Juhász Gyula – Makó

 

 

Ebben az álmatagon elnyújtózó alföldi városban mintha a magyarság két nagy ellentétének lelke viaskodnék a halál után a feltámadás reményében. Az egyik a tornyai kurucé, a keménykötésű Justh Gyuláé, a békétlen nagyúré, akit a háború végén (amely a magyarság halála volt) a forradalmas költő mint legigazabb magyart siratott el, a másik a földeáki bölcsé, Návay Lajosé, aki egy tiszta és magányos életet pecsételt meg a vértanú halállal.

Ennek a két nagyszerű és egyszerű férfinak emléke él és harcol tovább Makón, zsellérházak mélyén és a vármegyeház árkádjai alatt. Kossuth Lajos örökségét védelmezte az egyik, az örök negyvennyolcat, amely már negyvenkilenc is volt egyszer, az eb ura fakó ősi szilaj erejével és haragjával, az Eötvös József hagyatékát ápolta a másik, a nemes liberálizmus és az okos demokrácia szeplőtelen eszményeit. Makón ez a két név, és ez a két elv nem halott emlék és írott malaszt, valahogy beivódott az emberekbe, valahogy tovább is él és hat, melegít és világít és megesik, hogy egy ugyanazon személyiségben ölelkezik vagy ütközik össze és válik állandó vívódás forrásává.

Nomina sunt odiosa és különben is nemo propheta in patria sua (hogy egy kicsit az egykori makói latin tanár is szóhoz jusson bennem), de ismerek makói férfiakat, akik az ellenforradalom szemében rebelliseknek számítottak, pedig a forradalom alatt mint túszok raboskodtak, azok életéért is felelve, akik később az ő életükre törekedtek. De ez már talán a politikához is tartozik egy kicsit, és én nem akarok annak a városnak a dolgaiba avatkozni, amely nekem már annyiszor adott nyugalmas menedéket, munkás magányt és igaz baráti szíveket.

Makó eddig igen csak arról volt nevezetes, hogy nem messze van Jeruzsálemtől, és hogy hagymát terem. Pedig a kultúrához is meglehetős köze volna neki, kevés alföldi városban él együtt (ha nem is mindig valami nagy egyetértésben) annyi értékes és fogékony, igazán európai érdeklődésű és szellemű kultúrember, mint Makón. Móricz Zsigmond panaszkodott egy szomszéd városra, hogy milyen kevés könyvet olvas, Makóra igazán nem volna oka panaszkodni. Mivel a mozin kívül (amely az élet és a művészet csodáit oly demokratikus egyenlőséggel adja mindenkinek) alig akad más szórakozás (az állandó színháztól még messze van Makó), bizony a könyvek divata nem a legutolsó itten, és Romain Rolland-nak és Mereskovszkijnak, Ady Endrének és Karinthy Frigyesnek csakúgy akadnak hívei, mint – honny soit – Erdős Renéenek és Forró Pálnak. (Sebaj, a népies ponyvákból születtek a világirodalom legszebb remekei, és aki egyszer olvasni kezd, az előbb-utóbb rájön a könyvek ízére.)

Van egy nagyon kedves, bölcs emberem Makón, akinek a múlt század második felének minden magyar lírai kötete megvan, és aki valóságos hajtóvadászatot rendez egy ritka vagy lappangó Benedek Aladárra, vagy Szomory Károlyra. Kultúra ez kérem, mint ahogy képzőművészeti kultúrát jelent, hogy számos makói intérieurben találkozunk pompás képekkel, amelyek a gazda egyéni ízléséről és a szép iránt való bensőséges vonzalmáról beszélnek.

Persze azért még mindig vannak bajok és hiányok ezen a téren is, és bár én nem vagyok Könyves Kolonics József, azért mégis bátorkodom fölemelni szavamat, tekintetes makói köztörvényhatósági bizottság aziránt, hogy végre valahára kultúrházat emeljenek a nép számára, ahol gondtalanul és zavartalanul olvassanak, lássanak és tanuljanak azok, akiknek csak idejük és kedvük van erre. Én tudom, hogy van Makón egy elég gazdag közkönyvtár, évekig tanítottam e kedves városban, és sohasem tudtam a közelébe férkőzni. Márpedig a gyertyát nem kell a véka alá rejteni, kivált ha van gyertyánk.

Makó népe maga a magyar jövő. Egyenes, eszes, dolgos, szerény és tisztességtudó. Lehet, ha szolgabíró vagy végrehajtó volnék – más lenne a véleményem róla, de hát én csak a szívemen át érintkeztem velük, főleg az iskolában, ahol a fiaikat tanítottam a nehéz és komor háborús évek alatt. Egy példával szeretném éreztetni ennek a népnek a karakterét. Az egyik diákom a B. Szabók és Cs. Nagyok seregéből egyszer év végén, Tedeum után beállít hozzám alacsony kis szobámba.

– Tanár úr kérem szépen – kezdette remegő hangon és nyomban erre se szó, se beszéd, kettészakította előttem az értesítőjét és a lábaim elé dobta.

Egy kissé meglepett a hirtelenség, amivel ez történt, de hát tanár embernek hamar helyén kell hogy legyen az esze meg a szíve.

– Mit tettél, fiam? – kérdeztem szelíden mosolyogva – most az apádnak kétszeresébe fog kerülni a bélyeg, mert azt is tönkretetted, látod?

– Ez nem igazság, tanár úr kérem – tört ki a gyerekből egyszerre a harag és a sírás.

Korona Szálló

Megtudtam rövidesen, hogy tévedésből az egyik kollegám hármast adott neki németből, pedig egyest érdemelt. Tévedni emberi dolog, de az valahogy egy kicsit makói és kisgazdai dolog volt, ahogy ez a gyerek a maga igazát követelte és nem engedte. Szerencsére velem szemben követelte. A Szente Józsefek fajtája ez, az Áchim Andrásoké, alapjában véve úrnak született, de, mint a legkisebb királyfi a nép meséjében, szolgálni kénytelen.

Nem tudom, a mostani B. Szabók és Cs. Nagyok mit és hogyan tanulnak abban a nagy sárgás épületben ott a Kossuth szobra és a Hollósy Kornélia temploma mögött? Nem tudom, jár-e most merengve és borongva egy sápadt ifjú a zsinagóga táján, akiből Makai Emil lesz, szerelmes szívek és fiatal bánatok elbűvölője? De azt tudom, hogy ebben az álmatagon elnyújtózó alföldi városban tovább kell élnie, és a két nagy ellentét lényegében egy, mert magyar lelkének, szellemének és a végső harcban győznie kell a tornyai kuruc és a földeáki bölcs egyesített zászlajának. Mintha két láthatatlan szobor állana egymás mellett örökké Makó városának főterén, egy maradandó gránittalpazaton, a bronzképű Justh Gyula kezet fog a márványhomlokú Návay Lajossal, és megbékülten és megengesztelődve mutatnak bele mind a ketten a hajnalodni kezdő magyar jövendőbe.

Délmagyarország, 1926. szeptember 12.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (Válogatott prózai írások)