Magda Szabó

Szabó Magda – Október

Közzétette:

 

 

(részlet)

Az én naptáramban ma is az október az év kezdete.

Gyerekkorom nevelése nem ismert szilveszteri vigasságot, december utolsó napján templomba mentünk, szerényen vacsoráztunk, családi körben, nem illett boros szájjal köszönteni az új esztendőt. Január elseje is csak annyiban különbözött egyéb napoktól, hogy munkaszünet lévén ismét templomba mentünk, s anyám az ebédnek ünnepibb jelleget adott. Aggodalommal átlépni évküszöböt hívő embernek nem illett, hitetlennek nem volt érdemes, tudni való volt, bármi, ami ránk következik, akár alázattal, akár daccal fogadja az ember, mindenképpen kivédhetetlen szakasza lesz az életnek.

Magda Szabó Tervet sem év végén készítettünk, az otthoni életrendet az iskolai és a magánoktatás kívánalmai szabályozták. Augusztus utolsó hetében szép fényes kék papírba kellett kötnöm az új tankönyveket, füzeteket, a szülők kiválasztották számomra az iskolában kötelező nyelvek mellé magánúton elsajátítandó új nyelv oktatóját, nagy bánatomra a zenetanárt is, ez utóbbitól sajnáltam az időt, amiből valóban alig valami maradt írásra. A család esetleges utazásait, a kirándulásokat a várható téli-tavaszi szünetek napjaira időzítette apám, mire mindez megtörtént, jött az iskola, feszesre igazították rajtam az Abigél-ben megmutatott egyenruhát, s már indulhattam is, tarisznyámban a ropogósra keményített, hímzés nélküli zsebkendővel meg az énekeskönyvvel elénekelni az évnyitó istentiszteleten a Jövel, szentlélek Úristen-t. Buzgón és hamisan fújtam, közben a szívem is énekelt, azt gondoltam: itt az ősz, végre kinyit a Csokonai Színház.

Októberben aztán volt még egy családi, szigorúan zárt körű Veni sancté-nk, a születésem napján, amelyen megkezdődött saját külön naptári évem, a templomban köszöntük meg együtt a velem adott, a szülőktől kapott életet. Ami más házban szilveszteri rutin volt, nálunk októberben történt, ünnepeltünk, de nemcsak rendkívüli ételekkel, hanem különleges, ritkán játszott, épp ezért nagy szórakozást jelentő játékainkkal, és persze azzal az évente ismétlődő, leginkább valami önvizsgálathoz hasonlító szertartással, amely anyám akaratából bizonyos számvetésre késztetett. Nem illett másképpen, mint tiszta lappal átlépnem életem új esztendejébe, ami az elmúlt tizenkét hónapban függőben maradt, meg kellett oldanom, ami feleslegesnek bizonyult, nem vihettem át értelmetlen tehernek.

Hol van már térben, időben családi életrendünk, hol az Abigél egyenruhája, intézete, gyerekkorom színterét, a szülői házat eltörölte a föld színéről a brutális debreceni városrendezés, s akikkel együtt terveztem, mikor és mivel próbáljuk gazdagítani a hónapokat az elkövetkező nagyvakációig, réges-rég előrementek a minden testek útján. Megtehetném, hogy ne alkalmazkodjam az elporlott ajkak utasításához, de a családi szokás csontosult bennem, az év számomra változatlanul az októberrel kezdődik, akit örömmel kell fogadni, különben érkeztekor nem néz be az ablakunkon, ami pedig nagy szégyen a famíliára, amellett kényes hónap is, megsértődik, ha összevissza hányt holmit meg felesleges papírfecniket lát a fiókban, ezt tiszteletlenségnek tekinti, legcélszerűbb hát úgy megbecsülni, ha úgy várjuk, hogy kiszórunk minden lomot, porfogót, s csak azt tartjuk meg, amit valóban érdemes.

Így tanítottak hajdan, így teszek most is, mintha volna, aki ellenőrizné. Sorra kiürítem a fiókokat, és szállnak a valamikor valakinek választ ígérő, de végképp anélkül maradt levelek, lejárt szerződések, postai küldemények feladóvevényei, telefirkált, üres borítékok a papírkosárba. A legkomolyabb figyelmet a témaforgácsok helye érdemli, ahol minden együtt van, amiről glosszát vagy tanulmányt terveztem, de a komolyabb vállalkozások embrióinak is ez a fiók az inkubátora, ennek az átnézését nem szabad elsietni, mert maradhat egy téma akár évtizedekig is eleven, de mint a zseblámpa eleme, gyakoribb eset, hogy kimerül, érdektelenné válik, s mert érzi már, úgysem valósulhat meg, mint egy dacos öngyilkos, sértetten kivégzi önmagát.

Még az is előfordul, hogy hasztalan bámulom a saját betűimet, már nem tudom, mit akartam rögzíteni; mikor jegyezni kezdtem, persze hogy volt értelmük a betűknek, de aztán megszólalt a csengő, a telefon, jött a postás, a teljes információnak csak töredéke került a papírra, s a kurta jelzés idő múltán kevés már arra, hogy útba- igazítson. Nem tudom például, mit akarhattam azzal a szóval, hogy Csamaz 644. A Csamaz olyan, mintha helynév volna, a szám talán egy telefonszám eleje, de kié vagy mié? Reménytelen időpocsékolás itt időznöm egy megfejthetetlen betűsor meg egypár számjegy előtt, eldobom a papírdarabot, holott esetleg elviszi magával valami izgalmas feladatnak a titkát. Egy borítékon ezt látom: B. Lujza. Ezt értem, ezt nem felejtettem el, mindjárt ez év elején rendkívül szerencsés anyagot találtam egy antikváriumban, s volt a Polgári Könyvtár kiadta égszínkék könyvecskében, amely Blaha Lujza számtalan fényképét és szokatlan formájú méltatását tartalmazta, valami megkapó: írók, államférfiak, művészek temperamentumuknak megfelelő ravaszsággal vagy ügyetlenséggel nyilatkoztak a művésznő színművészetünket gazdagító személyiségéről. Emlékszem, legjobban Herczeg Ferenc megoldását méltányoltam, hogy kivágta magát, micsoda esze volt. „Ó, ha én akkora író volnék, hogy szerepet írhatnék Blaha Lujzának!” Herczeg a könyv keletkezése idején, 1911-ben már megalkotta az Ocskay brigadéros-t, a Bizánc-ot, képzelem, milyen szenvedélyes vágy fűtötte, hogy éppen Blahánénak írjon valamit, de azt kereken kimondani nem lett volna jó politika, Blahánéról Porzsolt nagyon is igazat mondott az égszínkék füzetkében: olyan időszakban hozta be a fővárosba a magyar falut – már amit annak gondolt Blaháné, született Reindl Ludovika – amikor Pest jószerivel németül gondolkozott és a parasztot még sablonról sem ismerte. Ez az asszony erőt és optimizmust sugárzott, figyelmeztet Porzsolt, olyankor, amikor a nemzet rosszkedvű volt és veszteségeit számlálgatta az elbukott szabadságharc meg a rémuralom után újra emelkedőben. Én nem akarok Blahánéról írni, a cédula alighanem figyelmeztetés, adjam tovább az égszínkék könyvet, hátha a média kéri, épp az idén szeptemberben volt száznegyven éve, hogy Blaháné világra jött.

Új cédula, rajta egy kisregény címe: Patak-banya.

[…]

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00012/szabo00049/szabo00049.html)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s