A Bocskai-felkelés

Közzétette:

 

 

Elődeitől, Ferdinándtól és Miksától eltérően II. Rudolf (1576—1608) minden téren támogatta az ellenreformációt. Ez számos erőszakos fellépést is maga után vont. Ezek közé tartozott, hogy az uralkodó főkegyúri jogára hivatkozva a felső-magyarországi és kassai főkapitány, az olasz Belgiojoso gróf 1804 januárjában katonai erőszakot alkalmazva „rekatolizálta” az evangélikusok legnagyobb magyarországi templomát, a kassai dómot, sőt magánházaknál is megtiltotta protestáns istentiszteletek tartását. A magyar rendek a márciusban kezdődő országgyűlésen próbáltak tiltakozni, ám az udvar kitért a vallási ügyek tárgyalása elől, s hogy erre továbbra se kerülhessen sor, törvénytelenséghez folyamodott. Az országgyűlés által elfogadott 21 törvénycikkhez Rudolf parancsára hozzáillesztettek egy huszonkettediket, amely megerősítette a korábbi protestánsellenes intézkedéseket, és kimondta, hogy vallási kérdéseket a továbbiakban nem lehet az országgyűlések napirendjére tűzni. Az északkeleti vármegyék nemessége felháborodottan tiltakozott, a szepességi városok polgársága pedig fegyverrel kergette el a régi templomaik visszafoglalására érkező katolikusokat.

 

Central Europe at 1572

Közép-Európa 1572-ben

Az erőszakos rekatolizáció mellett Rudolf a magyar földbirtokosok ellen indított felségsértési perekkel és erőszakos birtokfoglalásokkal is kihívta maga ellen a nemesség haragját. A bonyolult jogértelmezési eljárásokkal igazolni kívánt elmarasztaló ítéletek mögött lényegében a tizenöt éves háborúban kiürült államkincstár feltöltésének és az uralkodói abszolutizmus erősítésének a szándéka állt a nemesség anyagi és politikai kiváltságainak rovására. Ezek közül a koncepciós elemeket is tartalmazó eljárások közül különösen nagy visszhangot váltott ki az egyébként Habsburg-párti Illésházy István főlovászmester és trencsényi főispán elleni per, amely 1603 tavaszán fej- és jószágvesztést kimondó ítélettel zárult. Illésházy váltott lovakon lengyelországi rokonaihoz menekült, ám birtokait a kamara lefoglalta. Hasonló eljárás indult Felső-Magyarország két másik tekintélyes és gazdag főura, Homonnai Drugeth Bálint és Rákóczi Zsigmond ellen is.

Basta Erdély-dúlása mellett ezek a perek és az erőszakos rekatolizáció indította a református Bocskai Istvánt, az egykori bihari főispánt és váradi főkapitányt, Báthory Zsigmond fejedelem nagybátyját arra, hogy addigi Habsburg-barát politikájával szakítva maga is a török-orientáció útjára lépjen. 1604 tavaszán a Porta jóváhagyását kérte az erdélyi fejedelmi cím megszerzéséhez, amit a török oltalma alá menekült erdélyi magyarok, elsősorban Bethlen Gábor támogatásával augusztusban ígéretet is kapott. Eközben maga is konfliktusba keveredett Belgiojosóval, aki erőszakkal tört bihari birtokaira és váraira. Miután bizonyos jelekből arra következtetett, hogy Belgiojoso a letartóztatására készül, Bocskai döntött: nem menekült külföldre, és nem sietett az udvarba bűnbocsánatért, hanem 1604. októberében – „Magunk és az egész magyar nemzetségnek, életének és az mellett régiójának, szabadságának és javainak megtartása” végett1 – kibontotta az első magyar Habsburg-ellenes rendi felkelés zászlaját.

 

Istvan Bocskai and his hajdú Warriors

Bocskai István a hajdúk élén

A partiumi – zömmel protestáns nemesekre, végvári katonákra, városi polgárokra és nem utolsósorban a rosszul fizetett és a császáriaktól mellé pártoló hajdúkra támaszkodva Bocskai szétverte Belgiojoso hadait, és néhány hónap alatt egész Erdélyt és Felső-Magyarországot ellenőrzése alá vonta. Csapatai 1605-ben már a Dunántúlon portyáztak, sőt Alsó-Ausztriába, Morvaországba és Sziléziába is be-betörtek. Támadásba lendült a török is, amely a császári-királyi kézen lévő várak közül visszafoglalta Esztergomot. A bécsi politikával szembeni ellenérzések oly nagyok és a felkelők sikerei oly meggyőzőek voltak, hogy Bocskai Istvánt nemcsak az erdélyi rendek, hanem a magyarországiak is fejedelmükké választották. Előbbire 1605. február 21-én került sor Marosszeredán, utóbbira 1605. április 20-án Szerencsen. A Rudolf által összehívott 1605. januári pozsonyi országgyűlésen viszont csak öt megye küldöttei jelentek meg.

A Kassán berendezkedő Bocskaiban felmerült Erdély és a királyság egyesítése egy töröktől függő, ám belsőleg autonóm állam keretei között. Erre utal, hogy még a szerencsi országgyűlés előtt királyi koronát kért a szultántól. Bár a Porta céljainak leginkább a megosztottság állandósítása, sőt növelése felelt meg, a Habsburgok gyengítése érdekében és állandó adófizetés terhe mellett teljesítették Bocskai kérését. A díszes koronát és a vele járó királyi megbízatást Lala Mohamed nagyvezér nyújtotta át neki 1605. novemberében. Bocskai átvette a koronát, ám azt nem viselte, és továbbra sem királynak, hanem fejedelemnek címeztette magát. Visszafogottságának részben az lehetett az oka, hogy erre az időre kiderült: a Porta ugyan szívesen segíti a Habsburgok elleni harcában, ám eközben a Hódoltság határainak kiterjesztésére törekszik, sőt végül akár egész Magyarországot bekebelezheti. Az elfoglalt Esztergomot például eszébe sem jutott a koronával együtt átadni neki, sőt jelezte, hogy a magyarok által elfoglalt többi erősségre is igényt tart. Másrészt a hadiszerencse is megfordulni látszott: a Dunántúlon ellentámadásba lendültek a császáriak, miközben a felkelők táborán belül kiéleződött az ellentét a birtokaikat féltő nemesek és az élelmiszerért és takarmányért fosztogató zabolátlan hajdúk között. Ehhez járult, hogy a német nyelvterületen róla kialakult negatív képet (törökbarátság) sem tudta kellően ellensúlyozni.

 

Bocskai István (török) koronája

Mindezeket mérlegelve 1606. június 23-án Bocskai előnyös békét kötött Rudolffal. Az egyezség eltörölte az 1604. évi 22. törvénycikket, és kimondta, hogy a nemesek, a szabad királyi városok polgárai és a végvári vitézek szabadon, ám a katolikusok sérelme nélkül gyakorolhatják vallásukat, az egymástól elvett templomokat pedig vissza kell szolgáltatni. Az udvar ígéretet tett a rendi önkormányzat helyreállítására, a fél évszázada üres nádori poszt és a magyarországi tisztségek magyarokkal való betöltésére vallási hovatartozásukra való tekintet nélkül, továbbá szavatolja a felkelők sértetlenségét. A császári-királyi hadak erdélyi pusztításainak kárpótlásaként Bocskai haláláig Erdélyhez csatolták Ugocsa, Bereg és Szatmár vármegyét, és elismerték őt „birodalmi és erdélyi fejedelemnek, székelyek ispánjának és a magyarországi részek urának”. Nagy jelentőséggel bírt, hogy Erdély és a Részek önállóságát az udvar a Bocskai utáni időkre is elfogadta, s ezzel lemondott a váradi béke óta újra és újra megfogalmazott céljáról, hogy a fejedelemséget beolvassza a Monarchiába. Bocskai szemében ez volt az elért vívmányok legfőbb záloga.

1 Sinkovics István szerk.: Magyar történeti szöveggyűjtemény II/1. 1526—1790. Budapest, 1968, Tankönyvkiadó, 275. i. m.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (200—202. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s