Közzétette:
A társadalom csöndes elégedetlenkedése és az ellenzéki szervezetek növekvő aktivitása mellett a kádárizmus hitelvesztésének eklatáns jele volt a pártvezetésen belül kiéleződött ideológiai harc és személyi vetélkedés is. A külső és belső fejlemények hatására szétesésnek indult pártok és az ellenzékkel gyakran együttműködő kritikus pártértelmiséget 1988 elején Kádár és a mögötte álló „régi gárda” több figyelmeztetésben részesítette. A lavinát azonban többé nem lehetett megállítani. Az 1988. május 23—24-re összehívott rendkívüli pártértekezlet a vezetőtestületek teljes átalakítása mellett döntött. A 13 addigi PB-tagból a küldöttek mindössze 3-at választottak újjá. Bizalmat szavaztak viszont Nyers Rezsőnek, az 1968-as gazdasági reform atyjának és Pozsgay Imrének, a Hazafias Népfront főtitkárának, akik évek óta a pártelit legelkötelezettebben reformbarát újítói közé tartoztak. A párt főtitkárává a dinamikusnak mutatkozó, ám a rendszer érdemi demokratizálását ellenző Grósz Károlyt választották, A megöregedett, megfáradt és Gorbacsov politikájával szemben szkeptikus és bizalmatlan Kádárt – szovjet jóváhagyással – ugyanekkor félreállították, és az újonnan létesített, hatalom nélküli pártelnöki pozícióval próbálták leplezni trónfosztását.
Kádár János fáradtan és elgyötörten az 1980-as évek második felében, leváltása előtt.
Az új vezetés az 1988. július 13—14-i KB értekezleten nézett szembe az egyre kilátástalanabb helyzettel. A testület beletörődött a teljes foglalkoztatottság feladásába, vagyis a munkanélküliség elkerülhetetlenségébe. Belátta azt is, hogy a tulajdonváltás, azaz az állami tulajdon legalább részleges magánosítása nélkül a termelékenység érdemben nem növelhető. 1988 októberében a parlament ennek alapján fogadta el az ún. társasági törvényt (VI. tc.), amely engedélyezte az állami vállalatok magántársaságokká alakítását. Ezzel visszafordíthatatlan folyamatok indultak el a társadalmi tulajdon összeomlása és a magántulajdonon alapuló piac- és versenygazdaság kialakulása terén. A pártvezetés és a közvélemény által vitatott másik nagy kérdéskör a politikai intézményrendszer reformja, azaz a „szocialista pluralizmusnak” nevezett elképzelés pontos mibenlétének a kidolgozása volt. Azt az ellenzéki követelést, hogy a pártot a társadalom, a kormányt pedig az Országgyűlés ellenőrzése alá kell helyezni, erre az időre a párt reformerei is elfogadták. Tisztázásra várt azonban, hogy a hatalommegosztásnak ez a formája és az érdekek nyílt artikulációja az egy-vagy a többpártrendszer keretei között valósuljon-e meg. Grósz és a párt körülötte tömörülő technokrata vezetői az egypártrendszeren belüli pluralizmus álláspontját képviselték. Pozsgay, Nyers és a párt velük tartó radikális reformerei, köztük a közgazdász Német Miklós – 1988 novemberétől 1990 májusáig az ország miniszterelnöke – viszont már ekkor többpártrendszerben gondolkodtak.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (464—465. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 