Gárdonyi Géza – Boriska

Közzétette:

 

 

A pusztáról jöttünk akkor. Szép októberi nap volt. Egy öregasszonyt temettünk el ottan. Ahogy az országútra érünk, a papom odaszól az Imre kocsisnak, hogy hajtson lassabban.

Az idő szép enyhe volt arra, hogy lassan járjunk. A kocsi különben is rázott meg zörgött. Minek fusson? Falusi embernek nem sietős az útja, legfeljebb ha otthon félreverik a harangot.

A papom szivarra gyújtott. Engem is megkínált.

– Tudja-e, mi az újság? – kérdezte, amikor már jól égett a szivarunk.

Gárdonyi Géza könyvborító– Micsoda?

– Az uraságnak ma reggel vendége érkezett.

– Hallottam, valami asszonyféle.

– Az. Leány. Csinos leány. Rokonféle. Igen csinos leány.

A hangja szinte létrán járt, ahogy ezeket mondta, a kövér szemét reám fordította: különösen hunyorgatott.

Engem mintha valami óriás pók kulcsolt volna körül. Megértettem, hogy az ismeretlen leány azért van nálunk, hogy ne legyen ismeretlen.

A pap mosolyogva pöfékelt.

– Ma délután, ha átmegyünk, meglátja. Idő múltán az anyjával is meg fog ismerkedni. Az apjával soha. Az anyja különben vagyontalan, Pozsonyban lakik és női kalapokat árul. De ez nem baj. Az uraság a szíve mellett tartja az erszényét.

Elég volt.

Azt mondtam a papnak, hogy a szivartól megszédült a fejem: gyalog akarok hazamenni. Leszálltam a kocsiról, és a legelőn át toronyirányban bandukoltam hazafelé.

Szomorúság szállt meg. Így ereszkedik a holló a virágos almafára.

Hát ki vagyok én, mi vagyok én?

A régmúlt időben joga volt a földesúrnak, hogy összeházasítsa a rabszolgáit. Én nem vagyok rabszolga. Fejér Pál földesúr mind ez ideig jó emberem volt. Télen minden este átmentem hozzá. Csütörtökön meg ő jött énhozzám. Beszélgettünk, sakkoztunk. Nyáron nem voltuk együtt annyiszor. Ő a forróságban is a mezején járt. Csak vasárnaponkint találkoztunk, meg mikor az eső esett. Gyerekkoromból emlékszem, hogy volt az apámnak egy bagolyfej óratartója. Bagolyfej, gesztenyeszínű tollakból. Alól körül volt nyírva. Két kis sárga üvegszem meg egy kicsi orr. Mikor Fejér Pált először láttam, az az óratartó jutott az eszembe. Máskülönben szívem szerint való igazbeszédű ember. Negyvennyolcas is. A fiát, lányát bejáratja hozzám a kis parasztgyerekek közé.

No, az, amit a pap mondott, megfordította a felőle való jó véleményemet.

De hátha nem is igaz?

És ha igaz is: őszinte leszek a gorombaságig, ha kell. Az én boldogságom, az én belső gazdaságom nem az övé.

Igyen fölpáncélozva mentem át estefelé Fejérékhez. Az uzsonnakávénál ültek. Ott ült a pap is. Ott ült az idegen leány is. Egy rózsaszínű árnyék. Szőke, szomorú, nem is szép: valami németes hosszúság az arcában. Ezt láttam az első pillantásra.

Tudja-e vajon, hogy miért van itten?

Az arca meg a tekintete nem árul el semmit. A fiatal leányok mind színészek.

Fejér a kezét nyújtotta és ügyetlenül a lány felé mozdította a kézszorításunkra, miközben így szólt:

– Nézd Boriska: a tanítónk.

A leány anélkül, hogy a kezét nyújtotta volna, rám nézett és meghajtotta a fejét. Ez a tekintet, ez a komolyság – a leány tud arról, hogy ki vagyunk egymásnak választva.

– Sakkozunk? – kérdezte Fejér nyájasan.

– Amint tetszik – feleltem nyugodtan, hidegen.

Az inas elővonta a sakkozóasztalt és szivart tett elénk. Rágyújtottunk és sakkoztunk. A pap álmosan gémelt. Sohasem játszott. A játék főfájást okozott neki, és megbőszült ha vesztett. Én bizony úgy elmélyedtem a figurák bonyodalmába, hogy meg se hallottam, mikor a nők kimentek.

– Hogy tetszik magának az én kis rokonom? – kérdezte Fejér, mikor az első csatát befejeztük.

Az arca, amennyire kilátszott a szakállból, tulipiros volt és a szeme sárgán csillogott.

– Azt hiszem, szép lány – feleltem egykedvűen.

– Azt “hiszi”!

– Még nem láttam.

– Nem látta? Hát mennyi idő kell arra, hogy egy szép lányt megláthasson az ember?

– Lánya válogatja. A nőnek szerintem hetvenhét arca van. Más, ha komoly, más, mikor vidám, más, mikor mosolyog, mikor fél, haragszik, szomorú, türelmetlen, szenvedő, elégedett, elégedetlen; más reggel, más este, más minden órában és más minden ruhában. Mindezt általában mondom, s Boriskáról csak jót gondolhatok.

Fejér mosolygott.

Játszottunk tovább. Majd meglátjuk, melyikünk erősebb azon a sakktáblán, melyiken csak két figura áll.

Másnap, hogy átmentem, csak a leányt láttam a szobában.

Széken állott. A Petőfit ábrázoló gipszfigurát igazította fel a kályha tetejére.

Mikor beléptem, elpirult. A bosszankodás pirossága volt az. A tegnap szelíd, kék szemek ma kedvetlenül néztek le reám a magasból.

Zsámolyt tettem a szék mellé és a kezemet nyújtottam:

– Megengedi, hogy lesegítsem?

Pillanatig tétovázott. Aztán beletette a kezét a kezembe és lelépett.

– Kisasszony – mondottam -, senki se látott bejönni, engedje meg, hogy egy szóra itt maradjak.

Köznapi babos, kék kartonban volt. Igazi német arc. Nem kellemetlen, de nem is bájos. Tegnap unatkozó, ma bosszús. Ez volt a második arca.

Láttam, hogy siklik rajtam a tekintete a hajamtól le a lábamig meg vissza.

Álltam nyugodtan.

És hogy leült a varróasztal mellé, én a dívány sarkába ereszkedtem.

– Kisasszony – mondottam -, kegyed végignézett rajtam. Ez nem a kíváncsiság jele, hanem a megvetésé. Kegyed int a kezével, hogy nem az. A női gyöngédségnek magától való mozdulata ez. Más jelentősége nincsen. Bocsásson meg, hogy ilyen őszintén beszélek. Városon ez nem szokás, de falun rendjén való. Kegyed bizonnyal más társasághoz és más kifejezésekhez van szokva. De én csak fakó falusi tanító vagyok, s így távol a várostól engem is befogadnák az urak a társaságukba. Kérek kegyedtől is türelmet irántam. Mi lenne belőlünk itt falun, ha egyik ember a másikat nem szívlelné? Mindegyikünk tudja, hogy a másik mennyit ér, de azért úgy becsüljük egymást, mintha az értékünk egyforma volna. Én például sohase felejtem el, hogy minden társaságban én vagyok a legkisebb. Engem illet az asztalnál is az utolsó hely, s a beszélgetők között a hallgatás.

Megenyhült arccal nézett reám, és a kezét nyújtotta, mintha mondta volna: Fogadja részvétemet.

– Nem búsulok én ezen, kisasszony – feleltem elmosolyodva -, kell egy hídnak lenni, amely a paraszti osztályt az úri osztállyal egybeköti. Ez a híd a néptanító. Én szeretek az lenni, ami vagyok. Az én foglalkozásom kedves nekem. Én a faluban minden szíven és minden lelken uralkodom. Ez nekem öröm és gazdag is vagyok. Nem mintha vagyonom vagy nagy jövedelmem volna, hanem azért, mert bele tudok illeszkedni abba, amim van. Nem is kell összezsugorodnom. Igaz, hogy a külső megjelenésemre nem sokat költhetek, de ez itt nem is szükséges. Csak ritkán történik, hogy valakinek kedvetlenséget okozok vele – mint például kegyednek, aki engem nem ismer és a ruhám szerint gondol felőlem ítéletet.

– Nem, nem – felelte -, én önt azok után, amiket hallottam, csak becsülni tudom.

– Ha valami búsítana – folytattam elgondolkodva -, az nem lehetne más, csak ha egyszer meg akarnék nősülni.

Figyelemmel nézett rám. Az arcán valami férfias vonás jelent meg.

– Mert így, ami kevés vágyam van – folytattam -, arra a jövedelmem elég. De ha megnősülnék, a világ legnyomorultabb emberének érezném magamat. Tanítóné! Oh, milyen szomorú cím ez, kisasszony és milyen szomorú állapot! Kell egy új ruha – az asszony nem mer kérni, mert tudja, hogy nincs. Én meg nem merem látni, mert tudom, hogy hiába. Néha csak egy pár cipő kellene, néha csak egy pár kesztyű. Ilyen hitvány apróság miatt mennyi szomorúság! Aztán a lakásom is; két kicsiny szoba. Az egyikben alszom én, másikban az anyám. A szalonom és a dolgozószobám az iskola. Ha a feleségemnek vendégei jönnek, hogyan ég az arca, mikor a szalmaszékre ülteti őket, s hogyan fáj a szíve, mikor a terítéket gondolatban összehasonlítja a látogatókéval.

Magam így, mondom, gazdag vagyok. Nekem a szalmaszékek jó székek és a kis lakás nagy lakás. Mert a faluban sehol sincsenek jobb székek és jobb lakások, s a közönséges ember jobbat nem is kívánhat. Csak az úri osztály az, amely a jónál jobbat és a jobbnál különbet kíván, s ehhez fűződik minden gondja, s ebben telik el az élete. Kegyed komolyan néz rám és azt kérdi magában: – Miért beszélem mindezeket?

Igazán nem másért, csak hogy ne vessen meg engem. Így falun elviselhetetlen az, hogy egyik ember kicsinyelje a másikat. Én nem akarok másnak látszani, csak annak, ami vagyok, és nem akarok kedvetlenséget okozni azzal, hogy az vagyok, aminek látszom.

– Először vagyok falun – felelte pillogva -, és nem ismerem itt az emberek gondolkodását. A falusi tanítókat én csak színpadokon láttam. De ön nem olyan. Abban jól gondolkodik, hogy önnek megnősülnie nem szabad és szerencsés ember, hogy ezzel leszámolt.

– Kisasszony – feleltem megvidámult szívvel -, könnyű ez nekem! A házasság elvégre is nem olyan munka, mint a tortacsinálás. A házasságra néminemű előzmények kellenek. A körte se terem a földön, hanem előbb a fája nő és a virágból fejlődik.

Erre már ő is mosolygott, én is. Nem vagyunk többé ellenségek! Én nem akarom elvenni; ő nem akar hozzám jönni. Szinte szerettem volna megcsókolni érte.

– Milyennek látja a mi kis falunkat? – kérdeztem aztán, hogy másra fordítsam a beszélgetést.

– Sok a paraszt benne meg sok fa meg sok állat – felelte mosolyogva. – Annyi libát meg kacsát, mint itt van az udvaron, sohasem láttam.

Az arca, mikor így bizalmasan szólt, kedvesen kigömbölyödött. A szemével is beszélt. Nagy kék szeme volt, de mikor nevetett, összehunyorította. És ez illett neki, noha gyerekes volt. Igaz, hogy nem is lehetett túl a tizenhaton.

Attól az órától kezdve jóbarátok voltunk. Valahányszor átmentem, csakúgy beszélgettem vele, mint a többivel. Érdeklődéssel hallgattam a madarainak, ruháinak meg a virágainak történetét. Ő is érdeklődéssel hallgatta, amiket én a falusi embereinkről beszélgettem. Különösen tetszett az neki, amiket a fákról, bogarakról, virágokról tudtam. Ő a fákról nem tudott többet, csak annyit, hogy azok nyáron zöldek, télen kopaszok és hogy tűzre valók; a bogárféléket pedig egyáltalán nem szerette. Rovaroknak nevezte őket és borzadott tőlük. De mikor én elmondtam neki egyenkint, hogyan élnek, micsoda más a természete és a gondolkodása minden teremtésnek, és hogy azok is úgy éreznek, küzdenek és szenvednek, mint az emberek, édes figyelemmel hallgatott, s azt mondta, hogy másnak lát mindent, amióta velem megismerkedett.

Egy decemberi napon igen megharagított a szamaras Tóth Antal. Mióta bevették mindenesnek az urasághoz, mindig ott lóg ő a konyha körül, s hol kukoricát morzsol, hol fát aprít, hol vizet hord. A cigány Laci is befordult oda néha és megkérdezi, nincs-e szükség meszelőre? Meszelőre persze soha sincsen szükség, de annál nagyobb a szükség a kenyérre cigányéknál. Kap Laci mindig.

Hát mondom, akkor délután ott álltunk Boriskával a tornácon és néztük a szállongó hópelyheket. Egyszer csak kifordul a Laci gyerek a konyhából. Egy nagy karaj kenyér feszül a tarisznyájában. Kerek és barna arca fájdalmasan vonaglik, s íme, könnyek is ömlenek a szeméből.

– Mi bajod, Lacikám?

Azt gondoltam, hogy valamelyik cseléd megütötte.

A gyerek felemeli a fejét és hozzám jön. Az arcával hozzám simul, s még inkább sírásnak ered.

– Azt mondta Antal bácsi, hogy zabigyerek vagyok.

– No, ne sírj – feleltem letörülve a zsebkendőmmel a könnyeit -, az a szó, amit Tóth Antal mondott, nem szégyenszó; csak azért sért téged, mert látta, hogy neked ezzel fájdalmat okozhat. Az gyakran megtörténik, fiam, hogy rossz emberekkel találkozol. Ilyenkor mindig azokra gondolj, akik téged szeretnek.

Tóth Antal is éppen akkor lépett ki a konyhából. Korpás dézsát vitt az udvarra, és kurtaszárú pipa füstölt az orra alatt. Hallotta, amit a kis cigánygyereknek mondtam. Úgy is mondtam, hogy hallja. Megállott. Egyet vakart a füle tövén.

– Minden délután idejön ez a vakarcs – duhogta. – Aztán még neki áll feljebb…

– Nagy vitéz kend, Tóth Antal – feleltem -, sebet tud adni a gyereknek! Hanem attól a szótól, amit erre dobál, nem ez lesz ám szennyes, hanem a kend lelke! Ha ugyan van kendnek lelke!

Ahogy visszafordulok, látom, hogy Boriska a két tenyerébe simogatja a kis cigánygyerek arcát, és néz rá nagy szemmel, csodálkozón. S az arca olyan halavány, mint a hó.

Néhány nap múlva elutazott. Visszautazott az anyjához Pozsonyba.

Fejér Pál ideadta nekem is a levelét, amit írt nemsokára rá hogy elutazott. Elolvastam kétszer egymás után. Nem kellett többször elolvasnom, hogy megtanuljam kívülről. Ezt írta többek között:

– Ki nem mondhatom, mennyire megszerettem azt a kis falut és benne az egyszerű jó embereket. Azelőtt mindig az volt a kívánságom, hogy selymes és bársonyos bútorok között éljem át az életet, és hogy olyan férjet adjon az Isten, akinek előneve van és címert nyomat a vizitkártyájára -, most szalmafödél alá vágyom, akácfából faragott tulipános bútorok közé. Ha valaha asszony leszek, falusi asszony szeretnék lenni. Csalánszövetből igen divatos ruhát tudnék magamnak varrni, és a kalapot is magam készíteném el, de kitömött madarak és rezgőtűk nélkül, csupán virágokból.

De hát megengedi-e az Isten, hogy szegény asszony legyek?

A jövő tavasszal kedves bátyám, ha nem lennék terhére, szeretnék lemenni és ott tölteném a nyarat is. A kis cigány Lacinak mellékelten küldök egy piros honvédsapkát.

 

Gárdonyi Géza: Az én falum (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s