A barokk szlávizmus

A szlovák történetírás arra törekszik, hogy az elmúlt évszázadok történetében megkeresse, majd kihangsúlyozza a szlovákokra vonatkozó megnyilvánulások elemeit (a szlovákul írott, a szlovákokat vagy szlávokat védő szándékkal emlegető – latin, német és egyéb nyelvű – nyomokat) a történelmi Magyarország fennállásának korábbi évszázadaiban is. Így például kiemeli Révai Péter (meghalt 1622-ben) magyar történetírót (túróci nemes család tagját), aki a legjelentősebb művében (De monarchia et sacra corona centuriae septem, 1659) úgy foglalkozott a történelmi Magyarország (Uhorsko) történetével, hogy hangsúlyozta annak többnemzetiségű jellegét. Az első olyan magyar történetíró volt, aki fejtegette a szlávok régi voltát. Nézetei későbbi nemzetébresztő koncepciók részeként is érvényesültek. 

A barokk korszak szláv−szlovák nemzeti megnyilvánulásaként tartják számon a barokk szlávizmust, amelyet a 17–18. századi, a szlovákok által lakott területekről származó tudósoknak a szláv múltra és a szlovák nemzetre vonatkozó nézeteit összefoglaló fogalomként vezettek be. A barokk szlávizmus tudósai a szláv nemzet régi voltát és a szlovákok magyarországi autochtón jellegét hangsúlyozták, a szláv nemzet kiterjedtségét (az Adriai-tengertől és a Balti-tengertől Kínáig) igazolták, a szláv nyelv szépségét, érthetőségét emelték ki, és a három istentiszteleti nyelv egyikeként értékelték.

Forrás: A szlovákok története – Hamberger Judit ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézet