Notes from the Rainforest by George Faludy

Faludy György – Jegyzetek az esőerdőből (3.)

Közzétette:

Előszó a magyar kiadáshoz

1987 nyarán két hónapot töltöttem el egy kunyhóban Vancouver Island erdejében. Ez a sziget Kanada nyugati partja előtt nyújtózkodik a Csendes-óceánban. Észak–déli irányban 420 kilométer kiterjedésű, ami valamivel több mint Magyarország Kőszegtől Berettyóújfaluig. Délutánonként verset írtam, este olvastam és jegyzeteket készítettem ehhez a könyvhöz.

(részlet)

Június 6

Az elmúlt két évtizedben különböző észak-amerikai egyetemeken tartottam előadásokat, mint meghívott vendég-professzor. Mindig betartom az akadémiai szabványt, azaz az Gyorgy Faludyötven perces előadást; nem is tudnék már rövidebben, vagy hosszabban beszélni. Utána, rendesen tíz-tizenöt percig, feladott kérdésekre válaszolok. Ha nincs több kérdés, lelépek a dobogóról. Ilyenkor azok jönnek hozzám, akik nem az előadás tárgyáról kívánnak beszélni velem. Hárman-négyen, máskor tízen-tizenketten. Félkörben, pontosan két lépés távolságban állnak tőlem. Áthívom őket a kafetériába, vagy egy kollégiumba és velük töltöm az estét.

 Olykor megesik, hogy valamelyik hallgatóm közvetlenül mellém lép. Pár hónappal ezelőtt a University of Victorián is így történt – talán hetedszer vagy nyolcadszor az elmúlt évek alatt. Az illető mindig diáklány és már előre tudom, mit mond majd. Azt, hogy csak néhány szót beszél magyarul, de nagyszülei, vagy dédszülei magyarok voltak, akik a nagy bevándorlási hullámmal érkeztek az Államokba vagy Kanadába. Szeretné, ha néhány szót mondanék néki a régi amerikások elmerült világáról, hiszen én vagyok az egyetlen élő, aki ismerte őket. A lány felnéz rám és szorosan mellém húzódik, mikor ezt mondja, a többi diák elé. Így állunk, mert valami összeköt bennünket az irgalmatlan idő száz esztendős hídíve alatt.

 Nem én vagyok az egyetlen, aki még ismerte a régi amerikások világát, de Zilahy Lajos halála óta alighanem az egyetlen, aki írni tud róluk. 1941 szeptemberétől 1946 márciusáig laktam, ha nem voltam másutt a hadsereggel, New Yorkban, akkoriban 100.000 magyarjával a második magyar városban. Idősebb barátaimmal, Fényessel, Jászival, Vámbéryvel megjártam az Államok nagyobb magyar településeit, előadást tartani, körülnézni, ismerkedni. A legtöbbet az amerikai magyarságról akkor tudtam meg, amikor 1942 derekán, mielőtt katonai szolgálatra behívtak, néhány hónapra Detroit déli, magyarlakta városnegyedébe, Delraybe költöztem.

 New Yorkban nem találtam megélhetést, de a Detroiti Magyarság tulajdonosa leszerződtetett szerkesztőnek hetilapjához. A lepedő nagyságú újságot magam írtam tele; szerencsére sok volt a féloldalas, állami hirdetés, és az egyéb reklám is. Heti 15 dollár fizetést kaptam, amiért feleségemet nem tudtam áthozni New Yorkból. Magyar nyomdásznál laktam, kinek két kiadó padlásszobája volt; az egyiket én béreltem. Fizetésemből házbérre, ebédre és cigarettára futotta. (A szegénységet emigrációmban megszoktam, úgyhogy az ilyesmit észre sem vettem, ha nem figyelmeztettek reá, mint olykor gazdag barátaim, hogy kopott a nadrágom.) Reggeli kávét a szerkesztőségben főztem. Hét végén rendszerint meghívtak, míg hétköznap este 7 óra táján elhagytam a házat, mintha vendéglőbe mennék, nehogy a lap nyomdásza észrevegye, hogy szerkesztőjének nincs pénze vacsorára és kénytelen legyen meghívni. Az utcán bolyongtam. Sehol park a közelben. Az ingyenuszodát ilyenkor már bezárták. Egyedül a magyar flagelláns-gyülekezet templomának kapuja állt tárva-nyitva. A magas téglafal mögül jajgatás hallatszott és korbácsok csattogása.

 Delrayben akkoriban mintegy 35.000 magyar lakott. Többnyire munkások Ford közeli, River Rouge-i gyárában, de akadtak szép számmal kiskereskedők, iparosok és vállalkozók is közöttük. A kisszámú magyar értelmiség a távoli villanegyedben lakott, de az orvosok Delrayben nyitottak rendelőt. A magyar családok öt szobás házakban laktak: előkert, hátul kiskert, oldalt garázs vagy sátor az autónak; két nagyobb szoba és konyha a földszinten, esetenként tornác; fent három háló- és fürdőszoba. Ehhez folyóvíz, gáz, villany, rádió és központi fűtés kivétel nélkül. Ismertem néhány munkást, akik vasárnap délután családostul jártak golfozni; mások hétvégi autókirándulásra hívtak Saginaw Baybe vagy Észak-Michigan erdeibe. Hasonló anyagi körülményekről 1942-ben nemhogy az otthoni magyar, de az angol és francia munkás sem álmodhatott.

 Mindnyájunk körül a nosztalgiás múlt és a modern ipar és hadiipar kavargott kaotikusan és összebékíthetetlenül. Delray csendes mellékutcáiban magyar háziasszonyok pletykáltak vagy kiáltottak át egymásnak kaporért meg lestyánért. A házak előtti padkán öregemberek ültek. Valamelyik élelmes vállalkozó megalapította a „Császári és királyi osztrák–magyar dohányjövedék, Limited”-et és annak első világháború előtti névvel ellátott termékeit árulta: a „Hölgy” nevű könnyű cigarettát és a szalmaszálas „Virginia” szivart, mely átható büdösségével a múlt emlékét ébresztette. A kocsmák kirakattal rendelkeztek, amilyet talán nagyapám látott fiatal korában. Az üres deszka közepén kitömött hiúz, a csapszék veszedelmes jellegének szimbóluma; mögötte, rézrúdon, vörös bársonyfüggöny.

 Az amerikások beszédében ismert, de már nem használt szavak ütötték meg a fülemet. Az iskolát tanodának hívták, a kellemetlen fiatalembert pimasz fráternek, a díványt, nem kis megvetéssel, miután csak henyélésre és szeretkezésre szolgált, heverőnek. A kasszírnő szó kurvát jelentett, míg engem boltban, vendéglőben és társaságban egyformán ifjúrnak, sőt főszerkesztő ifjúrnak szólítottak, ami ellen hasztalanul tiltakoztam.

 A legváratlanabb a magyar hangsúly eltolódása volt; nem gondoltam volna, hogy 35 év alatt ennyit is változott, és hogy a hangsúly fogatán utazhatom a visszhangtalan múltba, születésem előtti időbe. A hangsúly eltolódását a kiejtés dallamossága, zeneisége, a madárcsicsergés irányában érzékeltem. Valahogy úgy, mint amikor ógörög szöveget olvasnak fel, egyforma emfázissal az ékezeten, a magánhangzók hosszán és a hangsúlyon. Mosolyogva, csukott szemmel szoktam hallgatni. Némiképpen kárpótolt a rettenetes szokásért, mellyel az amerikások – és majdnem minden emigráns azóta – beszédükbe angol igéket és főneveket kevertek, magyar ragokkal és végződésekkel. (Muffoltunk – költözködtünk; krosszoltam az utcát – átmentem az utcán; bedrájvoltam a csörcsjárdra – behajtottam a templom udvarára.)

 Delray keskeny, vidékies és békés utcáit a West Jefferson Boulevard szelte ketté. A régi villamossíneken száz vagonos tehervonatok ácsorogtak szorosan egymás mögött, vagy kúsztak, mint gigantikus hernyók. A kocsikra erősített, frissen gyártott tankok és dzsipek hallhatóan vibráltak és rezegtek. Ha át akartam jutni a túlra – a Detroiti Magyarság földszintes szerkesztőségébe –, előre kellett mennem és intenem a néger mozdonyvezetőnek, aki széles mosollyal engedett át. Az autókat nem engedte át; Délről feljött feketének akkor még csak elvétve volt kocsija.

 Valamennyi üzem napi három váltásban dolgozott, úgyhogy a gyorsvendéglőkben ugyanakkor reggeliztek, ebédeltek és vacsoráztak. Még szerencse, hogy amerikai munkások mind a három alkalomra majdnem ugyanazt szokták fogyasztani. Éjjente, a rekkenően meleg padlásszobában gyakran ébredtem, amikor a közeli Ford-gyár repülőteréről gép emelkedett a magasba. Új gép. Kilógattam a lábam az ágyból és rágyújtottam egy hosszú cigarettára. A csendes-óceáni frontról a The New York Times és a Detroit Free Press napról napra kétségbeejtő vereségek hírét hozta. Végigszívtam a cigarettát és elheveredtem a párnán. Elalvóban még hallottam, ahogy a következő repülőerőd, pontosan tizenkét perccel az előbbi után, felrepült a levegőbe. Nem vesztjük el a háborút – gondoltam.

 A szerkesztőséget sok magyar látogatta; ott ismerkedtem meg velük. Nem hozzám, hanem a lap tulajdonosához jöttek, aki hétvégi magyar rádió-órákat bérelt. Hazai mintára köszöntőt mondott születés- és névnapokra, házassági évfordulókra, az illetők kedvenc nótájának néhány taktusával befejezésül. A szöveg az otthoni szokásosnál cifrább volt: X. Y., a Ford-gyár megbecsült munkása, ki a Borsod megyei Hejőcsabáról származott el, most ünnepli… mellette felesége, a jóságos Darabos Eszter és Vajda Albert tisztelendő úr ül… a bárnál deli fiuk, Antal szolgál fel… a nagyszerű tortákat a jámbor szomszédasszonyok készítették…

 A köszöntőket Delray egész magyarsága hallgatta rádión. Ez volt a legmagasabb szociális eredmény, melyet az amerikások elérhettek. Családostul és ünnepélyes merevséggel állítottak be a Detroiti Magyarság tulajdonosához a meghívott vendégek névsorával, hogy a köszöntőt megbeszéljék. Harminc-negyven dollárt fizettek háborgás nélkül egy-egy, legfeljebb három perces köszöntőért és a recsegő gramofonlemezre felvett cigányzenéért utána.

 A szomszéd szobából kijöttek hozzám és megolvadtak. Csak pár pillanatra álltak asztalomhoz, mert tudták, hogy a szerkesztő munkáját nem illik megzavarni. Holmi Bolond Istók-félének gondolhattak, kit a szél sodort hozzájuk és aki holnapra nyomtalanul eltűnik. Ragaszkodásukat sosem tudtam megmagyarázni magamnak. Hallották, hogy Magyarországról, Párizsból, Afrikából és New Yorkból jöttem; és ilyen embert keveset ismertek. Lehet, hogy híreket akartak hallani tőlem, mert értesüléseik javát, mint a középkor emberei, hallomásból szerezték. Ugyanekkor rájöhettek arra, amit teljes erőmből próbáltam rejtegetni, hogy szegény vagyok. Ők maguk fiatal korukban földnélküli parasztok, kubikosok, zsellérek voltak Magyarországon és az emberi nyomor legmélyéről küzdötték fel magukat. Lehet, hogy a szegények szolidaritását érezték irántam, ha erre nem is volt igazán okuk. Egy céljuk volt velem: hogy megvendégeljenek és elbeszélgessünk egymással.

 Általában az első világháború előtt közvetlenül, mintegy húsz évesen értek Amerikába. Többnyire 48–55 év körül jártak. Biztos egzisztenciát szereztek maguknak, de az amerikai társadalomba már nem jutottak be; benne éltek, de kívüle maradtak. Többnyire sem idejükből, sem erejükből, sem képességükből nem futotta, hogy angolul tűrhetően megtanuljanak. A Ford-gyár magyar munkásai jól értették a szakkifejezéseket és műszavakat, melyeket abban a részlegben használtak, ahol dolgoztak, de ha a telefon szólt, feleségüket küldték, hátha angol hívja őket. A magyar vendéglő öreg pincére, hová delente étkezni jártam, betévedt amerikai vendégeknek le tudta fordítani az étlapot pörköltöstül és tokányostul. De amikor egy amerikai nő megkérdezte: szolgálhatna-e méregerős magyar kávé helyett amerikai kávéval, a pincér átjött hozzánk, a magyar újságírók asztalához, hogy fordítsuk le neki, amit az asszony mond.

 Barátaim magyar hetilapot olvastak, olykor a Szabadság napilapot. Magyar barátaikkal érintkeztek, magyar templomot látogattak, magyar kocsmákba jártak. Vagy ötven ember közül csak egyetlenegyet ismertem, akinek lengyel, és nem magyar felesége volt. Mindez védelmet nyújtott nékik, hogy ne kelljen annyira szédülniök egy idegen világban, melyet nem értettek egészen. Az asszonyok piacra jártak, amerikai szomszédasszonyokkal trécseltek, szerettek az utcákon flangálni és üzleteket látogatni. Általában többet értettek angolul, mint férjeik.

 A nyelvtudás hiánya az amerikás családapát csak a külvilág ellen védelmezte. Háza fölött fekete felhő állt meg, melyet nem tudott elkergetni. Ha a magyar ház szép szobájában beszélgettem a szülőkkel késő délutánonként, azok mindig berendelték gyermekeiket. Fiúk-lányok általában 15-25 év körül jártak. Az idősebb fiúk és köztem csak néhány év korkülönbség volt; sokat közülük már behívtak a hadseregbe. Néhánnyal ott találkoztam. A meginduló társalgás közhelyeit a gyermekek megértették. De mindkét részről sokat akartunk megtudni egymástól és egymásról, és hamarost komolyabb témákra tértünk át. Beszélgetésünkből a fiatalok nem értettek semmit. A fiúk kelletlenül feszengtek, lábukat lóbálták. Arcukra kiült a kétségbeesés. Ezt az időt fiatal életükből loptuk el. A lányok szelídebbek voltak és türelmesebbek.

 Vacsora közben a fiatalemberek merev derékkal ültek és nyakukat nyújtogatták, mintha legalább a fejüket akarták volna társaságunkból kiszabadítani. Atyjuk kezét lestek, mikor teszi már le a villát a túróscsusza vagy a dobostorta után. Akkor bizonytalan irányban biccentettek és szaladtak a városba, lányokhoz, kuglizni, moziba, lófrálni, gépzenés lebujba – akárhova, csak el a szülői házból. Tizenegy után értek haza, ha ugyan még találkoztam velük. Az előszobából illedelmesen beköszöntek, aztán rohantak föl a lépcsőn, mintha a szalonban kísérteteket láttak volna.

 Apa és fiú két különböző nyelven tudott csak beszélni és két különböző társadalomhoz és világhoz tartozott. Az öregek nem vetették föl soha gyermekeikkel való viszonyuk problémáját, legfeljebb melankóliájuk jelezte olykor – ahogy a kirohanó fiúk után néztek –, hogy tudják, miről van szó: elvesztették gyermekeiket. A fiatalokkal viszont sokszor beszéltem erről. A fiúkkal a szülők tudta nélkül jártam össze. Mindnyájan sejtettük vagy éreztük, hogy féltékenyek lennének rájuk és rám, ha megtudják: összeismerkedtünk és olyan dolgokról társalgunk egymással, amikről ők hallgatnak.

 A legokosabb közülük A. Sándor volt, húsz éves, az Ann Arbori-i egyetem hallgatója. Az ő apja elég jól értett angolul és ő majdnem folyékonyan beszélt, bár súlyos angol kiejtéssel, magyarul. Így a kérdést fájdalommentesen tudtuk megtárgyalni. Miért nem éreznek, kérdeztem, a fiúk hálát apjuk iránt? Az öregek fiatal korukban éheztek odahaza, mezítláb jártak iskolába a falusi hóban. Ők voltak a bátrak, az igaziak, akik Triesztben beszálltak a hajófenékre és a manhattani szigetcsúcson a fűben ülve várták éhesen az ügynököt, hogy jöjjön és vigye őket majdnem rabszolgamunkára, Pennsylvania bányáiba. Aztán felküzdötték magukat és most a fiuknak meleg otthont nyújtanak, felruházzák, ha akarják, magasabb iskolába járatják – egy vagy két társadalmi osztállyal emelik maguk fölé. Még ezt sem veszik észre a fiatalok?

 Nem veszik észre, magyarázta Sándor. Az amerikai egyik jellegzetessége, hogy tulajdon társadalmán túlra nem működik a fantáziája. Nem tudja, és nem is akarja elképzelni apja nyomorult fiatalságát és szenvedéseit. Ezenkívül itt mindenki apjának van öt szobás háza, autója, esetleg nyaralója, és motorcsónakja a Lake St. Claire mellett. Az animális szeretet megvan, de ez nem elég, hogy két embert összekössön, akik csak alacsony színvonalon tudnak társalogni egymással. És aztán a szomorú tény, hogy a magyar apák nem számítanak az amerikai társadalomban, hiszen nem járnak össze angolul beszélő családokkal, még fiaik osztálytársainak szüleivel sem. Így a fiúk lassanként megvetést éreznek apjuk iránt, még ha szeretik is. És ne gondoljam, hogy a magyar apák szívesen küldik fiaikat magasabb iskolába. Ösztönösen érzik, hogy ebben az esetben a fiúk még távolabb kerülnek tőlük. „Még nálunk is csak anyám segítségével, hosszú harc után tudtam kivívni, hogy apám egyetemre engedjen” – mondta. – „De beszéljünk másról.”

 Derék emberek, nagyrészt értelmiségiek, papok, lelkészek, nem kis áldozattal magyar iskolákat létesítettek, ahol – rendszerint szombaton délelőtt – a kisebb gyerekeket magyarra tanították. Miután ezt nemes vállalkozásnak tartottam, olykor magam is részt vettem benne, bár tudtam, hogy teljesen hiábavaló. Magyar-írást, -olvasást tanulni az angollal párhuzamosan rendkívül nehéz. Amit legtöbbször és legfeljebb elértek, annyi volt, hogy a 8-12 évesek otthon valamivel jobban beszélték a magyar konyhanyelvet. Ők maguk, ha titkon összesúgtam velük, panaszkodtak. Más gyerekeknek, az amerikaiaknak, szabad a szombatja és a vasárnapja. Ők sohasem fekhetnek az ágyban reggel tíz óráig: szombaton magyar iskolába, vasárnap templomba hurcolják őket a szülők. És mit érnek a magyar nyelvvel? Osztálytársaik, barátaik nem értenek magyarul. Magyarországra sohase kerülnek. „Annak lehetősége, hogy magyar lányt vesznek feleségül” – magyarázta Sándor – „talán egy vagy kettő a száz ellen. Akkor a magyar nyelv még egy nemzedékre fennmarad, de harcuk az ő gyermekeikkel ugyanolyan keserű lesz, mint az a harc, amelyet itt látsz magad körül.”

 Tudtam, igaza van. Azóta bekövetkezett, ami elkerülhetetlen volt: a bridgeporti magyar negyed nyomtalanul eltűnt, még a magyar temető is, és helyében felhőkarcolók állnak, amerikai lakosokkal. Delrayt nem láttam azóta, de ott is ugyanaz a helyzet. A következő két magyar emigráció többségében nem zsellérekből, hanem értelmiségiekből állt: másként élt, más problémákkal küszködött, de a jövő évtizedekben ők is eltűnnek nyomtalanul. Így kellett lennie.

 Ha egyetemista lányok amerikás nagyszüleikről kérdeznek, nem erről beszélek. A magányos magyarokról beszélek, egy fékezőről a Great Northernen és egy kormányosról a Mississippin, akikkel véletlenül ismerkedtem meg, és akik boldogok voltak, mert idegen és változó környezetbe kerültek, ahol a táj szépsége foglalta le őket, miközben elfelejtettek magyarul. Magyar katonabajtársaimat hívom, és azokat a barátaimat és társaimat, kiknek árnyát olyan szívesen idézem fel süppedt vagy eltűnt sírjaikból még egyszer: Czakó Ambrót, Fényes Lászlót, Jászi Oszkárt, Kéri Pált, Moholy-Nagy Lászlót, Szilárd Leót, Takaró Gézát, Vámbéry Rusztemet.

Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum – Digitális Irodalmi Akadémia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s