihez menekült s őt tartotta a jövő társadalom igazi előfutárának. Azok közé a nagy költők közé tartozott, akik a nagy tehetséget nagy jellemmel egyesítik. Nincs szüksége ünneplésre, még a megemlékezésre sem, hogy ime, már száz éve halott. Igazi költő volt; mindvégig eleven, mindvégig előfutár marad. Hódolatomként álljon itt ez az egyik legszebb verse, melyet most fordítottam le.
Exegi monumentum… Horatius
Anyagtalan nagy művet emeltem én.
Felé az ösvényt nem szegi fű. Dacos
Egészen én sem pusztulok el. Kemény.
Lantom szavában lelkem a vad halál
Nevem bejárja ezt az orosz hazát,
Visszhangzik a szláv s finn ajakon, a még
A nép sokáig még szeret, emleget,
Mert a szabadság szent jogait s a Jót
Múzsám, te égi jelre figyelj, ne félj
A támadástól, és koszorút se várj.
Ezt a verset Puskin nem sokkal halála előtt, 1836-ban írta; életében nem jelenhetett meg. A költő verseit, mint tudjuk, maga a cár cenzúrázta; sokak szerint e vers utolsó sorai őrá vonatkoznak.
Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám
Lighthouse 