Erdélyt járva – Torockó

„ A világtól egészen el vagyunk zárva. A táj oly bús, oly hallgatag: csak a vasbányászat verői s egy – egy pásztorsíp a hegyekről veri föl a zárdai vidéket. (…) És mégis oly vonzó szép e táj, hogy nincs egy idegen utas, ki meg ne látogatná; s a honfi lélekben szegényül hal el, ha Torockót nem látva, hagyta ide Erdély paradicsomát.” (Kőváry László, 1841)

Torockó látképe (fotó:Tháler Tamás)

Torockó… Bizsereg a tollam, ahogy ezt a szót leírom, pedig egyszerű tarackot jelent, s a kies község történelmét meghatározó ércbányászatra és vasöntésre utal. Ami immár a múlté. Mert ahogy a román falvak gyűrűjében hasonló szigetként ható Szék esetében sem a sóbányászat, ma már itt sem ezek, hanem a turizmus határozza meg a mindennapokat. A világörökségi címre felterjesztett, Europa Nostra-díjas település ennek ellenére egy igazi eleven lelet és maga a csoda, mostanáig legalábbis nem tudtuk meggátolni, hogy az itt folyó élet kilépjen a medréből.

A főtér házai a Székelykővel

Abból a bizonyos régi kerékvágásból. Merthogy ugyanúgy kecskenyájat és marhacsordát hajtanak hazafelé minden este, mint amikor 1876 augusztusában Jókai idelátogatott, és a hatás alatt megírta az Egy az Istent, a kalotaszegivel vetekvő díszes népviselet is felkerül ugyanúgy az ünneplőkre, s a főtér híres kútjánál, a vajornál a huszonegyedik században is kézzel mossák az asszonyságok a család szennyesét. Az eredetileg vasverésre használt vízimalom igaz, inkább már csak dísz a falu szélén – bár máig működőképes –, és a házakban is tévé pislákol, de valahogy még mindig nem érzem, hogy szűnne a Székelykő aljában ható varázs. Onnan fentről nézvést pedig maga a bibliai Kánaán látszik a lábunk alatt: ennél szebb, festőibb völgyet nehezen lehetne elképzelni is.

A falut közismertté tevő Felső Piacsor hófehér kőházai egy szörnyű szerencsétlenség eredményeként születtek meg. . Ha 1870. május 1-jén nem égnek le elődeik , talán soha nem alakul ki ez a mesevilág.

A távolból integető torockószentgyörgyi várrom – az Ákos nemzetségbeli Toroczkay család ősi fészke –, és a kolompoló birkanyájak bizony száz éveket röpítenek vissza az időben, ahogy a szénagyűjtésből hazatérő legények és leányok sem modern melódiákat dúdolnak jobb esetben. Torockó múzeuma mindehhez sok-sok értékes adalékkal szolgál – hála érte Győrbíró Pál tanár úrnak, aki 1954-ben létrehozta –, és aki az 1129 méteres, régen római őrszolgálatnak, később székely várnak helyet adó Székelykővel átellenben magasodó másik hegyre, az Ordaskőre átcsábul, a fémbányászat emlékeivel, a mára beszakadozott tárókkal is szembesülhet. Ha a harang hazahív, a falut háromszáz éven át megőrző unitárius templom mesél Dávid Ferencről, aki egy emberként térítette át az ittenieket a minden más vallást elismerő erdélyi hitre, hogy ne csak a lélek lakjon jól, a darázsfészket utánzó ízletes somodi kalács kínálja magát fogyasztásra. A csillagoktól roskadozó ég alatt végül jóleső fáradtság dönti a vándort az ágyba, álma pedig aligha lehet szebb, mint amit nap közben látott.

A főtér másik csodája a vajor, ami német eredetű szó, tavacskát jelent, s ami egyszerre szolgálja az állatok itatását és a mosást. A máig áthághatatlan hagyomány szerint négy vályú jut az állatseregnek, a felső medencében áztatják az asszonyok a ruháikat, míg az alsóban a szőnyegeket.

Mert az az igazság, ha Torockó nem volna, már ki sem lehetne találni.

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (36—37. oldal, Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5