Közzétette:
A kávéház legendáktól övezett intézmény, ugyan nem Bécsben találták ki, de itt fejlesztették tökélyre. Legalábbis így tartják a Duna-parti fővárosban, ahol még mintegy ötszáz „igazi” kávéház működik.
A bécsiek „nyilvános nappalinak” tartják a kávéházat, „ahol az ember nincs otthon, de a friss levegőn sem”, ahol a vendégek „magányt keresnek, de ehhez feltétlenül társaságra van szükségük”, ahol olvashatnak, játszhatnak – kártya, sakk, biliárd –, tárgyalhatnak vagy akár sokat – de halkan beszélgethetnek. Közben kávét isznak, nem akármilyet, de nem is azokat a drága keverékeket, amelyeket még a háború előtt szolgáltak fel. Ám a kávé ma sem egyszerűen kávé. A vendég döntheti el, hogy a nagyon gazdag kávékínálatból melyiket választja.
Ha valaki kávéházi költőket keres, leginkább diákokat, egyetemi hallgatókat talál, akik házi feladatukat írják az egykori „zsenik” törzsasztalánál. A híres „Café Central újjáépített boltíve alatt Peter Altenberget láthatja papírmaséból. Csupán néhány zenés kávéház emlékeztet Európa zenei fővárosának egykori kínálatára. Beethoven 1814-ben először a Prater Kávéházban játszotta B-dúr trióját. Ott kezdte karrierjét Joseph Lanner és Johann Strauss, a két valcerkomponista, akik a zenés-táncos kávéház típusát létrehozták.
És mivel az „egyszerű emberek” nem tudtak, de nem is akartak kávéházba járni, az első világháború után a munkásotthonokban létrejöttek a „munkáskávéházak”, később pedig a bécsi Tschocherl-ek (kávés csehók), a népkávéházak. A kávéház legújabb változatai az egyesületi és a jazzkávézók. Mindenesetre örvendetes, hogy manapság reneszánszukat élik, és senki sem akarja kiiktatni őket a dunai metropolis életéből.
Peter Miroschnikoff – Ausztria
Forrás: Ezerarcú világunk – Európa (54. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1991 ISBN 963 7961 04 6 ISBN 963 7961 06 4
Lighthouse 