abált szalonna

Gárdonyi Géza – Ételek királya

Közzétette:

 

 

A falu nyáron zöld. Ősszel sárga. Télen fehér.

Ez a fehérség tiszta és határtalan. A hó vastag puha terítő mindenen. A kőkeresztet is fehér prém diszíti, a Jézusnak töviskoszorus fején magyaros nagy fehér kucsma van. A hidonálló szent János is fehér hermelin palástot kapott. A patak mérföldekre nyúló vastag hódunyhával van betakarva.

A jó Isten takarta be a kis halakat, meg a békákat, hogy meg ne fagyjanak.

A falu és város között ilyenkor csak annyi a különbség, hogy városon a házmesterek hányják a havat, falun pedig a háziurak. És hogy a falusi háziurak örülnek a hónak, a városi házmesterek pedig nem örülnek.

– Gyerünk vadászni! – szólott egy reggelen Marci bátyám.

Tisztességes falusi ember volt az én Marci bátyám. Termetre óriás, értelemre poéta, aki csak éppen hogy írni nem szokott. Kár érte hogy meghalt. Meg az is kár, hogy csupáncsak egy láda kalendáriumot hagyott rám örökségül.

Elmentünk vadászni.

Tisza is velünk jött.

Tisza kutya volt. Becsületes, okos állat. Mindössze egyszer követett el vagyon ellen való kihágást, mikor a harangozó kolbászgyüjteményét ellopta. A harangozó, – éppen ujév napján, – el is volt keseredve, hogy ilyen rosszul kezdődik az esztendeje.

Hát mondom a Tisza jött velünk.

Ritkán szoktunk vadászni, mert Marci bátyámnak régimódi kapszlis puskái voltak. Ha kevés port tettünk beléjük, nem vitték a sörétet, ha pedig sok volt a töltés, akárcsak eleven lólábat szorítottunk volna magunkhoz.

Tiszát zsinegre kellett fogni, hogy a nyulakat el ne kergesse a puskánk elől. Marci bátyám a ballábához kötötte a jeles állatot.

– Én leülök ide a fűzfához, – szólott. – Te pedig eredj a rét tulsó végére. De vigyázz, hogy ha köztünk szalad a nyúl, rá ne lőjj, míg az én irányomban jár. Azután rálőhetsz kettőt is.

Eleinte nagy érdeklődéssel lestem, vártam a nyulakat.

Nem jöttek.

Lehet, hogy más határban voltak elfoglalva. Lehet, hogy ők is lestek bennünket.

Belehuzódtam hát a bundám mélyébe és jóízüt aludtam.

Mikor felébredtem, láttam, hogy Marci bátyám a rét tulsó végén még mindig áll és tartja a puskát. Les a nyulakra.

Megnéztem az órámat. Délutáni hármat mutatott.

– Meguntad? – kérdezte, amint hozzáballagtam.

– Meg.

– Éhes vagy?

– Mint a farkas. Dél régen elmult.

– A kutya kiette a sonkát a tarisznyából.

Megvető pillantást vetett Tiszára.

Tisza lesütötte a szemét, és a bátyám háta mögé sompolygott, mintha bánná a lopást.

Pedig dehogy bánta! Egész úton vígan futkosott a varjak után.

– Szépen állítunk haza, – szóltam, – fiát se láttuk a nyúlnak.

– Baj is az, – felelte, – én nem szeretem a nyúlpecsenyét.

– Persze sokszor van.

– Nem azért. Valami keserü mellékízét érzem. Nem magyarnak való az. Többet ér annál a szalonna is.

Megállt.

A puffadt vadászkeztyüt beleakasztotta a szíjba, és egy gondolat játszott át az arcán.

– Hallod-e? Gyerünk a bacsóhoz szalonnázni!

Ezt a szót: szalonnázni, jelentős szemöldökemeléssel és gyönyörüséget kifejező mosolygással mondta.

Én sohse lelkesedtem a szalonnáért. Ha más nincs, – gondoltam – az is jó.

Megindultunk a ropogós hóban az erdőszél felé.

Marci bátyám elővette a tarisznyájából a pípáját. Szép fánk-szinü vadászpipa. Csuda, hogy a Tisza azt is meg nem ette.

Kicsiholt. Beletette a taplót. Violaszinü füstrongyokat röppentett belőle. Azután ujra zsebredugta. Féltette talán, hogy megfázik.

– Te, – szólott az úton kis idő mulva hozzám, – szereted?

Tudtam, hogy az emlékezetemet negyedórával vissza kell ugrasztani, hogy a kérdésére feleljek. Mert a falusi ember eszejárása nem olyan szökdelő, mint a városié. A falusi emberbe, ha egyszer beleesik valami gondolat, hát meg is áll benne. Körülötte forog az esze, mint a ringlispi.

– Szereted? – kérdezte ismételve.

– Nem tulságosan, – feleltem őszintén.

– Pedig a szalonna az ételek királya, – szólott elmerengve. – Nemzeti eledel. Semmiféle eledel sem hasonlítható a szalonnához. Bacsóék különösen értik, hogyan kell a szalonnát abárolni. Azt hiszem foghagyma füzért akasztanak melléje. Micsoda zamat! Fehér mint a liliom. Rózsával takart liliom. Össze van benne keverve a diótól kezdve minden fehér ételnek a lelke. Ilyet nem eszik a császár. Az ember ha beleharap, nyelvén érzi a sertéspecsenyének minden megidealizált zamatját.

– Vers lesz már, bátyám.

– Hát azt hiszed nem érdemelné meg a szalonna, hogy ódát írjanak róla? Isteni eledel! Nem is tudok ingerlőbb látványt elképzelni, mint mikor a magyar nyugalmasan, sőt bizonyos kimért méltósággal falatozza a paprikás szalonnát.

abált szalonnaRáhagytam, hogy az szép látvány.

Azonban az öreg fantáziája tovább dolgozott.

– Már csak nézni is gusztus: hogyan metéli apró fehér kockákra a szalonnát. Hogyan tüzi fel a fehérvári bicska hegyére, és hogyan illeszti össze az illatos puha rozskenyérrel.

– A dombját meg ropogtatja.

– A szeméből sugárzik a boldogság és az elégedettség. A szalonna zamatja egybeolvad a friss kenyér illatával. A só élénkké teszi. A paprika pikánssá.

És elhallgatott.

De már akkor nekem is szalonna-idillben hengergődzött minden gondolatom. E pillanatban azon se csodálkoztam volna, ha azt hallom, hogy Beethoven szalonna-szimfoniát is írt. Szalonna-kéjmámornak lehet nevezni azt az érzést, amely a fantáziámat a havas csöndes úton ringatta.

A vén bacsó az ajtóban állott. Levette a süvegét már messziről, és néhány lépésnyire elénk jött.

– No bacsó, – szólt a bátyám, – megeszünk.

A vén juhász úgylátszik megtisztelőnek találta ezt a bejelentést, mert mosolyogva vonogatta a vállát, s valamit dünnyögött.

– Hát elő azt a paprikás szalonnát!

A bacsó mintha valami fontos államtitkot közölne, szinte suttogva, jelentős arckifejezéssel szólott:

– Jókor gyüttek!

– No? – kérdezte a bátyám megállva, várakozó tekintettel.

– Nyulam van.

– Nyulad?

– Az ám. Délelőtt lőttem.

– Délelőtt?

– Délelőtt. Éppen most készítette el az anyjukom.

– Helyes, – felelte elégült arccal az öreg.

És kigombolkozott a báránybundás dolmányából.

A konyhából babérillat és pecsenyeszag lengett hozzánk.

– Ez már remek étel, – szólalt Marci bátyám lerugva a botosokat is, – a nyúlpecsenye parasztosan elkészítve, királyi eledel!

Csettentett a nyelvével és a karos szalmaszékben kényelmesen elhelyezkedve ismételte:

– Királyi eledel!

– Hát a szalonna? – kérdeztem nagyot csudálkozva.

A kezével megvetően legyintett:

– Csak nem eszünk szalonnát, mikor nyúlpecsenye van!

Forrás: Gárdonyi Géza: A báró lelke; Tizenkét novella (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s