Közzétette:
A szegedi vár már az Árpádházi királyok alatt megvolt s a vegyesházbeli királyok korában nagy fontosságra jutott. Hunyady János, Mátyás király gyakran megfordult benne. Régebben Borbála királynő, Zsigmond neje, farsangolt falai közt, s a Szegeden akkoriban nagy számban levő főurak tették udvarát.
Magyarország lovagvárai – Abonyi Zoltán rajzaival
A mohácsi vész után 1526-ban egész Szegedig portyázott a török, a várat is megostromolta s megrongálta.
Azontúl omladozni kezdett… pusztult, mállott, senki sem törődött vele, míg végre 1542-ben, mikor a török végleg elfoglalta Szegedet, néhány év múlva újra építette a romvárat.
Erről az építésről énekli Tinódi:
Csuda bölcsen rakták…
Élést, álgyút sokat szörzete be várban.
Kinek mássa nincsen, mondják, ez országban.
A régi vár elpusztulásának egy Pribék nevű magyar ember az oka, aki a budai basának, Mehemednek titkára volt s akit egyszer valamikor a szegedi tanács megbüntetett.
A szegediek szelét vették, hogy Mehemed uramnak foga a Tisza-Duna közti vidékre vásik, hát négytagú hódoló küldöttséget menesztettek Budára, hogy megkérlelje. E küldöttséget Zákány István uram vezette s benne voltak Tsötörtök László, Somlyai Pál és Budai István uraimék.
Sok láda szárított halat s gyönyörű szőnyegeket vittek a basának, ki nyájasan fogadta őket, mondván:
– Legyetek nyugodtak, Szegedet pártfogásomba veszem és semmi bántódása nem esik.
De alighogy kitették lábukat a budai várból, belépett a basához Pribék s elkezdett neki szemrehányásokat tenni:
– Hidd meg uram, ha ezek haza érnek, soha többé Szeged a tied nem lesz. Pedig fogalmad sincs, mennyi kincs van ott. A szegediekben nem szabad bízni. Ravaszok, megcsalnak mindenkit. Otthon nevetni fognak rajtad.
A gyengeelméjű Mehemed szót fogadott, elfogatta a szegedi urakat, kivégeztette őket, és Pribék tanácsára Szeged ellen indult.
Volt a basának egy vitéz agája, Hubias. Szemefénye a török hadseregnek, délceg, olajbarna arcú dalia. Az a hír járt róla, hogy gyaur golyó nem fogja. Őt küldte Szeged ellen Mehemed.
Nem sok ellenállásra talált. A szegedi polgárok kalmárnépek voltak, nem igen értettek a fegyverforgatáshoz. Főbíró uram felkötötte a fringiát s kidoboltatta az uccákon, hogy aki a városát szereti, helyt álljon, de csak igen kevés fegyveres gyült a vár elé. A legtöbben szétszaladtak, amerre láttak, de leginkább Temesvár felé, ahol Losonczy parancsnokolt derekas számú csapatok felett.
Az odamenekülő szegediek kérelmére Losonczy rögtön útnak indított egy segédcsapatot, amelyet Kis Kampó vezetett. Kis Kampó meg a magyar seregnek volt szemfénye, legjobb vitéze. Tábortüzeknél estennen mindig arról vitatkoztak a katonák, melyik a különb legény: Hubias aga-e vagy Kis Kampó?
Most íme megjött az alkalom, hogy eldőljön.
– Megyek én – kiáltotta Kis Kampó, mikor meghallotta, hogy Hubias aga is jelen van Szeged ostrománál.
Elindultak, mentek Szeged mentésére, útközben sehol meg nem pihentek, pedig meglehetősen csípős éjszaka volt (épen utólja farsangnak), s az út sáros, lucskos. Hanem ennek az éjszakának volt más baja is, a csípősségén kívül: éppen éjféltáján elkezdett virradni – még pedig nyugot felől. Egészen világos lett. Majd apró fekete hernyók röpködtek a levegőben.
– Szeged ég! – zúgták a katonák.
Valóban nem volt már mit menteni, mire odaértek. Lángokban állt az egész város. A tornyok csonkán meredeztek az égre, a füst terhes barna felleg gyanánt csavargott, és beláthatatlan messzeségre eltakarta az eget. Irtóztató látványa volt a pusztulásnak.
– Forduljunk vissza! – követelte a sereg. – Nincs itt nekünk már semmi dolgunk.
– Megálljatok! – mondta Kis Kampó az elkeseredés dühével. Hadd legyen valami nyoma, hogy itt jártunk.
S ezzel beugratott Csella nevű pejkancáján a Tiszába, átúszta a folyamot, a vár elé nyargalt, és harsány hangon bekiáltott:
– Hej, törökök! Ha olyan vitézek vagytok, küldjétek ki nekem Hubias agát. Hadd mérkőzzünk össze egy szál kardra!
Azon melegiben szaladtak tizen is megmondani Hubiasnak:
– Egy magyar katona átúszta a Tiszát, veled akar verekedni.
– Vakmerő kutya lehet, ha átúszta. Bizony nem térek ki előle.
Ezzel Hubias is lóra ült s kivont karddal elébe ment a magyar daliának.
Összecsaptak. Szikrázott a két nemes acél, minden ügyességöket elővették a bajvívók, de csak nem bírtak egymásban kárt tenni.
– Ki vagy? – kérdezte az aga meglepetten az ellenfél remek vágásaitól.
– Akárki vagyok, – szólt Kis Kampó nyugodtan, – fölösleges a bemutatás, mert mi úgy sem találkozunk többé ebben a világban egymással. Egyikünk itt marad.
– Ám legyen!
S ezzel újra egymásra rohant a két levente. Jó szerencse, hogy elkapta a fejét Kis Kampó, mert menten szörnyet halt volna a Hubias rettentő csapásától. De Kis Kampó sem volt rest, visszavágott hatalmasan s ha Hubias lova félre nem ugrik a gazdájával, bizony nem tudom én, mi lett volna.
Negyed órája tartott már a harc, a lovakról, a vitézekről csurgott a verejték, de vér nem, míg végre Kis Kampó egy cselvágással végighasította a Hubias váll-lapockáját. Magasra szökött fel a friss vér. Hubias kezéből kiesett a kard.
– Rád ösmerek. Te Kis Kampó vagy – hörögte a török aga.
– Te pedig rögtön a Mohamed próféta vendége leszel a paradicsomban, – szólt Kis Kampó s olyan ádáz erővel sújtott rá, hogy feje legott elvált a törzsétől.
Bizony nem várta be, míg a szájtátó várnép üldözőbe veszi, hanem újra beugratott a Tiszába s nagy “éljen!” rivalgások között kiúszott övéihez a túlsó partra.
A szegedi várban török basák székeltek azontúl egészen a török iga lerázásáig. Ekkor levették a bástyatoronyról a félholdat és a kétfejű sas került a helyére. Török helyett német őrség s német várparancsnok. “Németajkú törökök.”
Lassankint veszteni kezdte hadi jelentőségét is a szegedi vár, amelyet urunk II. Rákóczi Ferenc ostromolt utoljára s csak a szegediek álmodoztak még felőle, hogy hátha megint feljő a delelő napja s úgy lesz, mint valaha régen, mikor még Zsigmond király, Hollós Mátyás tanyázott benne.
“Fog még itt király lakni!” mondogatták és igazuk lett.
Csakugyan lakott, pedig jó sokáig, még egy király. A “zsiványok királya”, Rózsa Sándor.
A hajdan híres várat börtönné alakították, nagy bűnökért elítélt rabok számára. E falak közt, amelyekbe bele volt építve a szelídség jelvénye, a híres kőbárány, a leghajmeresztőbb kegyetlenségek történtek Ráday alatt, aki itt tartotta véres törvényszékét az alföldi haramiák fölött.
Végre a város újjáépítésekor Ferenc József király a városnak ajándékozta a várat – háztelkeknek. S most fényes paloták emelkednek helyén és kacéron nézegetik magukat a szőke Tisza lomhán suhanó vizében.
Forrás: Mikszáth Kálmán – Magyarország lovagvárai (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 