Természet

„Rovarok beszéde”

Közzétette:

 

 

Kosztolányi Dezső bámulatos élet-szeretetéről sokat hallhattunk. Az élet minden kis részletét elfogultan, elfogadóan szemléli, a megszokottól eltérő módon. Épp ezért, ha írásait olvassuk, gyakran elcsodálkozunk, hiszen a dolgokat az ő szemével egészen új megközelítésben látjuk, úgy, ahogy addig soha. Mi is nyitottá válunk egy kicsit mindenre, előítéleteink eltűnnek, mérgünk elnéző, megértő mosollyá változik, közönyünket tágra nyílt szemek váltják föl. Kosztolányi így fordul nemcsak emberek, de növények, állatok és a természet élettelen részei felé is. Erre láthatunk példát Zsivajgó természet című írásában. Ez a kis könyv egyes állatok, növények, ásványok ill. drágakövek pár soros vallomását tartalmazza, melyben önmagukról beszélnek az embernek. Néhol vitatkoznak velünk, vagy számon kérik tőlünk velük kapcsolatos félremagyarázásainkat, máshol egyszerűen csak felvilágosítást adnak magukról, bemutatkoznak. Mindezt persze nagyszerű humorérzékkel és változatos stílusban teszik.

 

Anti Szabó János képző- és iparművész munkája

MÉH.

– Nők, ide tekintsetek. Ime a kaptár, a legősibb nő-állam, ahol föltétlenül mi uralkodunk s minden értünk, miattunk történik. Mi, államalkotó asszonyok, éles tüvel szájunkban dolgozunk imádott Királynénkért, virágport gyüjtünk, mézelünk, viaszkolunk, sejteket épitünk a jövendőnek, a termékenységnek. Körülöttünk sete-sután lézengenek bamba himjeink. Esténként, ha a munkából fáradtan hazatérünk – egy átszállóval -, a henye férfiak részegre isszák magukat azzal a mézzel, melyet mi gyüjtöttünk s horkolva alszanak el. Egyelőre türt elemek ebben a mintaszerü társadalomban, de aztán, hogy a nászrepüléskor elvégezték egyetlen föladatukat s Királynőnket megtermékenyitették, könyörtelenül sziven szurjuk őket, hulláikat pedig kidobjuk a kasból. Dolgozó nők, orvosnők, hivatalnoknők, gépirónők, takaritónők s minden más nővéreink a világon, meddig türitek még zsarnok férjetek basáskodásait? Feministák, egyesüljünk!

 

KÉRÉSZ.

– Sajnos, én már frázis lettem. Nyilván csak parlamenti beszédekből ösmertek. De azért kérészéletü vagyok én is. Mint az ellenzéki szónokok szerint minden kormány. Huszonnégy óráig élek. Mint a frázisok általában.

 

TÜCSÖK.

– Fekete frakkunkban a népzenészek vagyunk. Apró nyirettyüinket huzogatjuk-vonogatjuk s akkor a holdfényes tájon olyan muzsika támad, mint a falusi malacbanda távoli cincogása. Szegényes nóta, de ingyen van, sohse tányérozunk. Emellett süketek is vagyunk, mint az ágyu. J. H. Fabre, a tücskök királya kimutatta, hogy semmit se hallunk, még tulajdon muzsikánkat sem. Ez önzetlenségünket bizonyitja, mert csak mulattatunk, de nem mulatunk. Másrészt magyarázza azt is, hogy miért piricskelünk állandóan. Ha meghallanók egyhangu, szomoru zenénket, talán szégyenkeznénk s örökre elnémulnánk.

 

TERMESZ.

– Csak igy röviden közlöm, hogy tegnap 70.000 gyermekem született. Nálunk ez igy szokás. Bevallom, az egyke-rendszert nem igen értem.

 

POLOSKA.

– Ragaszkodom az emberhez. Mások kalandoznak künn a szabadban, én bámulom a civilizációt, a nagyvárost, a huszadik század megannyi csodálatos vivmányát. Természetem szelid. Békésen óhajtanék élni s ágyban, párnák közt meghalni, késő öregkoromban. De sok ellenségem van. A barbár militaristák, akik nem értik világboldogitó pacifizmusom, éjszakánkint véres háborukat vivnak velem minden megengedett és meg nem engedett fegyverrel. Utóbb már a kéksavat, a mérgezőgázokat is alkalmazzák. Ez ellen legközelebb fölszólalok a Népszövetségben.

 

HANGYA.

– Földmivelő a hangya.
A szorgalom a kenyere s kalandja.
Ha langy a
nyár, nézi, hogy nő télre a kalangya.

 

SZITAKÖTŐ.

– Én, lenge vizi tündérke, tavi ballerina, üvegszárnyammal, karcsu barna testemmel alkonyatkor – szinháznyitás idején – lejtem fátyoltáncomat, kék, lila, sárga zöld kardalosnőim között. A rendezés Reinhardté, a diszlet Baksté. Szunyogok muzsikálnak hozzá, melyeket később meg is eszem. Egyébként szivesen fölfalom kartársnőimet is, a szitakötőket. Sohase csodálkozzanak ezen. Primadonna vagyok.

 

PÓK.

– Betörők, képzeljétek, hogy mikor az ötödik emeleten dolgoztok s rajtatok üt a rendőrség, egyszerüen leköptök, a nyálatokból hosszu, szivós selyemkötél keletkezik s azon leereszkedtek légtornászok módjára a földre. Ez az én esetem. Irigyeltek?

 

BOLHA.

– A hölgyeket a tizennyolcadik században, mikor még szépségflastromot, krinolint viseltek, esténként egyénien szórakoztattam a gyertyalángnál. Azóta velünk egy jövedelmező iparágnak alapját vetették meg: a bolhaszinháznak. Hivatásos artisták lettünk, erőmüvészek, ezermesterek, a rovarok csepürágói. Vásárokon pöttön érckocsikat, ágyukat vontatunk, egyenruhában, katonasipkában. Igazgatónk a karján táplál bennünket, tulajdon vérével. Szegény szinésztársaim, tudjátok meg, hogy mi vagyunk az egyetlen szinészek, akik az igazgatónk vérét szivjuk.

 

LÉGY.

– Az egyptomi hitrege azt mondja, hogy Belzebub, a Legyek Istene, egyszer az orrát piszkálta s azt a csunyaságot, amit kivett belőle, eldobta. Abból született a légy, a szárnyas szemét, a repülő piszok. Ma uralkodunk a földön. Nincsen állatfaj, mely velünk számban vetekedhetnék. Emellett sokféle erényünk van. Mindenekelőtt követjük az embert, bölcsőjétől a koporsójáig, de még ott sem válunk el tőle. Őrangyala nem olyan hüséges hozzá, mint mi, kis zümmögő ördögök. Kiváncsiságunk egyszerüen zseniális. Semmi sem idegen tőlünk, ami emberi. Beleütjük orrunkat mindenféle büzös, mocskos magánügybe. A pöcegödörben otthonosabbak vagyunk, mint a naturalizmus. Elsőül jelenünk meg mindenütt. Fürgeségünknél csak állhatatosságunk nagyobb. Ha az államférfiak, tudósok, müvészek orrára szállunk, hiába hessegetnek el, mindaddig vissza-visszarebbenünk, mig nem nyilatkoznak. Nemzetközi hirszolgálatot teljesitünk. A hireket és a kolerát egyaránt terjesztjük. Hivatásunkból kifolyólag a vasuton – ujabban a repülőgépen is – szabadjeggyel utazunk.

 

SZÖCSKE.

– Kétszázötvenszer akkorát ugrunk, mint a testünk. Eleven cáfolatai vagyunk annak a mondásnak, hogy »a természetben nincs ugrás«.

 

SZUNYOG.

– Hopp, máris röpülök, egy rubintcsöppel, mely a lámpafényben biborlik, a meleg, harminchétfokos véreddel, egyéniséged egy parányával. Te fölkiáltasz: »Segitség, lopják az életem«. De ekkor én már messze szállok, viszem bibor kincsemet, mint egy ékszertolvaj.

 

FÜLBEMÁSZÓ.

– Akármelyik operettmelódiával fölveszem a versenyt.

 

SÁSKA.

– A bőjtölő, jámbor remeték annakidején mézzel ettek meg bennünket. Aztán minket vádolnak azzal, hogy falánkok vagyunk. Eddig még egyetlen remetét sem ettünk meg.

 

DARÁZS.

– Feketesárga gyilkos, tőr kezében:
darázs!
Izgága röpte, ideges zugása:
varázs!
A seb, melyet döf, izzó, lángoló-vad:
parázs!

Forrás: Kosztolányi Dezső – Zsivajgó természet | Kép: gimhaz.hu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s