Gyula Krúdy

Krúdy Gyula – Régi magyar író ebédje

Közzétette:

 

 

Hogyan élt egy régi magyar író?

A régiség alatt harminc-negyven esztendőnyi időtávlatot gondolok; a magyar író fogalma alatt azt a munkálkodásából élő, kopott ruházatú úriembert értem, akinek a tollán kívül nem volt egyebe. Versekből, elbeszélésekből, regényekből akart megélni, éppen ezért érdemes csodálatos életével Gyula Krúdy is a writer and journalistfoglalkozni.

Néha Budán lakott, de ez nem volt célszerű az akkor még kötelező hídpénz miatt. Hídpénz, alagútpénz hiányában néha az összekötő vasúti hídon kellett átmenni a Dunán, ami tekintélyes gyaloglást jelentett.

Azért inkább a Józsefvárosban szeretett megtelepedni, mégpedig lehetőleg olyan házban, amelyben más író, de még hasonló foglalkozású kvártélyos nem lakott kívüle. Éppen elég volt egy író egy házba, akinek viselt dolgain el lehetett mulatni a polgároknak (mert a munkálatokat akkor sem olvasták).

Így például érdekes volt megfigyelni, hogy még az ősz hajú, sőt néha elpotrohosodott írók is többnyire reggel, azaz kapunyitás után jártak haza. Nem gyarapították a házmester jövedelmét, mint más későn járó emberek.

De mikor már teljes bizonyossággal otthon voltak, bezárult az ajtó mögöttük: akkor is úgy viselkedtek, mintha nem volnának otthon. Mindenféle cédulákat akasztottak az ajtajukra. “Leveleket és más küldeményeket átvesz a háziasszony.” Vagy: “Mindjárt jövök!” Vagy: Vidékre utazott.” (Amint álmában szeretett volna.) De kiakasztottak olyan táblát is, amilyent a boltosok szoktak az üzleteikre: “Gyászeset miatt zárva.”

Csodálatosképpen nem szerették ezek az írók, ha a külvilág tudta, hogy otthon vannak.

Talán attól féltek, hogy munkájukban zavarják őket? Nemigen félhettek ettől, mert hiszen azt többnyire kávéházban végezték, de ha otthonukban dolgoztak is, akkor se volt soha annyi teendőjük, hogy abban akadályozták volna.

Valamely más okának kellett lenni, hogy elbújtak látogatóik elől.

Az írók ugyanis kitapasztalták, hogy kellemetes, örömet okozó, vagy nevezetesebb szerencsét hozó látogatás nem érheti őket. A levélhordó a jó híreket tartalmazó leveleket mindig más címekre viszi. A lakodalmas vagy bugyellárissal járó látogatók ugyancsak a szomszédba járnak. Az íróknak látogatói kis suszterinasok, követeléseiket szorgalmazó mosónők, néha korcsmárosok voltak mindenféle megőrzött cédulákkal, amelyekre jóformán senki se emlékezett rajtuk kívül.

Ezért bújt el a régi magyar író odvában, ahonnan aggodalmasan figyelte az ajtaja előtt elhangzó lépéseket.

Közben üldögélt íróasztalnál vagy ágyszélen, és mindig valamiben törte a fejét.

Néha úgy törte, hogy két kézbe kellett azt venni, hogy szét ne hulljon attól a malomtól, amelynek zakatolása odabent elkezdődött.

– Mi lesz az ebéddel? – kérdezték mindenféle hangok az író körül.

Erre kellett volna felelni a bölcs vagy bohókás fejnek, mint mindennap megismétlődő kérdésre. Az úgynevezett jótékony gondolatok, a megsegítő ötletek, a szerencsés felfedezések ilyenkor olyan nehezen jönnek meg, hogy már ebéd ideje is elmúlik, amikor az író ráeszmél, hol is kellett volna ebédelni.

(Persze hogy itt a házban – ahol kisvendéglő is volt, mint a legtöbb józsefvárosi házban -, ahol az író már egyszer-másszor megfordult, bemutatkozott, mint új lakó, parolázott a vendéglőssel, megbeszélte vele a politikai helyzetet, a közéleti viszonyokat, az adók ügyét és a meleg vagy hideg időjárást. Ezen a vendéglősön látszott, hogy van némi sejtelme az írói mesterségről, mert márciusi ünnepségeken mindig meghallgatta a szavalatokat, amelyekben az írók saját műveiket adják elő. Az étlapján is szerepet játszott Komócsy vesepecsenyéje, ez a Komócsy pedig író volt, aki sokat használt korcsmajárásaival az irodalom népszerűsítésének, lám, még pecsenyét is neveztek el róla.)

De ebéd ideje már elmúlott, a kisvendéglőben leszedték az asztalokat, a háromórás harangszó is megszólalt ama számos tornyok egyikében, amely a Józsefvárosból kiemelkedik, az íróasztalon a papírvágó kés megtette a magáét, felszeletelte azokat a keskeny papirosokat, amilyenekre az írók írni szoktak, a tintatartó egy bagolyfő komolyságával nézett a még mindig tétlenkedő íróra, a toll engedelmesen várta sorsát, talán a rothadt alma is kéznél volt, amelyet az író ama német költő módjára szagolgatni szokott munka közben.

Csak az ihlet nem mozdult, nem lendült, éji lepke módjára pihent valamely falisarokban, miközben a régi magyar író elgondolkozott azokon a költeményeken, regényeken, amelyeket idáig írt, de, íme, most ebédhez sem tudják segíteni.

Felnyúlt a könyvespolcra, és levette onnan azt a sok év előtt megjelent könyvét, amely első sikerét hozta, amelyért eltették emlékezetükbe az olvasók nevét, amely természetesen némi pénzecskét is hozott a házhoz.

Elolvasta a könyvét újra, hangosan is némely részletét, hogy földszintes ablaka alatt a józsefvárosi udvarban, az ecetfák alatt összeállottak a lakók, főként asszonyságok, akik nagy érdeklődéssel hallgatták az író előadását, mert hiszen ő tudta művét legjobban hangsúlyozni. Az író háziasszonya büszke kezdett lenni lakójára, amint a hallgatóságon végigtekintett. A házbeli vendéglős kidugta sapkás fejét a söntésből. “Persze, az én vendégemet mindenki meghallgathatja.” A takarítóasszonyság, akivel némi kalandja volt a régi magyar írónak (mert hiszen dámákat nem ismerhetett), az előadás alatt úgy sírt, hogy nincs olyan temetés… Így múlott el a régi író napja, amikor különböző körülmények folytán nem ebédelt.

(1932)

Krúdy Gyula: Álmos könyv – Tenyérjóslások könyve – A gyomor örömei (mek.oszk.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s