Pilinszky János – Hogyan olvassuk a Szentírást?

Ha egy előadóművész elmond, vagy egy költő lefordít egy verset, szükségszerűen értelmezni kényszerül.

Ez jutott eszembe, amikor eltűnődtem azon: hogyan is olvasom a Szentírást. Be kell vallanom, hogy nem értelmezve. Hát akkor hogyan? Úgy, ahogy a csillagos égboltot nézem, egy fa koronáját, vagy a tenger szívverését.

Nem értelmezve, hanem szemlélődve. Szemlélődő szerzetes módjára csak így tudom a csodálatosan gazdag és összetett mondatokat valóban befogadni és „megérteni”.

„Boldogok, akik sírnak” – mondotta Jézus. Ha ezt a mondatot akár a legnyitottabb módon értelmezni vagy magyarázni kezdem, menthetetlenül elsikkasztom belőle azt, amiért Jézus a hegyen kimondta és örökre ránk testálta e szavakat.

A nagy igazságok körvonalazhatatlanok, beláthatatlanok, s egyedül a szemlélődés alázatában melengetnek, melegítenek. Hát melegedjünk! Vagy hunyjuk le a szemünket és sírjunk. Sírjunk bátran. Egyetlen könnycsepp meghaladja a legtudósabb értelmezést.

„Uram, Uram, mért hagytál el engem?” Melyik értelmezés deríthet fényt erre a mondatra? Nem. Az Evangélium a boldogságtól tágra nyílt, a zokogástól lezárult, és az agóniától összeragadt szempárok számára íródott. Hiszen Jézus egyedül a porba és a víz színére írt. Hogy miért? Mert a por és a víz időtlenül megőrzi azt, amitől a papír elfárad és szétmállik.

Ha az ő tanítását szívünkbe akarjuk zárni, elég az anyaföldet szeretnünk és a vizek hátára írt betűket szemlélnünk. Úgy, ahogy egy gyerek, aki még nem tanulta meg a betűvetést. Mivel a kibetűzhető betű az emberé. És a kibetűzhetetlen üzenet egyedül az Övé, aki a porba írt és két lator közt kiszenvedett érettünk.

(Új Ember, 1976. október 17.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]