Janus Pannonius emlékének

Költő.

A magyar irodalom első nagy alakja, s mint ahogy a Pannónia dicsérete című epigrammájában büszkén hirdeti, hazáját ő vezette be az európai irodalomba, Itália-szerte elismert humanista verselő. Műveit a ferrarai, a padovai és a magyarországi korszakára csoportosíthatjuk. Az elégia, epigramma és a dicsőítő költemény műfajában alkotott maradandót. Latinul írta műveit. Elégiái közül kiemelkedik a Búcsú Váradtól búcsúverse, és a Saját lelkéhez (1466) gondolati filozófiai költeménye, neoplatonista elégiája. Legnagyobb szabású lírai művét (Az árvízről, 1468) egy dunai árvíz ihlette. Verseit később a Janus pártütését feledő Mátyás gyűjteti össze Váradi Péterrel a Corvina könyvtár számára.

(Forrás: Kulturális Enciklopédia )

Janus Pannonius, magyarosan Csezmiczei János vagy Cesinge János (Janus – János / Pannonius – Pannóniai), (Csezmice, 1434. augusztus 29. – Medvevár, 1472. március 27.) római katolikus pap, pécsi püspök 1459-től haláláig, az első név szerint ismert magyar költő és humanista.

Janus Pannonius – Pannónia dicsérete

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!

Janus Pannonius – Búcsú Váradtól

A végtelen mezőket hó takarja
S a zöld berekre is, hol lomb virított,
Most téli zuzmarás lepel borul rá.
A Kőrös szép, de jobb, ha indulunk tán,
Soká tart, míg elérünk Ister úrhoz;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Folyón, mocsáron át gyerünk előre,
A mély tavak fölött is jég feszül már,
S hol imbolygó ladikján félt a gazda,
Most bátran jár-kel, hetvenkedve vágtat
S rugdossa tán a holt hullámok élét;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
A szél se hajtja úgy a fürge sajkát
(Csapkodhat hozzá még a gyors lapát is),
Ha bíboros vizén a lusta tónak
Zefir szaladgál s fölborzolja bőrét,
Mint kis szánkóm, ha jó lovak röpítik;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Búcsúzom én, ti lanyhán buggyanó, dús
Források is; nem terjeng kénszagú köd
Fölöttetek. Be jó is volt szemünkre
A timsós víz, mely csöndesen patakzik
S még orrunkat se bántja tiszta gőze;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Isten veled, te híres ritka könyvtár,
Hol ráakadtam annyi régi műre,
Itt szállt meg Főbusz is, hűtlen honához,
S innét a szűzi múzsák sem sietnek
Kasztáliának erdejébe vissza,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Búcsúzom tőletek, királyi szobrok,
A tűz sem foghatott ki rajtatok s a
Nehéz romok sem roppantottak össze,
Mikor vad lángok perzselték a várat
S a füstfelhőtől elborult az égbolt,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
S te is lovas király, rőt vértezetben,
Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,
Kinek márványövezte síri szobrát
Kiverte egykor gyönyörű verejték,
Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

Janus Pannonius – Lelkemhez

Én lelkem, ki az égi tejúton a földre suhantál
S bennem az életerő drága zsarátnoka vagy,
Nincs panaszom rád, mert ragyogó és szép a tehetség,
Mely fölemel s nemesen gyújtja ki szellememet.
Úgy léptél ki a Rák kapuján fönt, hogy nem is ittál
Búsan a Léthe szelíd habjaiból feledést.
S ott, hol a fürge Oroszlánt éri a mennyei Serleg,
Ott siklott le az út, életem útja megint.
Észt a Saturnus adott kegyesen, Jupiter meg erélyt, Mars
Bátorságot, a nap lángra csiholta szived.
Vénusz a jóra, az isteni Hermesz a szépre tanított
S életed őserejét Cynthia adta neked.
(Cynthia állt őrt ott, hol a Lét a Halálba fut árván,
Ő ez a földi világ s hódol az égnek a föld!)
Ámha megunva a csillagokat bús porhüvelyembe
Költöztél, ne feledd, hogy nyomorult ez a test!
Mert ha az arca nem is rút és az alakja se félszeg
S termete is daliás: más, ami engem emészt!
Nézd csak e nyűtt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek,
Renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.
Hol csupa jég a kezem, hol lüktet láztól a bőröm,
Nap-nap után ez okoz gondot; olyan beteges!
Nátha gyötör folyvást, a fejem zúg és belesajdul,
Majd meg a két szemem ég s könnyezik, annyira fáj.
Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom
Dermedten didereg, májamat őrli a láz.
Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted,
Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél.
Ó de mit ér a csudás lángész is, hogyha a test roncs,
Bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem.
Atlasz zord erejét s Miló testét se kivánom,
Lennék törpe is én, csak ne gyötörjön a kór.
Így vagy időzz inkább oly testben, amely derekabb, vagy
Költözz vissza megint s járd be az égi mezőt.