Gyula Juhasz (poet)

Juhász Gyula – Örökség

Közzétette:

 

 

Gyuri bácsi igen nevezetes férfi volt városunkban. Az asztalosmesterek között első, akinek remekeit az idegenek is megcsodálták. Szerette a politúros szekrények és ágyak művészetét, de az asztal örömeit se vetette meg. György napját sokáig emlegették minden esztendőben azok a választottak, akiket vendégszerető házánál marasztalt vacsorára. Én az asztal végére kerültem, kis fiú, aki akkor kezdtem a latin iskolába járni, de már a magam rigmusaival köszöntöttem az ünnepeltet, aki rokoni szeretettel és aggodalommal veregette meg a vállamat:

Gyula Juhasz poet– Csak valahogy poéta ne légy, öcsém!

Lesütöttem a szemem és azután fölnéztem egy aranyrámás nagy képre, amelyen Petőfi haldokolt a segesvári csatatéren, szíve vérével írva a porba: Hazám!

Gyuri bácsi elfogta ezt a rajongó és büszke tekintetet és nyomatékosan tette hozzá:

– Mert Petőfi se volt ám csak költő, hanem őrnagy is volt Bem apó seregében.

És Gyuri bácsi végigvezetett a hosszú folyosón és a szobák során, melyeknek falai valóságos történeti képcsarnokot alkottak. Sorra megtaláltam Attila hun királyt. Árpád vezért, Dobozi Mihályt, Zrínyi Miklóst, Batthyány Lajost, aki a vadászoknak tüzet vezényel és végül Gyuri bácsi ágya fölött ott láttam egymás mellett a király és a száműzött Kossuth arcképét, mert Gyuri bácsi negyvennyolcas volt ugyan, de a Szent István-rend kiskeresztjét is megkapta a hazai ipar körül szerzett érdemei jutalmául. A vacsora belenyúlt a kora hajnalba, Gyuri bácsi nótás kedve nem akart véget érni, engem bizony hamarosan elfogott a buzgóság a párnákkal föltornyozott karosszékben és álmomban Petőfivel együtt harcoltam az idegen elnyomás ellen, karddal az oldalamon. Javában vagdalkoztam vele, mikor arra ébredtem, hogy Gyuri bácsi hangosan magyarázta az édesapámnak, aki a világ legbékésebb embere volt:

– A díszkardot pedig a fiadnak hagyom! Hatvanhétben ezt a kardot viseltem a koronázáshoz. A legszebb emléket kapja tőlem.

Már ennél többet nemigen hallottam, mert megint leragadt a szemem és tovább küzdöttem az álombéli ellenséggel. Most már a díszkard villogott kezemben. Úgy vágtam a pogányt, mint a répát és közben csatadalokat énekeltem. A csatadalok persze a magam szerzeményei.

Ez volt az utolsó gondtalanul vidám György-nap az életemben. Gyuri bácsi az egyik szenátor ezüstlakodalmán olyan mélyen nézett a pohár fenekére, hogy megsimogatta a guta. Alig maradt annyi ideje, hogy végrendelkezzék. Bizony, ez meg is látszott azon. A díszkardot ugyan reám testálta szegény, de az édesapámat már kifelejtette az örökösök sorából, pedig ő volt a szívéhez legközelebb. Az örökösök pedig nagyon számosan voltak. Az atyafiság családi tanácsot tartott és azon hosszas veszekedés után az édesapámnak is adtak valamit a jussból, de csak éppen, hogy tessék-lássék.

A díszkard mégiscsak díszkard: én voltam a legkisebb és legbüszkébb örökös. Szép szál fegyver volt, szinte egy fejjel magasabb, mint magam. No, ehhez még nőni kell a gyereknek! – gondolták otthon és a díszkard a padlásra került, mert a lakásban nem volt számára hely. Nekem a legnagyobb ünnepem az volt, ha néha föllopóztam az öreg padlásra, annak is a legvégső szögletébe, ahol Mari néni tartogatta az ereklyéit és ott a pókhálót leverve, megemeltem a kardot. Fekete bársony hüvelyéből kihúztam, megvillogtattam a négy világtáj felé, mint valami kiskirály. Hogy tüzelt a boglár bronz markolatán, csak az volt a kár, hogy a rozsda egyre jobban kikezdte a damaszk pengét. Az a juhászbojtár se lehetett boldogabb és büszkébb, aki az idők kezdetén az Isten kardját megtalálta.

Egy álmos novemberi délután azonban hiába szöktem föl a padlásra, a díszkardnak, egyetlen örökségemnek már csak hűlt helyét találtam. Volt ott a sarokban még sok minden, üres befőttes és törött ablaküvegek, egérfogó és falióra, amelynek már csak egyik mutatója jelezte a megállott időt, fakult újságok és emléklapok az árvíz idejéből, ócska naptárak és rozsdás szegek, de Gyuri bácsi hagyománya hiányzott. Később tudtam meg, hogy egy nehéz órában eladták kéz alatt valakinek, aki éppen királyi audienciára készült. Én egy darabig titokban szomorkodtam utána, de karácsonykor megvigasztalt egy ajándék verseskönyv, amelyben különösen Petőfi Magyar nemese tetszett. Ekkor fogadtam meg egy életre, hogy nekem nem a kard lesz a fegyverem, hanem a lant. Mert a kardforgatáshoz csakugyan múlhatatlanul szükséges a kard, de a lantpengetéshez elegendő az a kis acélfegyver is, amelyet közönségesen tollnak neveznek.

Magyarság, 1925. november 4.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség válogatott prózai írások (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s