Elek Artúr író

Elek Artúr: Farsang

Közzétette:

 

 

Az a hét az ujjongás hét napja volt. Egy álló hétig boldog szédület volt az álmom és rózsaszín mámor az ébredésem. Egy hétig úgy jártam az utcákat, hogy mindenki megfordult utánam. A fogamat össze kellett szorítanom, a fejemet mélyen leszegnem, hogy ki ne robbanjon belőlem a kacagás. Alig-alig bírtam megállani, hogy nyakába ne vessem magamat a szemközt jövőknek. Egy álló hétig nem mertem a szájamat kinyitni, attól féltem, hogy kiröpül rajta a szívem és széjjelnyílik és vad harsogásával mindenkinek elárulja a titkomat. Egy álló hétig gondolat össze nem állott bennem, csak darabokra Elek Artúr írószakadt szók lüktettek a fejemben, értelmetlen néma sikoltások:

– Óh égnek kéke… ti paloták, ti szobrok, ti boldog utcák, ti dicső kövei a gyalogjárónak, ti keleti alabástromból, rózsaszín jáspisból, frígiai márványból faragott kockák… óh, emberek, ti sugárzó rongyosok, ti szépséges rútak… óh, gyönyörű utcazsivaj, gyönyörű sárga folyó… óh, Isten, Isten, gyönyörű Úristen!

Egy álló hétig jártam szótalan ujjongással és kerülgettem azt a kicsi teret. Azon a kicsi téren nyílt ki rám egyszer egy éjszaka egy ablak és hullott belőle a fejemre egy szál virág. Rámszállott libegve, mint egy szétterjesztett szárnyú galamb, mint az Isten küldötte, és megült a fejemen, szelíden, bánatosan. Felnyúltam érte, a szememre nyomtam, a szívemhez szorítottam. Egy szál piros rózsa volt, egy lehullott, nekem szánt, nekem küldött, csókkal megillatosított, könnyel megpirosított rózsa. Az én becsukódott életembe benyitott egy kéz és széthajtotta összeborult függönyét.

Ujjongva rohantam végig az utcákon. Egy álló hétig reménykedtem, szoronkodtam, akkor elhatároztam, hogy maskarát öltök, hogy belévegyülök a farsangoló tömegbe és elmegyek a kis térre. Elmegyek és az ablaka alá állok annak, aki fehér kezét kinyújtotta fejem fölé. Eldalolok neki egy dalt, amely olyan régi, mint enmagam és száz éve aluszik a szívemben.

Az utcák tele voltak jókedvű emberrel, kacagó maskarával, virágos hintóval, hejehujával. Eleresztett vad paripák rohantak végig a sorfalat álló tömeg között. Zizegve repültek a levegőben színes szalagok és könnyű bürükké fonódtak az utca fölött, az erkélyek és ablakok között. Majd hosszú kocsisor indult meg el-elakadva és a kocsikban álarcos emberek nyüzsögtek. Mindenki lisztes volt, mindenkin színes papirosok lebegtek. És mindenki danolt, kurjongatott, sikongatott.

Az én kis teremnek nem jutott közönsége. Az a kis tér üres volt, az én házamon minden ablak becsukva. De azt gondoltam, lehetetlen, hogy az én dalomra meg ne nyíljék ajtó, ablak, a háznak fala is. Hisz az én dalomat senki se hallotta még, az én dalom száz esztendeje pihen bennem, mint a megaludt aszúbor a pince fenekén. Száz esztendeje érik, tisztul, tüzesedik bennem, de most kiöntöm és felnyújtom valakinek.

– Óh, büszke homlok, szánó szív, óh, könnyes szem – daloltam halkan -, anyám, hitvesem, szeretőm… halk mosolyú álmom, pihegő, ringó, esengő vágyam… Akit száz esztendeje várok, akit száz esztendeje keresek, ismeretlenül száz esztendeje ismerek…

A szívem fölnyílt, ketté tárult és a dalom szilajul buzgott ki rajta. De hirtelen megállította és megtorlasztotta valami. Taps, kacagás, rivalgás verte fel körülem a csöndet. A tér észrevétlenül megtelt mögöttem emberrel, kíváncsi maskarával, akik nesztelen meglestek, azután kikacagtak.

– Jó Isten – gondoltam kétségbeesetten -, ezek elől nincs menekülés, ez a tátott szájú, csúfolódó had örökké a nyomomban lesz… De színt változtatok és megcsalom őket.

Leakasztottam nyakamról a gitárt és egy tréfás nótába fogtam.

– Patyolatkezű szép madonnám – danoltam az orromon keresztül vékonyan -, rózsaszóró, angyalujjú, halvány arcú, sápadt szemű. Ha híttál, hát itt vagyok, ragyogok… Én vagyok a rózsáslovag, kakaskangú Pulcinelló… Jöjj elő, bújj elő, puha szívű csoda nő…

Az emberhad tapsolt, kacagott és utánam újra elénekelte a csúfondáros nótát. Én a sötét ablakot néztem. Félve néztem, összetett kezemet feléje emeltem és úgy rémlett, mintha az ablak kidülledne és a közepéből valami sugárzó fekete pont meredne felém.

De a tömegnek nem volt nyugvása. Szóval, hanggal, vihogással üldözött és bizgatott, hogy folytassam a nótát. Gúnyos kiáltásokkal bőszített, elborított csúfsággal, sárral. Megvadított, elbódította eszemet és öntudatlan belevitt egy nótába, egy hetéra-bőszítő ocsmány dalba, s vad dacomban, eszeveszett kínomban bemázoltam vele egy női képet. Még bolondul járt az ujjam a húrok között, még rivalgott az ittas tömeg, amikor hirtelen fölocsúdtam a düh mámorából. Gépiesen folytattam a trágár nótát, mert nem tehettem másképp, de az örök Barát, aki ösmer és olvas bennem, jól tudta, hogy én most valakivel úgy beszélgetek, mint ahogy csak vele tudok, lehajtott fővel, áhítatosan.

– Óh, bocsáss meg – énekeltem bele a bősz dallamba -, óh, bocsáss meg, hogy fölzavartalak és az ablakod alá álltam. Óh, bocsásd meg, hogy hetyke szóval és durva nótával rebbentettem meg körötted a csöndet. Óh, bocsásd meg, hogy akkor mentem el az ablakod alatt, amikor a szellő kikapott a hajadból egy szál virágot. Eltévedt, szegény, rámszállott és megittasított. Hét napig ujjongástól volt hangos ez a sír idebenn; ezután hét esztendeig csönd lesz benne megint. Áldott legyen az a haj, az a virág, áldott az a részegség, az az ujjongás és az örök csöndesség. Bocsásd meg, hogy vagyok és hogy még álmodni tudok. Én csodálkozom rajta legjobban. Mily különös is, hogy még fölébred itt valami – valami holtan alvó… mily különös, hogy itt vagyok, én, a folytatástalan kezdet, egy elkésett élet, amely soha többé utol nem éri magát; hogy itt állok egy ablak alatt és az ujjam dalt penget és a szívem nótát dúdol hozzá… mily furcsa, mily mulatságos az ilyen megtépett szürke varjú, aki már száz év óta csak a maga árnyékát nézi… Nevetni való… nevess hát, hiszen én is nevetek…

De nem nevetés volt az, ami a lelkemet rázta, más volt az, olyan, amit összecsattantott foggal hiába igyekeztem agyonharapni. Valami hangnak készülő vad erő volt az, amely rohanva jött fel a torkomnak. Ahogy viaskodtam vele, ahogy forgattam előle a fejemet, és mint aki segítséget keres, néztem mindenfelé, észrevettem, hogy az ujjam még mindig táncol a húrokon, ész nélkül kapkod beléjük és pengeti a röhögő, istenkáromló nótát. Egyszerre eszembe jutott, hogy hol vagyok, hogy a hátam mögött ők vannak, ők, az emberek; hogy lesenállnak, és ha az álarcot rángatózni látják arcomon, ha meglátják selymén az átütött nedvességet, ha kihallják alóla nyöszörgő hangomat, akkor egyszerre mindent megtudnak, akkor egyszerre meglátják bennem, mint a gyermek a megbomlott órában elszabadult rugók vonaglását és a megvadult kerekek össze-vissza száguldását. És akkor nevetni fognak rajtam, mint a gyermek, ha belenéz a megbomlott órába. Ki fognak nevetni, le fognak kacagni.

– Hát nevessenek! Hát kacagjanak! – riadtam magamra. De ami itt fáj, azt eltemetni nem bírom. Nem bírom. Azt ki kell harsognom magamból, azt közébük kell ordítanom!

Hátrafordultam. Azt vártam, hogy tele lesz a tér fintorgó emberrel. De mennyire megcsalódtam. Mindössze néhány szál maskara állott a téren, az is egysorban, szinte glédában. És némán állottak, meg sem mozdultak, amikor feléjük indultam és gyanakodva végigmértem őket. Mennél tovább néztem őket, annál inkább apadt bennem az indulat. Helyette valami csiklandozó érzés fogott el, amely nevetésre, ellenállhatatlan nevetésre ingerelt. Lehetetlen volt kacagás nélkül megállani. Mert soha én olyan furcsa maskarákat, olyan szörnyetegül fonák figurákat, soha olyan borzalmasból alakult nevetségest, olyan bőszülésig csiklandozó torz alakokat nem láttam. Nevetve, kacagva, hahotázva dülöngéltem előttük és ők tűrték mozdulatlanul, és egy szó, egy hang ki nem jött belőlük.

Végre már nem győztem a kacagást. Szótlanul néztünk egymásra. Mily egészen különös, soha nem látott, elképzelni is lehetetlen, leírni még lehetetlenebb maskarák voltak. Az elsőnek fej helyett egy óriás szemgolyó ült a nyakán. Valóságos véresre futtatott, vörös recézetű fehér golyó, amelynek közepén a fekete szembogár lassan forgott hol előre, hol hátrafelé, meg-megállt, hogy újra forgásnak induljon; és közben, mint egy fekete tükör, fényes sávokat vetített a golyó falára. A másiknak feje egy óriási száj volt, amely ki-kinyílott, be-becsukódott s amelynek szélén az ajak olyanformán táncolt, mint a tréfás emberek homlokán a szemöldök. A harmadiknak feje egy feltört diónak a rengeteg két fele volt. Csak ha jól megnézte az ember, derült ki, hogy az, ami diónak látszott, valójában a csontburkából kifejtett, eleven, mozgó, száztekervényű agyvelő, amelyből hol itt, hol ott ugranak ki furcsa dudorok, hogy nyomban leapadjanak, kisimuljanak és egyebütt dagadjanak ki újra; és mintha valahol, a dió közepében tűz égett volna és rajta víz forrott volna, páragomolyok gőzölögtek örökké a tekervényekből. A negyedik maskarának már a vállából nőtt ki piroslóan, tömérdek finom csövecskével megkapaszkodva egy nagy szív, amely a fejnek helyét foglalta el; olyan volt az a szív, mint egy felfújt tömlő, amely hol megpuffad, hol összelohad és a levegő szuszogva szorult ki belőle. Belül a közepéből állandóan olyanféle hang hallatszott, mint a ketyegő óráé. Az ötödik, a hatodik s a többi maskara is mind ilyen rémségesen torz figura volt.

Mondom, belefáradtam a kacagásba. Ahogy múltak a percek, egyre kevésbé láttam őket mulatságosaknak. Végül már csodálkoztam, hogy egyáltalán nevetni tudtam rajtuk. Szinte inkább valami mélységes mély szomorúságot éreztem meg bennök. Az elsejük, a szemgolyófejű olyan volt, mint egy gyermek. Ha összehunyorítottam a szememet, az a bámuló nagy golyóbis szinte kopasz csecsemőfejnek látszott. A rengeteg fehére olyan volt, mint egy tejszínű tenger, amelyen fehér felhők úszkálnak. Mennél tovább, mennél távolabbról néztem, annál ismerősebbnek tetszett az a szemgolyó. Tétovázva, inkább csak mintha magammal beszélnék, kérdeztem meg tőle:

– Ki vagy te felhős, te patakzó nagy szem? Hol láttalak én már? Hol a múltban, hány évtizeddel ezelőtt? Hol láttam én olyan felhőben úszkáló, ködön, párán át bámuló szemet? Olyan, a világra rácsodálkozó emberi szemet, amelynek számára nincsen ébrenlét, csak álom van, s amely könnybe borul egy virágszálnak, egy tó sötét tükrének, egy gyengéd leányajaknak láttára? Nem te vagy az a gyermek, aki egyszer valamikor úgy nézett a világra, mint a maga jussára? de valahányszor megcsapta az élet lehelete, elhomályosodott a szeme: az élet eltakarta előle a világot. Hová lett ő? Mivé lettél te? Ti szegény káprázó szeműek, ti könnyesek, ti csudálkozók!…

A bamba nagy szem, amely akkora volt, mint egy emberi fej, csak ült szótlanul, lélektelenül, mozdulatlanul a tulajdonosán.

A szomszédjához fordultam, ahhoz a maskarához, amelyiknek egész feje egy rengeteg nagy száj volt.

– Hát te? – kérdeztem még halkabban. – Te ki vagy? Oly ismerősnek tetszel pedig te is. Egyszer, nagyon régen, egy rettenetes órában, amikor hidak szakadtak le köröttem, amikor semmi egyébre nem tudtam gondolni, csak a halálra, arra is csak kétségbeesetten, mint az olyan szükségességre, amely nem menekvés, amely nem temetője fájó gondolatoknak – egyszer egy rettenetes órában a tükrömben találkoztam véled. A tükörben láttam rángatódzó vonaladat, amely úgy ficánkolt rajta, mint egy véres pióca. Hogy most itt kell találkoznom veled, te szegény, szegény maskara…

A gondolataim most már emlékek között bolyongtak, benne jártak a múltban és egyre mélyebbre jutottak beléje. Lassan-lassan a harmadik maskara is olyan ismerősnek tetszett.

– Hát ez az a hely, ahol az álmok teremnek? Ezekben az árkokban nyüzsögnek azok a peték, amelyekből a színes nagy pillangók lesznek? És ezekben az ugráló dudorokban alszik a lét, alszik az ember, az élet, a halál és mindaz, ami közbül esik: a sarjadzó gondolat, amely megszületik, belénk mar, azután elillan és csak a sebe marad meg? Óh, furcsa diópár, kacagtató bölcsője gondolatnak, tudatnak, silány vánkosai életnek, halálnak…

A negyedik maskara előtt csak megálltam, csak ránéztem, már tudtam, hogy ismerem:

– Téged álmomban láttalak egyszer. Azt álmodtam, hogy meghaltam, hogy felbontották a testemet és kivették belőle a szívemet. Épp olyan volt, mint a te fejed. Olyan csodálatos szuszogó, ketyegő duda, mint te. Az oldala pedig csupa szakadás, csupa hasadás. – És ebben a csúnya veres hólyagban születik minden, ami édes és minden, ami keserű? – kérdeztem magamtól. Itt él és vergődik a reménység, a félénkség meg a bánat, a végtelen, az örök? Ez volna a sóhajok és a könnyek zsákja? Ez?… Láttalak és mégsem láttalak, ismerlek és mégsem ismerlek. Ki vagy hát, gyászos maskara?… Kik vagytok ti, éjszaka rémei? Honnan jöttök, kinek a múltjából jártok föl, ti kísértetek? Ki bujkál az álarcotok alatt? Hadd lám, emberek vagytok-e vagy lázas álmok? Éjfél az óra, lehullanak az álarcok, hadd lám, kik vagytok? Látni akarom az arcotokat! Le az álarccal!

A csodálatos maskarák nem mozdultak. Álltak ugyanúgy, ahogy eddig, nesztelenül, torzul, baljóslatúan.

– Le az álarccal, ha mondom! – sürgettem őket és egymás után lehúztam arcukról a maskarát.

Egymás után takartam föl az arcukat, megannyi keresztül-kasul szántott, barázdáktól elhasogatott, szótlanul vonagló arcot. Egyazon arc volt valamennyi, akárha tükörképei lennének egymásnak. Tükörképei egymásnak és tükörképei egy másik arcnak, egy másiknak, amely szemközt volt fordulva velük és borzadva meredt reájuk.

Eltakartam a szememet.

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s