Marie Antoinette

Marie Antoinette

Közzétette:

 

 

Hogyan vezette káoszba és forradalomba országát egy nő divatőrülete, makacssága és szertelen költekezése

Két nagy fehér ló vontatta kocsi hajt keresztül Párizs utcáin, miközben a járókelők egymást taposva tolonganak, hogy egy mohó pillantást vethessenek a benne utazó nőre. Kezeit megkötözték, ő mégis szálfaegyenesen tartja magát, arcán pedig kemény büszkeség tükröződik. Hírneves szőke haja idő előtt megőszült, egykor kecses és karcsú alakja pedig a bőséges királyi koszttól kiterebélyesedett. Dermedten ül a helyén, miközben a tömeg köpdösi és szidalmakat üvölt feléje. Marie Antoniette-nek hívják, hajdan Franciaország királynéja volt, most pedig mindenki epedve várja, hogy lássa vérét kiömleni.

Amikor a kocsi a Places de Revolutionra ér, Marie hajdani otthonára, a Tuileriák palotájára pillant. Elfelhősödik a tekintete, de aztán szinte azonnal vissza is tér a nyugalma. Visszafojtja könnyeit, elrejti a benne kavargó érzéseket, és céltudatosan kilép a kocsiból. Hosszú fehér pamutruhát és fehér sapkát visel, minden cicomájától megfosztották – pedig egykor oly híres volt ezekről. Marie azonban tudja, hogy bár már nincs meg a koronája, de attól még királyné, ahogy mindig is az volt. Felemelt fejjel, királyi méltósággal lép hát a guillotine elé. Délután negyed egy van amikor a deszkára hajtja a fejét. A penge lezuhan, egy pillanattal később pedig véget ér Franciaország leggyűlöltebb asszonyának előkelő és szörnyű élete.

 

Marie Antoinette

Mária Antónia Jozefa Johanna

Marie Antoinette-et születésétől fogva arra nevelték, hogy királyné legyen. Anyja, Mária Terézia német-római császárnő volt, a történelem során az egyetlen olyan asszony, aki ezt a címet viselte. Mária Terézia szigorúan és távolságtartóan bánt legkisebb lányával, akit arra szánt, hogy összekösse a két rivális uralkodói dinasztiát, a Habsburgokat és a Bourbonokat. Okos nő volt, aki gondoskodott róla, hogy gyönyörű fiatal lánya beszédtéma legyen a francia udvarnál. Sikerült is meggyőznie XV. Lajos francia királyt, aki hozzájárult, hogy az ifjú hercegnő hozzámenjen unokájához és örököséhez, a majdani XVI. Lajoshoz.

 

Marie Antoniette by_Joseph_Ducreux

Mária Antónia tizenhárom éves korában; ezt a miniatűr portrét küldték a Dauphinnak, hogy láthassa jövendőbeliét.

A két nagy uralkodó legfontosabb célja a saját birodalmuk megerősítése volt, így aztán nem törődtek azzal, hogy a házastársak mennyire passzolnak egymáshoz és boldogok lesznek-e együtt. Az ifjú hercegnő karcsú termetével és ragyogó szőke hajával kétségkívül szépségnek számított, és híresen élénk természettel áldotta meg az ég. Nem sokat törődött a könyvekkel és a tanulással, inkább kalandokat kergetett, és nem beszélt ugyan nyelveket, valamint a matematikában sem mutatott jártasságot, helyette azonban jól ismerte az embereket és kifinomult eszközökkel rájuk tudta kényszeríteni akaratát. Ezzel szemben a fiatal trónörökös csendes, félénk fiú volt, aki sokat olvasott és csendes tevékenységekben lelte örömét. Mélyen tudott szeretni, de félős volt, továbbá nagyhangú, meggyőző emberek könnyedén befolyásolták – új felesége pedig pontosan ilyen volt.

Amikor Marie átlépte Versailles falait, rögtön nála sokkal idősebb és tapasztaltabb udvaroncokkal vették körül, akik erőteljesen ellenezték azt, amit a királynő megtestesített: Franciaország és Ausztria szövetségét. Marie nem volt hajlandó megtenni, amit a legtöbb ifjú királyné tesz saját pozíciójának megerősítése érdekében, azaz nem szült trónörököst – ahogy Lajos pedig hét hosszú éven keresztül sem tudta elhálni a házasságot. Az ügyetlen megalázott férj egyre megalázottabbnak érezte magát az udvaroncok gúnyos mosolyai közepette, ez viszont egyáltalán nem érdekelte Marie-t.

A királyné úgy vélte, a ruha teszi az embert. Rengeteg pompás kosztümöt csináltatott, finom kezére illatos kesztyűt húzott, biztosan állt magas sarkú cipőiben, feltornyozott hajviseletével pedig szó szerint megnövelte magasságát. Az udvari szokásokat megtörve nem viselt vastag festéket az arcán, a széles abroncsú turnűr szoknyák helyett pedig egyszerű, nőies ruhákba bújt, amelyek teljes alakját látni engedték. Ruházkodása egyfajta túlélési stratégiát jelentett, hiszen egyetlen harsány és tiszta üzenetet közvetített: „azt csinálok, amit akarok.” Ez pedig egész habitusán átszűrődött. Mihelyst férje elaludt, hajnalig partizott; barátaival pletykálkodott vagy éppen álarcosbálokon vett részt. Rendelt egy portrét magáról, amelyen férfias pózban, lovon látható, és még ahhoz is vette a bátorságot, hogy férjétől független saját tulajdona legyen. A fiatal osztrák nő kihívóan viselkedett, és úgy gondolta, ha a tradíció nem fogadja el, annál rosszabb a tradíciónak.

 

Maie Antoniette, 1775

Mária Antónia mint Franciaország királynéja a koronázási köpennyel.
Jean-Baptiste André Gautier-Dagoty, 1775

Az udvaroncok idősebb nemzedéke csöppet sem szívelte őt. A léha, üresfejű lányt még tudták kezelni, de a makacs külföldi nőt, aki nem hajlandó tudomást venni arról, hogy hol van a helye? Ez már sokkal veszélyesebbnek tűnt. Mielőtt még Marie betöltötte volna a húszat, máris komoly ellenségeket szerzett. Az udvari pletykák azonban a palota falain átszűrődtek, és az országban terjedő rágalmazó röpiratokban, a libelle-ekben is megjelentek. E szövegek írói és olvasói számára a trónörökös hiánya egyértelműen azt jelentette, hogy a királynő más férfiakkal cicázik, túlzott ruhatára pedig világosan árulkodott a fényűzésről, miközben az egész ország éhezett. Az ekkoriban már kibontakozó forradalmi propaganda ráharapott a buta, szégyentelen nő témájára, és nem volt hajlandó elengedni azt. Marie aligha tudhatta, hogy miközben királynői pozíciójába igyekszik belebetonozni magát, már elkezdték lerombolni a királyi egyeduralmat, amelyben személye is jelképes szerepet kapott.

Amikor végre megszületett a királyi örökös, Marie a díszes fogadások főszereplőjéből hirtelen komoly, fegyelmezett nővé alakult át. Azonban túl későn következett be ez a változás, a palotai falain kívül egyre gyorsabban közeledő forradalom pedig már pontosan eldöntötte, miféle ember a királyné. Az ország hatalmas adósságoktól nyögött, amelynek terhe a közemberekre hárult. Marie-t, akit léha költekezése miatt a rossz anyagi helyzet felelősének tekintettek, csak „Madame Deficit” néven emlegették. Persze volt ebben némi igazság, hiszen a királynő többet költött, mint bárki más Franciaországban: kedvenceit ajándékokkal halmozta el, arisztokrata cimboráit pedig vonakodott megadóztatni. Az udvari költségek az egekbe szöktek, miközben a nép éhezett.

Marie-t azonban a saját csatározásai foglalták le. Depressziórohamokkal küzdő férje visszavonult a kormányzástól, és egyedül a királyné tudta helyette megszilárdítani a monarchia tekintélyét. Habár anyja azt tanácsolta neki, hogy tartsa magát távol az államügyektől, a királyné fontos politikai tényezővé vált, és a férje támogatása nélkül is kénytelen volt valahogy összefogni a monarchia hatalmát az egyre kevésbé hűséges környezetben.

 

Marie Antoniette, 1778

A királyné 1778-ban a francia festőnő, Élisabeth Vigée Le Brun olajfestményén

A felszínen Marie erősnek tűnt, azonban őt is nagyon megrendítette a palotán kívül zajló éhség-lázadás. Hirtelen próbálta visszaszorítani költekezését, kidobálta szobájából a cicomáit, ám senkit sem érdekeltek ezek az erőfeszítései. Amikor egyszer feltűnt a színházi páholyában, a tömeg olyan iszonyatosan kifütyülte, hogy onnantól egészen más emberként kezdett viselkedni. Távol maradt az ünnepségektől és a báloktól, még a királyi tanácsterembe sem ment el. Ehelyett minden figyelmét gyermekére fordította, és attól félt, hogy ha továbbra is belekeveredik a politikába, ő lesz majd az oka Franciaország kettészakadásának.

 

Marie Antoniette, 1775

Miksa Ferenc főherceg (balra) találkozik nővérével, Mária Antóniával (jobbra) és férjével, XVI. Lajossal (középen) 1775. február 7-én

1789. június 4-én tragédia történt: meghalt Marie idősebbik fia, a trónörökös. Az oly sokáig várt gyermek halála miatt gyász lett úrrá a királyi páron. Az ilyen haláleset általában nemzeti gyászt vált ki, most azonban az embereket annyira kétségbe ejtette a saját gyermekeiket gyilkoló éhínség, hogy nem törődött vele. Marie feldühödött, és miközben egyre záporoztak a reformkövetelések, ő arra buzdította férjét, hogy maradjon erős, és semmibe se egyezzen bele. Egy olyan nő számára, aki vakon hitt a monarchia abszolút hatalmában, aki egész gyermek- és felnőttkorát palotákban töltötte, a forradalom mindennel ellenkezett és mindent támadott, amiben hitt, és amiért eddig dolgozott. Most pedig kész volt ezt akár erőszakkal is megértetni a forradalmi csőcselékkel.

Maga a királynő egy pillanatig sem fogta fel, hogy milyen remények éltetik és igazolják a forradalmat. Csak vezetőik brutális, gyilkos mesterkedéseit vette észre, és a forradalom bármiféle megnyilvánulását el akarta törölni a föld színéről. A királyné nem a szabadságot, hanem a lázadást és a káoszt látta meg a forradalomban.

Marie úgy döntött tehát, hogy német zsoldoshadsereggel kell leverni a megmozdulást. Mélyen hitt abban, hogy a kényszerrel szembesülve a jó érzésű emberek elismerik majd a monarchiát. Nem lett azonban igaza. Amint a fegyveres támadás hírei végigsöpörtek Párizson, a forradalmárok előre menekültek és megostromolták a Bastille-t, a város utcái pedig hamarosan vértől vöröslöttek.

A királypártiak életüket mentve elhagyták Párizst, a nő azonban, aki a legnagyobb veszélyben forgott, férjével együtt maradt a helyén, és akkor is maradni kényszerültek, amikor a főváros uralmát átvevő Nemzetgyűlés megfosztotta tényleges hatalmától a királyt. A dühös népnek azonban ez sem volt elég. Az uralkodó reménykedett benne, hogy ha egyetért minden követeléssel és meghúzza magát a versailles-i palotában, akkor nem lesz szem előtt, és előbb-utóbb elhal majd a forradalom. Október 5-én azonban feldühödött nők tömege vonult Párizsból Versailles-ba. Egyetlen cél vezérelte őket: a palotán keresztül egyenesen Marie lakosztályához mentek, hogy farkasszemet nézzenek Madame Deficittel. Marie Mezítláb, félig meztelenül rohant át a király hálószobájába, épphogy csak megmentve életét. A tömeg az erkély alá gyűlt, és együtt skandálva követelték, hogy láthassák a királynőt. Marie, aki eddig egyetlen nála alacsonyabb rangú ember előtt sem hajtott fejet, most kénytelen volt megalázkodni. Kislányával és kisfiával együtt megjelent hát, egyenes háttal és büszkén állt a forradalmi csőcselék elé. Nem mutatott alázatot, nem kért bocsánatot, nem könyörgött kegyelemért, hanem a tűzvonallal szembenéző katona vasakarata sugárzott arcáról. E dacos, makacs és büszke nőt látva a tömeg hirtelen egy oly mondatot kezdett skandálni, amelyet már sok-sok éve nem hallott: „Sokáig éljen a királyné!”

Addigra azonban már elhallgattak ezek a buzdító hangok, amikor a királyi családot Versailles-ból a párizsi Tuileriák palotába vitték, hogy itt tartsák őrizetben. Marie mélyen a hintó ülésébe süppedve remélte, hogy nem kell kitennie magát a megzabolázhatatlan tömeg bámuló szemének és inzultusainak. Vonakodva ment a palotába, hiszen bármilyen fejedelmi szállás is volt, mégiscsak megalázva, akarata ellenére kényszerítették ide. Dühöngött, hogy az egész világ megtudja, mennyire kétségbe vonták a királyság isteni jogát, és mint egy nyűgös gyermek, semmit sem akart tenni, amivel növelhette volna népszerűségét.

Marie tisztán látta a helyzetét: a nép győzedelmeskedett. Két fájdalmas évvel később azonban, amikorra hatalma már teljesen elszivárgott, elég elszánt volt ahhoz, hogy elmeneküljön Párizsból. 1791-ben egy kocsin csempészték ki az egyszerű utazóknak álcázott királyi családot. A fogat jó pár száz kilométert ment, ám nem igyekezett eléggé észrevétlen maradni. A királyné ugyanis nem volt hajlandó lemondani a kényelméről, a lassú, nehéz, pótlovakkal is felszerelt kocsi így felhívta magára a figyelmet. Emellett talán az ő arcukat ismerték legjobban az egész országban, így gyorsan elfogták a szökevényeket, akiknek megszégyenítve és megalázva kellett visszafelé is megtenni ugyanazt az utat. A börtönbe menet a tömeg lökdöste, köpködte és ütlegelte az út porától koszos, kimerült, már 35 évesnél idősebb királynőt. Mivel az uralkodók úgy döntöttek, hogy cserbenhagyják népüket, így hát a nép is hasonló döntést hozott: a monarchiának meg kellett szűnnie.

A királyné tudta, hogy felesleges lenne Franciaországban pártfogást remélnie. Mivel a forradalom immár kicsúszott minden ellenőrzés alól, és már robbanásig feszült a személye ellen irányuló gyűlölet, nagy hatalommal bíró rokonaihoz fordult. II. Lipót német-római császárt és annak fiát, II. Ferencet arra ösztönözte, hogy álljanak ki mellette és fenyegessék meg Franciaországot. Ennek azonban az lett a következménye, hogy 1792. április 20-án az ország háborúba lépett Ausztriával. Az „osztrák nő” tehát immár nemcsak gyűlölt személy, hanem konkrétan ellenség is. Idegen seregek özönlöttek Franciaországba, és azzal fenyegetőztek, hogy ha csak egy haja szála is meggörbül a királyi családnak, életükkel fizetnek érte. A tömeg azonban legalább olyan elszánt volt, mint királynőjük.

Marie cselekedetei háborúba sodorták az országot, a nép pedig háborút indított az uralkodói ellen. Augusztus 10-én fegyveres tömeg ostromolta meg a palotát, a király és a királynő kénytelen-kelletlen egy aprócska szobában keresett menedéket. A tömeg szidalmai és gúnyos pillantásai közepette tehetetlenül nézték, ahogy a védelmükre bízott 900 fős svájci gárdát lemészárolták. A támadók minden értéktárgyukat összeszedték és az asztalokra halmozták, a királyi párnak pedig végig kellett hallgatnia azt a tanácskozást, amelynek a végén kihirdették a monarchia végét és a köztársaságot.

Korábban Marie gyűlölte a Tuileriák palotájának „börtönét”, azonban a Temple nevű erődítmény, ahova az egész családot elhurcolták, már tényleg maga volt a pokol. Megfosztották ékességétől, amelyek sok éven keresztül meghatározták egyéniségét, rabtartói pedig szörnyen bántak vele. Folyamatosan sértegették és bántalmazták, füstöt fújtak az arcába, és megfosztották minden privátszférájától. E szélsőséges és szörnyű körülmények közepette egészségi állapota megromlott, és tüdővészt kapott. A betegségnél, rongyainál és a szidalmazásainál is rosszabb volt azonban, hogy elvették tőle királyi nevét, büszkeségét és identitását. Nem létezett már a királyság, a család pedig a Capet nevet kapta – jelezve, hogy vége van a dinasztiának, amely ezer éven át uralkodókat adott az országnak. Decemberben hazaárulásban bűnösnek találták és halálra ítélték Marie döntésképtelen, konzervatív férjét, Lajost. Egy hónappal később ki is végezték. Habár sohasem illettek egymáshoz, és talán nem teljesen alaptalanul pletykálkodtak arról, hogy a királyné máshol kereste a boldogságot, Lajos mégiscsak Marie gyermekeinek az apja, több mint két évtizeden keresztül a nő házastársa, majd a rettegés, a kavarodás és nyugtalanság idején pedig egyedüli támasza. Nem kétséges tehát, hogy Lajos kivégzése mélyen megrendítette a királynét.

Gyermekeinél mindig megnyugvást talált, júliusban azonban minden könyörgése ellenére elvették tőle szeretett fiát, szeptemberben pedig összes megmaradt családtagját – lányát és sógornőjét is. Egy hónapon keresztül a Conciergerie épületének egy szörnyű, nyirkos pincecellájában raboskodott. Állandó felügyelet alatt állt, így esélyt sem kapott a szökésre. Nem kellett azonban sokáig várnia, hogy megtudja, mi lesz a sorsa.

 

Alphonse FrançoisMarie Antoniette by

Alphonse François: Mária Antónia a forradalmi bíróság előtt

Október 14-én a Forradalmi Törvényszéken kellett szembenéznie ellenségeivel. Sokkal inkább személyét, mint politikáját támadták a vádpontok, amelyeket a korabeli röpiratok főcímei már tényekként közöltek. Felelősnek tartották ugyanis abban, hogy Versailles-ban orgiákat szervezett, ő vezényelte le a svájci gárda lemészárlását, Franciaország pénzét Ausztria kezére játszotta, valamint a legrémítőbb vád szerint saját fiát is zaklatta szexuálisan. Ez utóbbi vádpontban nem volt hajlandó védekezni, hanem egyszerűen csak annyit mondott: „Csak azért nem válaszolok semmit, mert képtelen vagyok erre bármit mondani. Az itt ülő anyákhoz fordulok inkább.” Emlékezetes maradt, hogy milyen hihetetlen daccal és erővel viselte el a körülötte zajló rémületes színjátékot. Az ítéletet azonban már azelőtt tudták, hogy belépett volna a tárgyalóterembe. Bűnös.

Kivégzése során megmutatta, hogy egy valódi királynő egészen az utolsó pillanatig bátor. Pontosan ez lehetett azonban a probléma: a szó minden értelmében királynő volt. Királynőként született, így is nevelték, és egész életén keresztül királynői kötelességeit teljesítette. Franciaország azonban nem akart királynőt. Élettelen testét lerángatták a vérpadról és egy szekérre rakták. Fejét a lábai közé hajították. Maradványait jeltelen sírba szórták, azonban örökre megmaradt Marie Antoinette emléke, hiszen ő volt Franciaország gyűlölt, ám örök királynője.

Forrás: Királyok és királynők (108-115. oldal) Kossuth Kiadó 2017 ISSN 2064 8790 ISBN 978-963-09-9133-9 | Képek: Wikiwand

3 comments

  1. “Hogyan vezette káoszba és forradalomba országát egy nő divatőrülete, makacssága és szertelen költekezése”

    Nem vagyok történész, nem is nagyon kedveltem anak idején a tárgyat a sok évszám, csaták, stb. De annyit már én is tudok, hogy ez így biztosan nem igaz. A francia államadósság a főnemesek és a papság fényűző életmódja és főleg adóelkerülése miatt keletkezett, nem a királynő egyszemélyes költekezése miatt. Ő lett viszont a legfőbb bűnbak aki elvitte a balhét. A franciák konok idegengyűlölete szintén sokat nyomhatott a latban.

    1. Hozzászólását, a fenti íráshoz fűzött véleményét hálásan megköszönöm. Az abban foglaltakkal magam is egyetértek. Azokat bizonyítandó álljon itt egy szakértői vélemény, melyet Melanie Clegg, öt történelmi regény szerzője és a Majesty című folyóirat állandó munkatársa tett közzé.

      Marie tényleg felelőssé tehető a francia forradalom kirobbanásáért vagy egyszerűen csak bűnbak volt:
      „Habár a közkeletű vélekedés szerint a kérkedő, extravagáns királyné pazarló életmódja vezetett a forradalomhoz, valójában évszázadokra visszanyúló pénzügyi és társadalmi ellentétek eredményezték azt. 1789-ben a szegényes aratások és az amerikai függetlenségi háború szörnyű költségei olyan tényezők voltak, amelyek közvetlenül hozzájárulhattak a forradalom kirobbanásához. Marie Antoniette-ről, a népszerűtlen külföldi királynéról mindenki azt hitte, hogy ő a hatalom valódi birtokosa, miközben az osztrákokkal szövetkezik. Ezért tökéletes bűnbakká vált: mind az előjogaikat megőrizni akaró arisztokrácia, mind a felső osztályok hatalmát és privilégiumait irigylő középosztály, valamint az alsóbb osztály számára, akik elhitték a királynő magánéletéről és költekezéséről szóló, az elégedetlen arisztokraták közt és még a királyi családon belül is terjesztett ízléstelen hazugságokat és túlzásokat.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s