Málta

 

 

„Szigetbe zárva”

A fiatalembernek több mint féléve van gépkocsija, mellyel csaknem 12 000 kilométert tett meg – egy szigeten, amely alig 30 kilométer hosszú. Hogyan lehetséges ez? Egy máltai számára nem jelent problémát: vasárnap délután kis kirándulást tesz, körbeautózza a szigetet, esetleg megáll a Dingli-szirteknél. No nem azért, hogy élvezze a fenséges kilátást a több mint 250 méter magas szikláról, nem, egyszerűen csak üldögél a kocsiban, és nem csinál semmit. Esténként, munka után magától értetődően felkerekedik Valettából – baráttal vagy barátnővel – és meg sem áll a szigetecske másik csücskéig, mondjuk Marfáig.

 

Wied-iz-Zurrieq kék barlangját csak csónakon lehet megközelíteni. A kristálytiszta vízen keresztülcsillog a tenger színes növényzete.

Előfordul az is, hogy néhányszor megkerülik a régi repülőteret s autóversenyt rendeznek. Ennek az a módja, hogy két férfi szótlanul egymásra kacsint, a gépkocsik lassan a láthatatlan startvonal felé gördülnek, ott hirtelen felbőgnek a motorok s az autók kilőnek. Néhány másodperccel később a célvonalnál már el is dőlt, ki érezheti magát győztesnek. A kocsik nagy ívben visszafordulnak a kiindulópontra. Beszélgetni fölösleges, a szabályokat mindenki ismeri.

Egyebet mit is csinálhatnának ezek a fiatalemberek? Kevés nekik a parányi színház, a gyönyörű mozik, a mindenütt jelenlévő televízió, számtalan csatornájával. A sziget-furor ellen, úgy látszik, csak az autózás segít, keresztül-kasul rohangászni a kicsi országban. Ennek ellenére Málta mindig vonzotta az idegeneket: a bevándorlókat, hódítókat és turistákat egyaránt.

A sziget – pontosabban: szigetecskék, hisz Máltán kívül Gozo és Comino szigete, valamint Cominotto és Filfla lakatlan sziklái is az országhoz tartoznak – csábítóan közeli: 300 kilométerre Tunisztól s alig 100 kilométerre Szicíliától. Feltehetőleg innen érkeztek az őslakosok is; a tudósok véleménye szerint az első ember 7000 éve tette lábát a szigetcsoportra. A fölművelő jövevények rövid idő alatt csodálatosan fejlett kultúrát hoztak létre, ennek tanúbizonyságai ma ismét láthatók a sziget számos helyén: Hagar Qim, Mnajdra és más települések monumentális kőépületei minden valószínűség szerint kultikus célokat szolgáltak.

 

A megalitkultúra emléke: Hagar Qim, „az ima kövei”.

Tarxien, templom

A legjelentősebb építmény Valettától délre, Hal Tarxienben van. A szent hely több mint 5000 négyzetméteres, a masszív kőfalak kirajzolódnak a kék égbolton. A kőlapokba gigantikus spirálokat, köröket, lyukakat véstek, mellettük finoman megmunkált állatképek. 4000-6000 évvel ezelőtt ezen a helyen az őslakosok a termékenység istennőjéhez imádkozhattak, akinek szobrából fennmaradt egy töredék. Az ebből a korból származó leletek a templomok melletti kiállítási teremben s a Valettai Nemzeti Régészeti Múzeumban tekinthetők meg.

Hódítók jönnek, hódítók mennek

A csodálatos kultúrának körülbelül Kr. e. 1800-ban vége szakadt – a feltételezések szerint járvány pusztította a kis népet. Néhány évszázaddal később újabb jövevények érkeztek a szigetre, akik már értettek a fémmegmunkáláshoz. Hozzájuk csatlakoztak Kr. e. 1000 körül a föníciaiak, majd a punok, Kr. e. 218-ban pedig a pun háborúk elején – a rómaiak hódították meg Máltát. A római korra esik Pál apostol – kényszerű látogatása is. Kr. u. 60-ban a foglyokat Rómába szállító hajó hajótörést szenvedett, de az új vallás apostolának sikerült partra menekülnie. A már akkor igen vendégszerető máltaiak előzékenyen fogadták, Szent Pál néhány hónapot töltött a szigeten, állítólag sok beteget gyógyított meg.

A Római Birodalom kettészakadásakor Máltát Bizánc kapta meg. A népvándorlások során előbb a vandálok, majd a keleti gótok foglalták el a szigetet. A 6. században visszatértek a bizánciak, de a 9. században el kellett menekülniük a Máltát elfoglaló arabok elől. Az országra – a nyelvre is – több mint kétszáz éven át az iszlám nyomta rá a bélyegét. A mai máltai nyelv – épp arab gyökerei miatt – idegen a közép-európaiaknak, s nehezen tanulható meg. A látogató jól teszi, ha néhány kiejtési szabályt megtanul, hogy legalább a helységneveket jól ejtse. Az építőművészetben is érzékelhető az arab hatás: a színesre festett, beüvegezett faerkélyek, amelyek oly gyakoriak Máltában, ebből a kultúrkörből származnak.

Aki a Földközi-tengert uralta, azé volt Málta is. Így a sziget a normannok, a Hohenstaufok, az Anjouk majd az Aragóniai ház uralma alá került. Végül – Spanyolország közben nagyhatalom lett – V. Károly császár 1530-ban a szigetet a johannita lovagrendnek adományozta, amely, miután a törökök kiűzték Rhodoszról, birtok nélkül maradt. A lovagrend hozzálátott, hogy megerősítse Máltát s felépítse hajóhadát, mert ismét ellenség fenyegetett: ugyancsak a törökök, akik 1565-ben megtámadták a szigetet. Több mint három hónapig tartó elkeseredett, kegyetlen harc után Musztafa pasa kénytelen volt feladni az ostromot.

 

Johanniták, a máltai lovagrend

A johanniták, nagymesterük, Jean Parisot de la Valetta vezetésével vitézül helytálltak. Az újjáépítéshez egész Európából érkezett segítség. A stratégiailag legfontosabb ponton épült fel La Valetta, amely a sziget védőjéről kapta a nevét. A máltaiak számára még nem érkezett el az aranykor, de mindenesetre több mint kétszáz évig békében élhettek. Barokk pompájú templomok, paloták, lakóházak épültek: mindmáig ezek határozzák meg Málta képét.

A johanniták lassanként biztonságban érezték magukat, de nem tudtak ellenállni Napóleonnak, aki 1798-ban, az egyiptomi hadjárat során csak úgy „útközben” bekebelezte a szigetcsoportot. Két évvel később azonban kénytelen volt az angoloknak átengedni. Az angolok uralma több mint 150 évig tartott: ők többek között az angol nyelvet hagyták a szigetre örökségül, amely mindmáig a második hivatalos nyelv.

 

Valetta

A második világháborúban, amikor a német és olasz légierő bombázta a stratégiailag fontos szigetet, több ezer máltai vesztette életét. A rombolás nyomai még ma is látszanak; az operaházat például nem építették újjá, meghagyták mementónak, többek között a német turisták számára is, közvetlenül Valetta városkapuja mögött.

Forrás: Ezerarcú világunk – Európa (218. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1991 ISBN 963 7961 04 6 ISBN 963 7961 06 4