fa

„Fák beszéde”

Közzétette:

 

 

Virágok, fák, állatok, madarak, bogarak, rovarok, lepkék, gyümölcsök, ásványok és drágakövek beszélnek itt. Csak az ember hallgat. Figyeli a zsivajgó természet hangjait. Jelenléte mégsem passzív. Nélküle halottak lennének a kövek és gyümölcsök, némák az állatok és növények. Ő kelti életre, ő szólaltatja meg őket.

Mint Apollon és Kalliope fia, a dalnok Orfeusz, úgy pengeti lantját ez a költő, megindítván az állatokat, fákat és sziklákat, hogy kövessék lépteit. S hogy valljanak. Árulják el: mi lakik bennük? Leplezzék le mindazt, amiben hozzánk – emberekhez – hasonlítanak.

Önjellemző vallomásuk néha vers, néha próza. Néha csak egy szó, néha tizenöt sor. Epigramma, aforizma, találó analógia vagy szellemes paradoxon. De mindig költemény. Parányi műremek, mint a gemma és kámea. Figurái, motívumai, ábrái a természetből valók, ám ott így sehol sem találhatók fel. A költő, a művész, játékos gondolatok és csiszolt szavak mestere látja csak ilyennek őket víziós emlékezetében, mikor a papír fölé hajlik, hogy lerajzolja alakjukat, lejegyezze hallucinációban hallott beszédüket. S bár a rajz kifejező, a vallomás hiteles: az egész mégis elsősorban a költőt, a művészt, a mestert jellemzi. Kosztolányit.

 

fa

TÖLGY.

– A hős vagyok, minden diszitőjelző nélkül. Terebélyem alatt forró délben is fázol. Wágneri operák viharzanak át zord lombjaimon, csatákról, népek és istenek alkonyáról. Amikor a téli és koratavaszi erdőn még csupaszok a fák, én még viselem tavalyi sárga és barna leveleimet, mint arany és bronz hadiérmeket, melyek elmult vitézi tetteimről regélnek. Egyébként hősiességemnek nem magam veszem hasznát. Disznók hiznak meg rajtam.

 

PÁLMA.

– Versben beszélek és verssel köszöntsék
Nagy mozdulatlan legyezőimet
S nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

 

CSERESZNYEFA.

– Kissé régies lehetek, amint minden áprilisban divatjamult, fehér krinolinommal illegek, a mult századokat idézve, a pásztorjátékokat, a szalagos főrangu dámákat meg a báránykákat a zöld pázsiton. Egyesek édeskésnek is tartanak, unalmaskának. Valóban, majdnem a giccs határát surolom. De én nem nektek óhajtok tetszeni. Menyasszony vagyok. A tavasz vesz el.

 

AKÁC.

– Itáliában, hogyha megpillantasz az utcákon, a tereken, leülsz egy kőpadra és hazagondolsz. Most elmesélem neked, hogy én, aki mindig eszetekbe juttatom édesanyátokat, az udvarházakat és a cigányzenét, idegenből származom s a tizennyolcadik században még nem is jártam földeteken. Nem vagyok fajmagyar. Azt példázom nektek, hogy gyakran leghübb fiaitok azok, kik máshonnan jöttek hozzátok, de gyökereikkel ugy belekapaszkodtak a futóhomokba, hogy onnan többé sohase tudnak elmenni.

 

SZOMORUFÜZ.

– Hogy mért szomorkodom? Először is láttam az Avon partján meghalni Oféliát, ágaimba kapaszkodott, dalolt-dalolt, mig a siró folyóban el nem merült »eszelős füzérivel«. Aztán gyászolom a költők költőjét, Musset Alfrédot, aki hozzám ama hires versét irta. Kétségbeesetten borultam sirjára, mint zokogó özvegy. Azóta azonban annyi költő nyivákolt körül, a kisebb fajtából, akiket rólam füzfa-poétáknak neveznek, hogy a kin megdermedt bennem. Elfelejtettem azt, ami hajdan fájt. Közönyös lettem. Ma a szó szoros értelmében el vagyok fásulva.

 

BABÉR.

– Phoibos Apollo homlokát koszoruztam, Pythia rágta keserü leveleimet jós dühében, költők, hadvezérek versengtek érettem. Most, miután nincs méltó fő reám, szarvasmarhákat gyógyitanak, legyeket irtanak velem s a szakácsné belefőz a krumplifőzelékbe. Mégis arra kérlek, hogyha néha megtalálsz tányérodon, ne nagyon itélj el. Megváltoztak az idők. A gazdasági viszonyok egyre nehezebbek, tudod. Nekem is csak élnem kell valamiből.

 

HÁRS.

– Szülőházadban, a vén udvaron
Hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon
S kedved, hited az életed felén?
És merre szálltak, merre tüntek el
Viháncoló, vig gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
Csupán mi zugunk, régi hársak itt.

 

SZILVAFA.

– Heten voltunk, uram, heten, nemesi kuriátok portáján. Végignéztük a vidám dinomdánomokat, a szilvaszüretet, mikor rézüstökben bugyborékolt a lekvár, s a gyermekek nyakig majszosak voltak. Az udvarház dobra került. Társaimat kivágták, feltüzelték. Magam maradtam, jobb idők hirmondójául. Manapság görcsös gallyaimmal már csak lemenő és fölmenő rokonaidat mutatom, de inkább a lemenőket, akik végképp lementek, egy pincelakásba. Unottan hozom meg töpörödött, savanyu gyümölcseimet. Már nem is vagyok gyümölcsfa. Csak családfa.

 

NYIRFA.

– Héjam fehér, mint a papir.
Megbabonázza azt, ki ir
És hogyha elrontott a hir,
Nevem álmodba visszasir,
Izen neked a nyir…

 

IHARFA.

– Ihar-juhar, tyhü de jó kedvem van.

 

CIPRUS.

– Sovány szerzetes a sirok mellett. Csak egyetlen mondatot mormolok éjjel-nappal: Memento mori!

 

BÜKK.

– Testvéreim, emberek. Testvéreim, emberek, állatok és minden élőlények. Alakitsuk meg a lélegzők világszövetségét. Mindaddig gyilkosok maradtok s egymást is ölni fogjátok, mig börtönbe nem csukjátok azt, aki elpusztit egy állatot, vagy egy fát. Jagadis Bose, a kegyes indus tudós, már fölfedezte, hogy nekünk is van központi idegrendszerünk, vérkeringésünk s kertjében, villamos müszerei segitségével beszélt is velünk. Ezt különben régesrégen tudhattátok volna. Évezredek óta látjátok, hogy mikor kályhátokba dobtok, én, akit oly keménynek véltek, könnyezek. Nekem is fáj meghalni.

 

MAGYAL.

– Erdők mélyén ha reám bukkansz, mindig visszadöbbensz. Haragoszöld lombjaimat vércsöppek boritják. Egy titokzatos gyilkosság emlékét őrzöm, melyről senkinek se merek beszélni.

 

DIÓFA.

– A kertész azt hiszi, azért száradtam el, mert egyszer belém ütött a villám. Mennyire téved. Az ég haragját még csak el tudtam volna viselni. De egy novemberi éjszakán ágamra kötötte magát egy leány és hajnalig kellett tartanom. Akkor idegrázkódást kaptam. Annyira megborzadtam az élet undokságától, hogy többé nem volt kedvem teremni. Merre csörög a dió? Semerre.

 

TAMARISKA.

– Világoszöld és rózsaszin. »Utolsó divat.« Legalább is 1890-ben ez volt az utolsó divat. Azóta ragaszkodom hozzá, mint afféle regényes, érzelmes hölgy. Hajam lobog, a Duna-keringőt dudolom. Üres óráimban Beniczkyné Bajza Lenke regényeit olvasom.

 

VÉRBÜKK.

– Látod lilás-vörös leveleimet? Bőrfarkasom van. Kórházi udvarokban hiába várom gyógyulásomat.

 

ALMAFA.

– Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
Mesékről álmodom, ha jó az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

 

SZILFA.

– Nem nagyon szivesen állok szóba efféle taknyosokkal. Meg sem érthetsz. Én most legszebb férfikorom élem. Pont kétszázhetven éves vagyok. Ha akarsz, üzenhetsz egyet-mást ükunokáidnak. Majd átadom.

 

EPERFA.

– Itt lakmároztál egykor, ez eperfán,
Jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
Egy nyári szellő még felém seper tán.

 

ECETFA.

– Nyurgán, elhagyottan álldogálok vörös bugáimmal a nyirkos kert mélyén, egy fal mellett. A kutya se vesz észre. Ezért lettem olyan savanyu. Hirtelen, vadul nőttem fel. Szegénysorsu szüleim semmiféle nevelésben se részesitettek. Még faiskolába se járattak.

 

GESZTENYEFA.

– Lombozatom alatt egy középkori székesegyház sötétzöld homálya. Törzsöm templompillér. Fehér gyertyáimat azért gyujtom meg, hogy láss a borongó árnyak között, hogy elővehesd imakönyvedet és imádkozhass.

 

FENYŐFA.

– Van-e fa, mely ennyire sokféle és sokoldalu? Hatalmas rokonságunk sikon, lankán, hegyen egyaránt otthonos. Engem gyalogfenyőnek neveznek, de vannak olyan atyafiaim, akiket nem igy hivnak, ennélfogva azt kell következtetnem, hogy azok sohase járnak gyalog, csak kocsin és autón közlekednek. Alacsony vagyok. Egyik nagybátyám azonban hetvenöt méter magas. Mi szolgáltatjuk nektek a két legszükségesebb holmit: a bölcsőt és koporsót. Közben az ágyat is. Ugy látszik, álmotok örökkévaló összefüggésben van velünk. Olajat szállitunk a tüdőbetegeknek, hegedüvázat müvészeknek. Karácsonykor fütött szobátokba visszük az erdőt. Egy pár gallyal hangulatot teremtünk. Hasznos voltunk mellett mi vagyunk a költők is.

 

OLAJFA.

– Ingyen illatszerbolt a szegényeknek. Tessék besétálni.

 

NYÁRFA.

– Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsun, fehéren állok a határba.
Ugy reszketek és sirok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa…

Kosztolányi Dezső – Zsivajgó természet (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s