Csáth Géza – A lelki egészség

Az utolsó húsz-harminc esztendőben, párhuzamosan a modern civilizáció nagyszerű és lavinaszerűen haladó fejlődésével, új gond, új baj nehezedett a kultúremberiség vállaira, az idegesség. Ideges emberek mindig voltak, ismerünk korszakokat, amikor járványszerűen terjedtek el egyes idegbetegségek, a mai idők, a mai emberek idegessége azonban egészen más valami.

Ez nem járvány, amely itt-ott felüti a fejét, terjed, kitombolja magát és elalszik, hanem szinte szerves képződmény; vele születik az emberekkel, állandóan a levegőben van, velük növekszik, és megszakítás nélkül él tovább az új nemzedékekben. Tulajdonképpen nem is betegség, hanem életjelenség: egész nemzedékek reakciója, alkalmazkodása a modern élet folyton komplikálódó új viszonyaihoz, amelyekhez idegrendszerünk, egész szervezetünk mindeddig nem volt berendezve. A testünk, amelyet a nagyapáinktól, a dédapáinktól örököltünk, alkalmas lehet a legnagyobb erőfeszítésekre, fáradalmakra és alkalmas is lenne rá, ha apáink nemzedéke el nem hanyagolta volna az ősi izomképességeknek a konzerválását. Erre azonban szükség nem volt. Apáink nemzedékének más fontosabb és nehezebb problémák jutottak osztályrészül. A csírázó modern városi élet új és folyton nehezülő életfeltételeihez, folyton keményebb és fáradságosabb kenyérharcaihoz kellett hozzászokniok. A lelküket, az idegrendszerüket kellett hozzáedzeni, -alakítani, -trenírozni a környezet, a pénzforgalmi viszonyok új alakulásaihoz.

Természetes, hogy ez nem mehet könnyen, nem mehetett reakciók nélkül. De gondolkozzunk csak: az egész civilizáció az emberi nem egész 40 000-100 000 éves fejlődése hasonló átalakulások, új alkalmazkodások sorozataiból áll. Az ősember, aki a ragadozó állatok vagy más törzsek elől elmenekült a szülőföldjéről és zordabb vidékekre jutott, megismerte a nélkülözést, a fázást, megismerte a szenvedésnek egészen új fajtáját. Bizonyára éveknek, évtizedeknek kellett elmúlnia, míg teste alkalmazkodott csak az új hőmérséklethez is, az éjszaka nagyobb hidegeihez, a hosszabb télhez, talán ő maga egész életén keresztül didergett, és csak aki már új lakhelyén született, érte el, hogy nem kellett többé fáznia!… Ebben az esetben részint a bőr érző idegeinek, részint a véredényszabályzó idegközpontoknak és részint a szívnek kellett átalakulnia és más működéshez, más együttműködéshez szoknia. A modern városi élet viszont, amelynek a kapitalizmus, a nagy tőkék felhalmozódása adja meg a legfőbb jellemvonását, az idegrendszert, az elmét kényszeríti hasonló átalakulásokra.

Az élet mind drágább és drágább lesz. A megélhetésért magáért mind többet és többet kell dolgozni. Ha a munkaalkalom folyton növekszik is, a munkakeresők száma viszont még nagyobb arányokban szaporodik. Az embereknek fokozott találékonyságot, ügyességet kell kifejteniük, hogy megszerezhessék, amire szükségük van. Állandóan gondjaik vannak. Minden kellemetlen eshetőségre előre kell gondolniok, törniök kell a fejüket rajta, hogy miként osszák be az idejüket, hogy minél nagyobb munkateljesítményt – keresetet – érhessenek el. Kényszeríteniök kell magukat rá, hogy azok az egyszerű szellemi működések, kombinációk, amelyek a foglalkozásukhoz szükségesek, amelyek tehát a táplálékszerzésre, a megélhetésre irányulnak, lehetőleg gyorsan folyjanak le bennük. Az akaratunknak erre való képessége megvan, de csak bizonyos korlátok között. Például megszakítás nélkül figyelni két-három-négy óránál tovább nem vagyunk képesek, s ez alatt az idő alatt is a figyelem éberségének a foka szinte állandóan csökken. A nehezedő új életviszonyok arra kényszerítették már apáinkat is és még inkább a mai nemzedéket, hogy az akaratnak fokozott igénybevételével bonyolítsák le a lelki működéseket. Figyelmesebben kell érzékelnünk – látni, hallani -, nagyobb koncentrálásával a gondolatainknak kell kombinálnunk, gyorsabban kell magunkat cselekvésre határoznunk, körültekintőbben minden apró körülményt számba véve kell cselekednünk.

Mindezek a forszírozott működések hasonló kifáradásos tünetekkel járnak, mint az izomerőltetés. Csakhogy míg a kezdő vívó vagy úszó az izomlázat kiheveri pár nap alatt, addig a mi nemzedékünk szellemi izomlázát, a neuraszténiát valószínűleg csak a dédunokánk fogja kiheverni. Csak nemzedékek múltán lehet számítani rá, hogy az emberi idegrendszer, az emberi agy hozzáalakul, hozzászokik azokhoz a fokozott, komplikált működésekhez, amelyekre ezt a nemes és érzékeny szervünket már most rákényszerítjük, dresszírozzuk. A természetnek a hallatlanul bölcs és csodálatos berendezése ez, amely összes szerveinket, egész szervezetünket úgy alkotta meg, hogy a ráható ingerek hatása alatt változni-alkalmazkodni képes. A szív, amelynek billentyűjét valamely betegség elroncsolta, néhány hónap alatt megnagyobbodik, izomzata szinte kétszeresére nő, s ily módon a vérkeringés a hibás, rosszul záró billentyű ellenére is jól lebonyolódik. A beteg, ha vigyáz reá, hogy ne terhelje meg nagyobb munkával az állandóan túlmunkát végző szívet – és erre az óvatosságra az kényszeríti, hogy hamarabb fárad, mint a teljes egészséges szívű -, éppen oly soká élhet, mintha a szíve hibátlan volna. Miért? Mert a vérkeringése nem hibás: szervei, egész organizmusa hiányt nem szenvednek.

A központi idegrendszer azonban sokkal differenciáltabb, magasabb rendű, nemesebb szerv, mint a szív. Nem tud olyan gyorsan alkalmazkodni. És miként a szívbeteg a betegségének első stádiumában -, amikor még a szívizomzata nem fejlődött hozzá az új, nagyobb munkához, mikor még nem vastagodott meg kétszeresére, hanem a régi terjedelmével és erejével kénytelen elvégezni a reá háruló dupla munkát – szenved és rosszul érzi magát, éppúgy szenvedünk mi is, mai emberek. Az idegrendszer új fejlődésének az első stádiumában élünk, oly korszakban, amely már azért is hasonló a szívbeteg megfelelő állapotához, mert amint a betegnél bekövetkező változások alapja és oka, a billentyűhiány egy fertőző betegség, emiatt is egy, a társadalomegészség szempontjából beteges hiányszerű jelenség: a kapitalizmus a túl gyors fejlődési kényszer oka.

A tény, amellyel számolnunk kell, a baj, amelyben benne vagyunk, ez korunk betegsége, helyesebben állapota: az idegesség. Komoly és fontos kérdés az, hogy már most hogyan segítsünk rajta. Mit tegyünk, hogy hozzájussunk legalább a relatív lelki egészséghez? (A természetben nincs semmi abszolút, tehát egészség se.) Hogyan óvjuk, kormányozzuk az eszünket, hogyan védjük az idegeinket? Mindezekre a kérdésekre a választ csak úgy adhatjuk meg, ha mindenekelőtt megismerkedünk a saját lelkünkkel, a lelkünk belső életének alaptörvényeivel.

Legközelebb erről kell szólnunk.

1914

Forrás: Csáth Géza – Ismeretlen házban II. kötet (Kritikák, tanulmányok, cikkek)