LA REMPAILLEUSE by Maupassant

Guy de Maupassant – A székfonólány

Közzétette:

 

 

LA REMPAILLEUSE

Vége felé járt a Bertrans márki vadászatnyitó lakomája. Tizenegy férfi, nyolc fiatal hölgy és a körorvos ültek a nagy fényben úszó, gyümölccsel és virágokkal roskadozó asztal körül.

Már a szerelem témájánál tartottak, s parázs vita kerekedett – az örök vita – arról, vajon csak egyszer lehet-e szeretni vagy többször is. Példákat emlegettek föl, az egyetlen, életre szóló szenvedély példáit; aztán olyanokat is, melyek gyakran és megannyiszor hevesen kigyúló szívekről szóltak. A férfiak általában azt hangoztatták, hogy a szerelem, mint a betegség, többször érheti ugyanazt a lényt, viszont érheti halálosan is, ha valami akadály áll útjában. Jóllehet ez a felfogás nem volt kárhozatosnak mondható, mégis a nők – inkább költői hajlamukra támaszkodva, mint megfigyeléseikre – azt erősítgették, hogy a szerelem, az igazi, nagy érzés, csak egyszer lepheti meg az embert, s akkor olyan, mint a villámcsapás, mely a szívet kopáran, földúltan, kiégve hagyja maga után, képtelenül bármely más érzésre, még egy szegény utóábrándnak a kizsendítésére is.

A márki, sok-sok szerelem hőse, hevesen tiltakozott ez ellen a hiedelem ellen:

– Én csak azt mondhatom, hogy az ember többször is szerethet minden erejével és egész lelkével. Önök a szerelem öngyilkosaira hivatkoznak, mint a második szenvedély lehetőségének cáfolóira. Erre azt felelhetném, hogy ha az illetők nem követték volna el azt a csacsiságot, mely megfosztotta őket a visszaesés lehetőségétől, bizonyára meggyógyultak volna, s újra- és újrakezdték volna a szerelmet, egészen a természetes halálig. A szerelmesekkel úgy vagyunk, mint a részegesekkel. Aki egyszer ivott, az mindig inni fog, aki egyszer szeretett, többször is szeret. Az egész csak temperamentum dolga.

Döntőbíróul a doktort választották: öreg párizsi orvos volt, aki vidékre vonult vissza. Megkérték, mondjon véleményt.

Nem volt határozott véleménye.

– Jól mondta a márki, temperamentum dolga az egész. Ami engem illet, én tudok egy szenvedélyről, mely ötvenöt évig tartott, percnyi lankadás nélkül, s mely csak a halálban ért véget.

A márki felesége tapsolt.

– Mily szép! Mily álombeli módon jó lehet, ha így szeretnek egy férfit! Mily szerencsés az, uraim, akit teljes ötvenöt éven át elborít egy ilyen végletes és elragadó érzelem! Mily boldog lehet, s hogyan áldhatja életét egy ily imádat hőse!

Az orvos mosolygott:

– Csakugyan, asszonyom, ön helyesen sejti, ennek a szerelemnek férfi volt a tárgya. Mindnyájan ismerik őt, Chouquet az illető, a községi patikárius. És a nőt is ismerik, aki nem más, mint az az öreg székfonóasszony, aki minden évben eljött a kastélyba is. De hadd magyarázzam el érthetőbben a dolgot!

A hölgyek lelkesedése lecsappant, s kiábrándult arcukon ez állt: “Vagy úgy?” – mintha a szerelem csak kiváltságos és finom lényeket érhetne, csak ők érdemlik meg a comme il faut társaság érdeklődését.

Az orvos újra megszólalt:


– Három hónappal ezelőtt elhívtak ehhez az öregasszonyhoz; halálos ágyán feküdt. Előtte való nap érkezett a faluba vándorlakásul szolgáló kocsiján, melyet az önök által ismert gebe húzott, s két nagy fekete kutya kísért: az asszony barátai és testőrei. A plébános már ott volt mellette. Minket kért meg végakarata teljesítésére, s hogy ezt a rendelkezést érthetőbbé tegye előttünk, elmesélte egész életét. Nem tudok ennél furcsább és meghatóbb históriát.

Apja is, anyja is vándor székfonatjavítók voltak. Sohasem lakott földbe alapozott épületben.

Csöppnyi kora óta a kóborok életét élte, rongyos, férgekkel lepett, piszkos kis csavargó. A faluvégeken állomásoztak, árkok mentén; kifogták a kocsit, a ló legelészett, a kutya szundikált körülötte, fejét lábára fektetve. Az apró leány ott hempergett a füvön, miközben az apja és anyja az útszéli szilfák árnyékában a falusiak olcsó székeit foltozgatta. A vándorkocsi lakói nemigen beszélgettek. A néhány legszükségesebb szó után, melyekkel eldöntötték, ki fogja végigjárni a falut a jól ismert kiáltással: “Szé-é-ékeket fótoz-ni!” – leültek, szemben egymással vagy egymás mellé, s elkezdődött a szalmafonás. Ha a gyermek kissé messzebb bódorgott, vagy játékba próbált elegyedni egyik-másik falusi gyerkőccel, dühös apai hang reccsent rá: “Jössz vissza, rusnya férge!” Sohasem hallotta egyéb hangját a gyöngédségnek.

Mikor nagyobbacska lett, őt küldték összeszedni a rokkant ülőkéjű székeket. Most már megpróbálkozott itt-ott összeismerkedni a falusi suhancokkal; ezúttal azonban új barátainak a szülei üvöltöttek rá haraggal gyermekeikre: “Jössz be, disznó kölyke! Majd adok én, csavargókkal beszélgetni!”

Az apró fickók gyakran dobálták meg kővel.

Úrinőktől olykor néhány sout kapott, ezeket gondosan eldugta.

Egy napon – tizenegyedik évében járt akkoriban -, mikor megint ide kerültek, a temető mögött a kis Chouquet akadt útjába, aki éppen keservesen sírt, mert valamelyik pajtása két liard-t ellopott tőle. Ezek a könnyek, egy apró úrigyerek könnyei, teljesen kiforgatták a kislányt, aki szegény, nyomor-paskolta buksijával váltig azt képzelte, hogy az ilyen úrficskák örökké vidámak és elégedettek. Odament a fiúhoz, s mikor megtudta, mi baja, tenyerébe borította egész megtakarított vagyonát, hét sout, amit a kis Chouquet természetesen elfogadott, szemeit rögtön megtörülve. Ekkor, bolond örömében, a leány vakmerő lett, megcsókolta a fiút. Chouquet, miután figyelmesen megnézte a kapott pénzt, nyugodtan tűrte a rohamot. A leány pedig, mivel se el nem taszították, se meg nem ütötték, újrakezdte: istenigazában összecsókolgatta a fiút, aztán elszaladt.

Mi mehetett végbe nyomorú kis koponyájában? Talán azért ragaszkodott ahhoz a fickóhoz, mert neki áldozta csavargókeresetét, vagy mert neki adta legelső gyöngéd csókját? A titok egyformán titok marad, kicsinyeknél és felnőtteknél egyaránt.

Hónapokon át ábrándozott arról a temetőzugról és a fiúról. Abban a reményben, hogy majd újra látja, meglopta szüleit, hol itt, hol ott csent el egy-egy sout valamely székfonat díjából vagy a rábízott bevásárlások árából.

Mikor újra errefelé került, két frank volt a zsebében, a kis patikáriust azonban csak az ablakon át pillanthatta meg, az apai üzletben, tisztára mosdatva, egy vörös csillogású palack és egy galandférges üveghenger között.

Ezután csak annál őrültebben szerette, beleandalodva és -káprázva a színes folyadékok eme csudájába, a villogó kristályok apoteózisába.

A fiú képe eltörülhetetlenné rögződött benne, s mikor a következő évben újra meglátta, ezúttal az iskola mögött, tekéző pajtások társaságában, rávetette magát, karjai közé ragadta, s oly mohó vadsággal csókolta meg, hogy a fiú ordítani kezdett féltében. Akkor, hogy elcsitítsa, nekiadta a pénzét: három frankot és húsz centime-ot, egész kincsét, amit a fiú tágra nyílt szemmel bámult.

A kis Chouquet elfogadta a pénzt, s hagyta, hogy a leány kedvére ölelgesse.

Így szórta a fiú kezébe még négy egymást követő évben minden megtakarított fillérét, amit a patikáriusgyerek nyugodtan vágott zsebre mint a tűrt csókok megszolgált ellenértékét. Egyszer harminc sout tett ki az összeg, másszor csak tizenkét sout (a leány sírt nagy szégyenében, de hát rossz volt az esztendő), legutoljára pedig öt frankot, egy szép, kövér, ezüst ötfrankost, melynek láttára a fiú nevetett örömében.

A leány minden gondolata a fiú lett, Chouquet pedig bizonyos nyugtalansággal várta a leány érkezését, s mihelyt megpillantotta, elébe futott, amitől a kis csavargó szíve lüktetve dobogott fel.

A patikáriusgyerek azután eltűnt. Gimnáziumba adták. A leány ügyes kérdezősködéssel járt a dolog végére. Most körülményes diplomáciai munka következett, rávenni a szüleit az útirány megváltoztatására, oly módon, hogy mifelénk csak a nagy vakáció idején kerüljenek. Ez is sikerült, de a cselszövésbe egész év beletelt, így hát már két év óta nem látta a fiút, s alig ismert rá megint, úgy megváltozott: nagyobb lett és szebb, nagyszerűen mutatós az aranygombú iskolai zubbonyban. Úgy tett, mintha nem látná meg a leányt, s büszkén lépdelt el mellette.

A leány két napig sírt, s attól fogva végtelen szenvedés volt az élete.

Minden évben visszatért; elment a fiú előtt, de köszönni sem mert neki, az pedig még tekintetére sem méltatta. A leány eszeveszetten szerette. Nekem így mondta: “Az egyetlen férfi volt, akire szemet vetettem, doktor úr: a többiről azt se tudom, voltak-e a világon, vagy se.”

Szülei elhaltak. Folytatta mesterségüket, de egy kutya helyébe kettőt tartott, két rettenetes komondort, akikkel senki sem mert ingerkedni.

Egy nap, mikor megint ebbe a faluba tért vissza, ahol szíve maradt, egy fiatal hölgyet pillantott meg, aki a Chouquet-ék üzletéből az imádott férfi karján lépett ki. A felesége volt! Tehát megházasodott…

A székfonólány még aznap este beugrott a községháza előtti itató tóba. Egy később hazavetődő részeg ember halászta ki, s becipelte a gyógyszertárba. A Chouquet fiú hálókabátban jött le hozzá, hogy segélyben részesítse; úgy látszott, hogy nem ismeri fel; levetkőztette, dörzsölgette, majd kemény hangon rászólt: “Nagy bolondság volt! Nem szabad ilyen szamárságokat csinálni!”

Ez elég volt arra, hogy a leány meggyógyuljon. Imádottja beszélt hozzá! Hosszú időre boldog volt.

Chouquet semmit sem akart elfogadni a segélynyújtás fejében, bár a leány mindenáron fizetni akart.

És így telt el aztán ez az egész furcsa élet. A leány fonta a székszalmát, s közben Chouquet-ról ábrándozott. Minden évben látta őt a patikaablakok mögött. Majd azt a szokást vette fel, hogy apró-cseprő orvosságokat vásárolgatott nála. Így legalább egész közelről nézhette, beszélhetett hozzá, s ismét pénzt adhatott neki.

Mint már a legelején említettem, a szomorú szerelem hősnője ezen a tavaszon meghalt. Miután elmondta történetét, arra kért, hogy annak, akiért oly állhatatosan rajongott, adjam át megtakarított pénzét, egész élete eredményét, mert csak őérte dolgozott, csak őérte – mondta -, olykor még koplalva is, csak hogy félrerakhassa garasait, s bizton remélhesse a percet, mikor – legalább egyszer, ha ő már halott lesz – az imádott férfi reá fog gondolni…

Kétezer-háromszázhuszonhét frankot adott át kezembe. Ebből huszonhét frankot a plébános úrnak fizettem, a temetési költségekre, a többit pedig, mikor a haldokló végsőt sóhajtott, magamhoz vettem.

Másnap elmentem Chouquet-ékhoz. Éppen ebédjük végén jártak, szemben ültek egymással, kövéren és vörösen, patikaszagot árasztva, tekintélyesen és elégedetten.

Leültettek, egy pohár cseresznyelikőrrel is megkínáltak, amit elfogadtam, aztán belekezdtem a mondókámba, meghatott hangon, azzal a meggyőződéssel, hogy itt most mindjárt sírni fognak.

Chouquet, mihelyt megtudta, hogy őt ez a csavargó koldus szeretni merte, méltatlankodva ugrott fel, mint akitől a jó hírnevét rabolták el, polgártársai tiszteletét, becsülete legszentebb javát, élete legdrágább és legkényesebb kincsét.

Felesége, nem kevésbé felháborodva, ismételgette: “Az a koldus! Az a koldus, az a koldus!” – és nem talált egyéb szót.

Chouquet felkelt, s nagy léptekkel járt le s föl az asztal mentén, fél fülére csúszott, fityegős sipkájában. Dadogott: “Hát érti ezt valaki, doktor? Micsoda borzasztó dolgok érik az embert! Mit csináljak? Hű! ha addig tudtam volna a dologról, amíg még élt az a perszóna, zsandárokkal fogattam volna le, dutyiba dugattam volna! Nem mászott volna ki belőle, fogadom!”

Kegyeletes küldetésem eredménye tökéletesen leforrázott. Nem tudtam mit mondani vagy csinálni. Feladatomat azonban be kellett fejeznem. Megszólaltam tehát: “Az elhunyt megbízott azzal, hogy juttassam önökhöz megtakarított keresményét, ami kétezer-háromszáz frankot tesz ki. Mivel úgy látom, hogy önökre nézve az ügy nagyon kellemetlen, legjobb lenne talán ezt a pénzt a szegényeknek adnunk.”

Férj és feleség megkövülten meredtek rám.

Elővettem zsebemből a pénzt, ezt a százféle vidékről összekerült, tarkabarka nyomorúságú pénzt, melyben aranyak és rézgarasok keveredtek. Feltettem a kérdést: “Mi a szándékuk?”

Előbb Chouquet-né szólalt meg: “No, ha már éppen ez volt annak a némbernek az utolsó kívánsága… úgy gondolom, bajos volna kitérnünk előle.”

A férj, némi homályos zavarral, átvette a szót: “Gyermekeink számára vehetnénk esetleg egyet-mást ezen a pénzen!”

Szárazon feleltem: “Ahogy gondolják!”

Chouquet folytatta: “Adja csak ide, ha már így hagyta meg önnek az a nő; mi majd módját találjuk, miféle jótékony célra fordítsuk!”

Átszolgáltattam a pénzt, köszöntem és távoztam.


Másnap beállított hozzám Chouquet, s nyersen kérdezte: “Annak az… asszonynak… kocsija is maradt. Mi lett a kocsival?”

“Semmi. Vigye el, ha akarja.”

“El is viszem; jó lesz szerszámoskunyhónak a veteményeskertbe.”

Indult. Visszahívtam. “Itt van még a gebe is meg a két kutya. Akarja őket?” Meglepődve állt meg: “Ejnye! No, nem! Mit csináljak velük? Intézkedjék, ahogy akar.” És nevetett. Aztán kezét nyújtotta; megszorítottam. Persze. Elvégre nem lehet, hogy egy helység orvosa és gyógyszerésze haragban éljenek.

A kutyákat én tartottam meg. A plébános, akinek nagy udvara van, a lovat vállalta. A kocsiból kunyhó lett Chouquet-éknál; a pénzen pedig öt vasútrészvényt vásárolt.

Egész életemben ezzel az egyetlen nagy szerelemmel találkoztam.


Az orvos elhallgatott.

Ekkor a márki felesége, akinek könnyek ültek a szemében, felsóhajtott:

– Hiába, csak a nők tudnak igazán szeretni!

1882. szeptember 17.

Tóth Árpád fordítása


Forrás: Guy de Maupassant válogatott elbeszélései (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s