Gyula Juhasz

Juhász Gyula – Mikor én piarista voltam

Közzétette:

 

 

A Kegyes-Tanítórendhez engem hármas kötelék fűz: nyolc éven keresztül tanultam tőlük Szegeden és két helyen, Máramarosszigeten és Léván tanítottam náluk, és egy esztendeig viseltem Kalazanci Szent József rendjének egyszerű fekete ruháját. E fiúból pap lesz, akárki meglássa! – mondogatták rólam is gyermekkoromban a rokonok, mert Gyula Juhaszmagányos és komoly fiúcska voltam, aki könyvei és írásai közé temetkezett. A családban különben is tradíció volt a papság, az édesapám is volt egy évig bencés Pannonhalmán és három közeli rokon is volt a kegyesrendiek öltönyében. Mikor a hatodik gimnáziumot elvégeztem, én is fölvétettem magamat a rendbe. Tizenhatéves voltam – és már lemondtam a világ örömeiről. Akkor legalább úgy éreztem, és úgy cselekedtem. Már megjelentek verseim a Szegedi Naplóban, és éppen azon a napon, amelyen a váci noviciátus kapuját átléptem, hogy a világot megvessem és tekintetemet az ég felé irányítsam, jelent meg első versem a Budapesti Naplóban. Ovidiusról szólt, aki Rómába vágyik, szeret és remél. (A világról, úgy látszik, nem lehet olyan könnyen és olyan hamar lemondani.)

Másnap beöltöztünk. Ugyanakkor volt a végzett noviciusok egyszerű fogadalma a kápolnában. Megrendítően szép szertartás: a feketével bevont padlóra sorra feküsznek a fiatalok és a magiszter sorra eltemeti őket: Mortui estis et vita vesta abscondita est cum Christo in Dei! Bevallom, egy kissé megrettentem a gondolattól: egy örökkévalóságot láttam magam előtt, világi öröm és dicsőség nélkül. De az egyház fönséges és dicsőséges pompája kárpótlást ígért az ideges, sápadt, nyugtalan növendéknek.

Rossz ómen volt, hogy az új reverenda, amikor a lépcsőkön először lementünk a templomba, egy elbotlásom következtében végighasadt. A szerzetesi életem így kezdődött. A nagy magányos épületben, amelynek ablakai egy hatalmas kertre nyíltak, a rendalapító szabályai szerint éltünk. A cellákban tanultunk és meditáltunk, a kápolnában és templomban közösen imádkoztunk, a refektóriumban evés közben az epére és ecetre gondoltunk, amelyről a frater lector olvasott, a dormitóriumban a legteljesebb szilenciumban aludtuk az igazak álmát. Magam ugyan gyakran fölkeltem, és mezítláb suhantam a kongó, boltíves folyosóra, és néztem, néztem a nagy, sárga holdat, amely most Szeged fölött is így mosolyog, ilyen túlvilági búsan és Párizs fölött is így dereng, ahol éppen Zola és Anatole France, akiket uram bocsá’ már akkor is fölötte kedveltem, lándzsát törtek egy szegény elítélt, lekötött zsidó érdekében. Ezt én egy újságból tudtam meg, amelyet a kályhafűtő csempészett a dormitóriumba és amelyben egy Ohnet-regény folytatása volt abban az esztendőben egyetlen világi olvasmányom. De a Szentek Élete is gyönyörű volt, és Chateaubriand finom, nemes, ábrándos ragyogó katolikus ellenforradalmár költészete a legmélyebb irodalmi élményem volt ekkor. Elhatároztam, hogy misszionárius leszek, elmegyek valami exotikus tájra, és vértanúhalált halok a kereszténységért.

A szentek glóriája vonzott: a legtisztább és legnagyobb dicsőség. Ma már bevallhatom, hogy a szerelem se kímélt már ez időben, de eszményképem oly messze és fönn állott, a csillagos mennyországban, az Úr trónusa mellett, a szeráfok között, és Szent Teréziának hívták. Közben profán dolgokat is kellett művelni: a cipőnket magunk pucoltuk, a lámpánkat magunk tisztogattuk, a padlót magunk súroltuk és én, hogy az önkínzásban gyakoroljam magamat, mások helyett is sokszor vállaltam testi munkát.

A magiszterünk szigorú férfiú volt, de a promagiszter a világ legbájosabb embere. Randvég Mihálynak hívták; a virágok és gyümölcsök szerelmese volt, nagyon kedvelte a zenét, maga harmóniumon játszott órák hosszat, és kiválasztott költője a szelíd Vergilius volt, akit olyan áhítatosan és buzgón tolmácsolt nekünk, mint a szentatyákat.

Ő valahogy megérezte bennem a költőt, és néha behívott szobájába, végigsimogatta tekintetével a klasszikusokat, almát és szőlőt adott nekem és beszélt az élet viharos tengeréről, amelyen bizton és boldogan halad örök célja felé a mi kis gályánk, a rend hajója, amelyen az Árvák Atyja a kormányos. A noviciátus éve lassan telt, imádságban és munkában. És eljött a tavasz, május teljes pompája virult ki a kolostor nagy kertjében. És a szerzetes egyszerű fekete öltönye alatt egy nagyot dobbant a fiatal költő szíve. Május ötödike volt éppen, Napóleon halálának évfordulója és Munkácsy temetése, amikor egy félszeg és nyugtalan fiatalember megérkezett a váci vonattal Budapestre. Nyakkendője nem volt, mert valahogy elkallódott a váci noviciátus holmijai között.

– Mi akar lenni, karisszime, az Istenért, mi akar lenni? – kérdezte a szigorú magiszter, amikor a rendből való kilépésem szándékát egy hét előtt bejelentettem.

És én mélyen elpirulva, majd halálosan elsápadva, remegő hangon, de büszkén és a végső diadal reményével rebegtem:

– Költő akarok lenni, és – újságíró, mint Zola!

Szegedi Napló, 1921. május 5.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s