Molière

Molière

Közzétette:

 

 

Poquelin mester, a királyi udvar tekintélyes kárpitosa úriembernek akarta nevelni korán értelmesnek mutatkozó fiát, Jean-Baptiste-ot. Volt is annyi összeköttetése, hogy a fiút abba a legelőkelőbb gimnáziumba írathassa, amelyben csak arisztokraták és a legesleggazdagabb polgárok gyermekei tanulhattak. Az iparosfiú, aki végig a legszorgalmasabbak és legokosabbak közé tartozott, hamar felismerte, hogy a nagyúri ifjak megvetik, tüntetően lenézik a polgári ivadékokat, a módos polgárfiúk pedig szóba is alig akarnak állni a kárpitos fiával, bárha az apja a királyi udvar házi műhelyében dolgozik, de mégiscsak kézműves. Ráadásul ez az alulról jött fiú mindegyiküknél jobb tanuló, tehát indulatos ellenszenvvel, sőt gyűlölettel találkozott iskolatársai között. – Ez a serdülőkori tapasztalat alakította ki tudatában a lenézést a nagyurak iránt is, a nagyon gazdagok iránt is. Apjaura pedig azt szerette volna, ha a fiúból jogász lesz. Akkor ügyvéd is lehet, tehát bekerülhet az urak és gazdagok társaságaiba. A gimnázium után be is iratkozott a híres párizsi egyetemre, kitűnően elvégezte, de egy pillanatig sem akarta az urak és a gazdagok érdekeit képviselni. Az is hamar kiderült, hogy jól énekel, kitűnően táncol, arcmozdulataival mulattatni tud egész társaságokat. Elment tehát – még jogász korában – a legjobb hírű párizsi színházba, jelentkezett az igazgatónál, Béjart mesternél, aki alapos szakember lévén azonnal felismerte az istenáldotta színészi tehetséget, és szerződtette a fiatalembert. Előbb a kórusba, de csakhamar már szerepeket is kapott, kitűnő komikusnak bizonyult. Tehát zsebében a jogi diplomával nem ment haza, hanem megírta levélben apjának, hogy ő bizony színész lett. A csalódott, felháborodott, elkeseredett apa első haragjában válaszként kitagadta fiát, még azt is megtiltotta, hogy tisztelt családi nevüket használni merje. (Igaz, amikor hosszú évek múltán az engedetlen gyermek már nemcsak ünnepelt színész volt, de nagy hírű író is, akkor az apa megbocsátó örömmel ölelte újra keblére, felismerve, hogy az a híres Molière nevű művész, író, színházi rendező, akit maga a király is felettébb kedvel – azonos az ő kitagadott gyermekével. Mert Jean-Baptiste Poquelint mindenki Molière-nek nevezte, és évszázadok óta ezen a néven lett klasszikus remekíró messze túl Franciaország határain is.)

Molière

Jean-Baptiste Poquelin, írói és színpadi nevén Molière (Párizs, 1622. január 15. – Párizs, 1673. február 17.) francia drámaíró, rendező és színész, a modern komédia megteremtője. | Molière

Charles-Antoine Coypel festményén

Ez pedig úgy történt, hogy Béjárt direktor felesége, madame Béjárt, aki a színház első hölgye (olaszosan: prima donnája) volt, beleszeretett a sokkal fiatalabb, szép hangú, jó mozgású új színésztársba. Béjart-né sokkal idősebb volt az ifjú színésznél, de híresen szép és vonzó asszony. Nem csoda, hogy az ifjú színész azonnal viszontszerette. Sokáig voltak egymásnak sok örömet szerző szeretői. De egyszer Béjart mester megtudta felesége hűtlenségét, és a már jó színésznek bizonyuló Poquelin fiút azonnal elkergette a társulattól. Erre azonban Béjart-né is elhagyta férjét és a színházat. Magával vitte egész kicsi leányát is, akinek ettől fogva a leendő Molière volt a gyámja, nevelőapja. – A Molière név pedig úgy ragadt rá, hogy a szerelmes asszony „lágy, hangocská-nak – persze franciául: Molière-nek – nevezte. Ezt a találónak érzett becenevet hamar átvette az egész társulat, majd a nézők is, s amikor már írónak is számított, Molière volt az írói neve is.

A szerelmes színészpár új művészi életet akart kezdeni. Társulatot szereztek, hogy vándorszínészekként járják az országot. A vidéki városok és a nagyobb falvak szívesen látták a szórakoztató együtteseket. Az elhagyott Béjart-féle színházból is csatlakoztak hozzájuk néhányan. Molière pedig zenés vígjátékokat kezdett írni a számukra. Ezeket akkor pastoraléknak, vagyis pásztorjátékoknak nevezték. Ez alakult át később az operett nevű játékfajtává. Molière-ről kiderült, hogy könnyeden ír súlytalan cselekményű komédiákat, az énekelhető versek szövegét is ő alkotta, költőnek is jó volt. Csak éppen zeneszerző kellett hozzá. Szerencséjük volt. Egy serdülőkorból alig kinövő muzsikusfiú, aki tíz évvel volt fiatalabb Molière-nél, kitűnő dallamokat tudott szerezni a szövegekhez, és egy ideig velük is tartott vándorútjukon. Lully idővel a század legnagyobb zeneszerzője lett, Molière-rel együtt került a királyi udvarba, és mindvégig jó barátként készséggel komponált, amikor Molière-nek zenés betétre volt szüksége. – Ez a vándortársulat hamar népszerű lett. A Béjart-nál induló színészek és színésznők jó művészek voltak, Béjart-né asszony nemcsak híres szépség volt, hanem a kor egyik legnagyobb színművésznője is. Maga Molière elsőrangú komikus színész, leleményes rendező és sikeres színdarabíró. Bár később ezeket a korai pásztorjátékokat nem vette fel vígjátékainak kötetébe. Mindmáig is csak Psyche című, ógörög tárgyú szerelmesjátékát ismerjük. A szerző idővel csak ezt vállalta korai kísérletei közül.

A vándortársulat azonban olyan népszerű volt, hogy híre eljutott a királyi udvarba is. Az irodalom- és művészetkedvelő XIV. Lajos szerette meghívni a jó hírű vándorszínészeket, mutassák meg, mit tudnak. Így került sor a Molière-társulatra is. A szerző-rendező-komikus társulatigazgató azonnal felismerte, hogy itt az alkalom a felemelkedésre. Ha apja udvari kárpitos, ő miért ne lehetne udvari színigazgató. Ehhez azonban a bemutatkozásnak sikerülnie kellett. – Itt kezdődik Molière írói felemelkedése a halhatatlan klasszikusok közé. – Régóta hordozta azt a komédiát, amely egyszerre gúnyolja ki a felületes arisztokratákat és az őket majmoló polgárokat. A meg nem értett műveltséggel tetszelgő, finomkodó embereket manapság – már régóta – sznoboknak nevezzük. Ezeknek XVII. századbeli előképe volt a „précieuse” (megszokott régi magyar fordításban: kényeskedő). Ezek kicsúfolása volt a „Kényeskedőkcímű egyfelvonásos komédia, a drámatörténet egyik legjobb egyfelvonásosa. Molière néhány nap alatt megírta, a színészek betanulták, és előadásuk a legteljesebb siker volt. A nézők közt, az első sorban ült maga Lajos király, körötte-mögötte a legelőkelőbbek és legkulturáltabbak koszorúja. A dübörgő ünneplés után a király magához hívatta a szerző-rendező-igazgatót. Kezét nyújtotta, ez a legfelsőbb kegyekbe jutást jelentette. Nyilván Molière maga is meglepődött a túl gyorsan elérkezett elismerésen. A király ugyanis azt mondta neki, hogy ha a most következő éjszakán tud írni egy új egyfelvonásost, s ezt másnap délelőtt a színészek be tudják tanulni, akkor másnap este előadhatják. Ha ennek a rögtönzött új darabnak is sikere van, akkor Molière-t azonnal kinevezi az udvari színház igazgatójának, vele szerződteti színészeit, és udvari muzsikussá emeli zeneszerzőjét. Molière és Lully tehát egyszerre, együtt indult a halhatatlanság felé.

XIV. Lajos nemcsak kegyeibe, de barátságába fogadta Molière-t. Aki másoktól különvéleményeket is alig viselt el, Molière-től nemcsak eltűrte, de el is várta a nyílt véleményt, a szabadszájúságot is. Ő a magasságban ugyanúgy lenézte az urakat is és a gazdag polgárokat, mint a mélységből szóló író. Mikor Molière legkritikusabb vígjátékát, a hivatali és a vallási képmutatást pellengérre állító Tartuffe-öt a hatóságok is, az egyház is letiltotta a színpadról, a király saját hivatalai és saját hitének egyháza ellenére kierőszakolta a nagy komédia játszhatóságát.

Egy évtizednél hosszabb ideig (a „Kényeskedők” bemutatásától haláláig), pontosabban 14 évig Molière volt a francia színpadok királya. Az udvari színház mellett a párizsi városi színház is uralma alá tartozott. Komédiáit urak és gazdagok átkozódása, de a nézők zajos ünneplése kísérte. Azok a művei, amelyeket maga is vállalt és sajtó alá rendezett, 36 vígjáték. Ő ugyanis következetesen a komikumra helyezte a hangsúlyt, és komédiának nevezte a tulajdonképpen tragikus témákat is. A „Misanthrope (Embergyűlölő) kiábrándult hőse, aki kritizál, de ezt senki se hallgatja meg, igen tragikus téma (Goethe is egyértelműen tragédiának fogta fel). A Don Juan gőgös, lelkiismeretlen nagyura, akit végül elvisz az ördög – igazi tragikus hős. A „Férjek iskolája  és „A nők iskolája” a csalódások mulatságosan előadott tragédiája. „A képzelt beteg  nevetve ábrázolja szerzőjének gyötrelmes hipochondriáját. – Vannak persze egyértelműen bohózatos, mulattató darabok. A túl szabadszájú capin furfangjai” , a „Tolakodók , még a „Botcsinálta doktor  is mindenekelőtt nevettetni kíván. Ezeknél komolyabb – olykor komorabb – az a jellemvígjáték-típus, amely egy-egy emberi hibát, lélektorzulást tesz egyszerre nevetségessé és elgondolkoztatóvá. A botrányos remekmű, a „Tartuffe , a pénzimádat lélekgyötrő komédiája, a „Fösvény” , a tekintélyért sóvárgó „Úrhatnám polgára nem kevésbé nagyra törő és szüntelenül csalódó „George Dandin a vígjáték magasabb rendű drámai formáját jelentik. – És nagyon tragikusak azok a vígjátékok, amelyekben Molière saját magánéletbeli tragédiáját tárja a nézők-olvasók elé. Ilyen a végső „Képzelt beteg” .Ennek hőse ugyanúgy fél a haláltól, mint szerzője. Ez is lesz a végzete. A képzelt beteg képzelt halálos rohama a címszerepet eljátszó Molière halálos összeesésének előképe. Úgy tesz, mint aki meghal… és valóban meg is halt. – De ezeknél is tragikusabb, amikor a szerző saját magánéletének tragédiájával nevettet. Molière ugyanis végzetére beleszeret nevelt leányába, Béjart-né immár felnövekedett lányába. Feleségül is veszi. Ettől a régi szerető úgy megsértődik, hogy kolostorba vonul és soha többé nem is akarja látni se a lányt, se volt szeretőjét. – De az új házasság szerencsétlen. A fiatalasszony híresen szép és híresen vonzó, de ugyanolyan híresen csapodár, hűtlen. Molière saját családi tragédiáját teszi nevetség tárgyává a „Nők iskolájá-ban is, a „Férjek iskolájá-ban is.

Ez a hangvételében is sokféle életmű formáiban is felettébb változatos. A reneszánsz óta lehetséges a prózai dialógusokban írt vígjáték. Molière is komédiáinak jó részét prózában írta. De kitűnő verselő volt, rímjátékaival és szójátékaival is nevettetni tudott. Ám ha komoly vagy különösen költői volt a mondanivalója, akkor a legjobb tragikusokkal – Corneille-jel, Racine-nal – is felvehette a versenyt. Legszebb és legköltőibb, legtragikusabb vígjátéka, a Misanthrope pátoszt és líraiságot tud kifejezni a nagyon szép párrímes alexandrinusokkal.

Molière a francia klasszicizmus fénykorának kortársa. De a klasszikus tragédiákat Franciaországon kívül már alig-alig játsszák, Molière azonban olyan élő, mintha kortársunk volna.

Forrás: Hegedűs Géza – Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s