Voltaire

Közzétette:

 

 

Voltaire élete a felvilágosodás nagy kalandregénye. Voltaire életműve a legnagyobb és a legnagyobb hatású irodalmi teljesítmény, amelyet “a fény százada”, a csillogó francia XVIII. század létrehozott. A francia forradalom a felvilágosodás filozófiájával, irodalmával és publicisztikájával kezdődik, ez volt a szellem forradalma, amely előkészítette a társadalom forradalmát s vele az európai polgári társadalmat. Ennek a felvilágosodásnak pedig ha voltak is nagyobb filozófusai, mint Voltaire, egyik sem volt olyan tömegeket mozgató hatású, íróként pedig vitathatatlanul ő áll az első helyen; szépprózája és publicisztikája mindmáig példát ad az emberséges célokért való nagy hatású írásbeli kiállásra.

 

Voltaire

François-Marie Arouet (Voltaire) (Párizs, 1694. november 21. – Párizs, 1778. május 30.) Maurice Quentin de La Tour pasztell portréja

François-Marie Arouet-nak hívták. A Voltaire írói nevet huszonegy éves korában, első nagy irodalmi sikereinek idején találja ki magának, hogy ettől kezdve így ismerje előbb Párizs, majd hamarosan a nagyvilág.

Polgári származék volt. Sovány, beteges testű fiú, aki nyolcvannégy évig tartó életében szakadatlanul bajlódott a kórságokkal. De acélerős lelke győzedelmeskedett a test gyengeségei fölött; nemcsak mozgékony és tevékeny maradt mindhalálig, hanem öregkoráig változatos szerelmek hőse is. Ez a világéletében csúnya, nyeszlett férfi izgatóan csillogó szellemével hódította meg az asszonyokat, szerzett rajongókat és dühödt ellenfeleket.

Már diákkorában rendkívül művelt, és aggastyánkoráig mindennap műveltebb akart lenni, mint addig volt. Már diákkorában riadtan elfordult családja bigott vallásosságától, és lett harcosa az értelemnek. Már ifjan költői sikerei voltak, jó állásokba került, kiderült üzleti érzéke. Egyszerre harcolt egy hosszú életen keresztül az emberségért, a polgári jogokért, a jobbágyság felszabadításáért, az egyház ellen, a feudális hatóságok ellen, aratott költői, színpadi, filozófiai és főleg írói sikereket – és közben kitűnő érzékkel vett részt minden adandó vállalkozásban, s volt gazdagabb ember, mint valaha is író a világon.

Harmincéves korára már országosan ünnepelt költő és divatos drámaíró. Közben megírta a franciák nagy nemzeti hőskölteményét, az Henriade-ot – Henriászt – (mellékesen kitűnő verselő is volt). De közben érezni kellett az élő feudalizmus ellenségességét és a hatalmas egyház védekező gyűlöletét. Volt nagyúr, aki szolgáival megverette, volt rendőrfőnök, aki börtönbe csukatta. A diadalmas fiatal író a börtönben lett filozófus és minden megalázott, jogtalanul megsértett szószólója.

Harmincéves korában úgy szabadul a Bastille-ból, hogy el kell hagynia az országot. Akkor megy Angliába, ahol megismeri a már kialakult angol polgári irodalmat, találkozik Swifttel is és az angol klasszicizmus főalakjával, Pope-pal. Lelkesedik Locke ésszerű filozófiájáért és főleg Newton fizikájáért. Idővel ő lesz Newton tudományos eredményeinek első ismertetője és népszerűsítője a kontinensen. S amikor három év múlva visszatér, életét elkötelezettnek tudja az emberségesség nagy céljai érdekében.

Párizsban új színpadi sikerek várják. És végre megszólal Voltaire, a prózaíró. Egyelőre mint történész. Hiszen a modern történetírásnak is előfutára, de már történelmi műveiben jelentkezik a félreismerhetetlen Voltaire-stílus: ez a szabatos, világos, azonnal értelemre ható, mindig szórakoztató elbeszélő próza. Mert Voltaire elbeszél. Még harcos publicisztikájában is történeteket mond el, filozófiai írásaiban is anekdotákkal bizonyít. Meséi a józan ész példázatai, de történelemtől filozófiáig és regényig minden a józan ész mesevilágává változik nála.

Otthon előbb ünneplik, azután üldözik. Először egyik szerelmének határ menti kastélyába menekül, ahonnét veszély esetén bármikor külföldre léphet. Ott él és ír tíz évig. Ez a szerelme – Châtelet asszony – erőszakos múzsa; mellette remekműveket kell írni! A nagyszerű asszony halála után elhagyja Franciaországot, és II. Frigyes vendége lesz Poroszországban, hét évig. Előbb azt hiszi, hogy a híres felvilágosodott király valóban felvilágosodott, de rá kell döbbennie, hogy ugyanolyan zsarnok, mint a többi király. Menekül tovább, a protestáns Svájcba. Ott azonban felismeri, hogy a protestáns se türelmesebb, mint a katolikus, és a köztársaság tisztviselői is lehetnek oly piszkálódók, mint a királyságoké. Márpedig ő a vallási türelem és az emberi méltóság szószólója, aki független akar lenni mindenkitől, hogy felemelhesse szavát minden igazságtalanság ellen, és írhasson a szent józan Ész nevében, megbélyegezve minden gonoszságot és ostobaságot. Meg kell keresni azt a földrajzi pontot, ahol ezt megteheti. Így talál a ferney-i birtokra, amelynek egyharmada Svájcban van, egyharmada Franciaországban, egyharmada Németországban. Ha ettől kezdve valamelyik művéért meggyűlik a baja, egyszerűen átmegy saját birtokának egy másik országban fekvő részébe. Olyan ötlet ez, mintha egy Voltaire-regényben olvasnók.

Ekkor már hatvanéves. Úgy dönt, hogy ettől kezdve öregember, és mindhalálig éli a derűs, okos aggastyán életét. Tekintélye már világraszóló. A fél világ levelez vele, s ő mindenkinek válaszol. Leveleinek vaskos kötetei a francia széppróza klasszikusai közé tartoznak. Humor, filozófia, publicisztika, napi politika és a tudományok problémái s mindezek mögött az egész kor képe bontakozik ki a szerteáradó levelekből.

És itt, Ferney-ben írja a nagy életmű legfőbb alkotását, a világirodalom egyik legjobb, legszebb, legfontosabb regényét, a Candide-ot.

Már előbb is írt olykor regényeket. Igaz, ő regénynek nevez minden kalandos tartalmú elbeszélő prózát, tehát a rövidebb lélegzetű elbeszélést is, sőt a csattanóra kiélezett kurta novellát is. Regényeinek formája a kor szokásos kalandregénye, tehát van egy hős, aki változatos viszontagságokon megy keresztül, míg végre eléri célját. Meséiben eddig sok volt a meseelem, de úgy, hogy a meséknek szatirikus élük és bölcseleti kicsengésük van. Aki akarja, nevet a fura kalandokon, aki elég értelmes, azonnal ráébred az álkeleti mesék napi aktualitására. A Zadig, A babiloni hercegkisasszony, A fehér bikamulatságos fordulatai úgy utalnak akkori időszerű problémákra, hogy ma is érvényesek, mivel alapvető emberi viszonylatokról, emberi magatartásokról szólnak. És Babouc története, amely azt példázza, hogy bizony az élet jó is, rossz is, szép is, csúnya is, igaz is, hazug is – a világirodalom egyik legjobb novellája. Ezekkel és a többiekkel is Voltaire a nagy prózai elbeszélők közé tartoznék, de valamennyi eltörpül a Candide mellett. Candide a jóhiszemű fiatalember, aki úgy hiszi el Leibnitz – az akkoriban divatos német filozófus – optimista bölcseletét, mint Don Quijote a lovagregényeket. Maga Leibnitz – illetve pompás paródiája, Pangloss mester – mint a német urak házitanítója is szerepel a regényben. Candide Pangloss útmutatásai mellett lép az életbe, és változatos kalandok bizonyítják, hogy mesterének mennyire nincs igaza. Ebben a szatirikus-ironikus-humoros és mélységesen komoly könyvben – évezredek egyik legmulatságosabb és legfanyarabb regényében – felvonul a Fény százada igaz fényeivel és kísértő árnyaival. (Számunkra az is érdekes, hogy egy felvillanásnyira Rákóczi Ferencünk is megjelenik benne; a hősnő, Kunigunda, sok viszontagság után nála lesz mosogatólány.) És mindez röviden. Voltaire nagy titka a szabatos rövidség. Szépprózájában nincsen töltelék anyag. Nemcsak a világosságnak, hanem a szabatosságnak is csodája ez az elbeszélő modor. A Candide vékony kötetke.

Voltaire-t, a költőt manapság nem szokás olvasni. Méltánytalan, mert nemcsak jól verselt, de néha jó költő is volt. Igaz, nem érzelmes lírikus, hanem a világos gondolatok versbe fogalmazója. A színpadok elfeledkeztek drámáiról is. Ez még méltánytalanabb, mert néhány tragédiája, különösen a legszebb, a Zaire, remekmű. De a költő és drámaíró Voltaire-t egyelőre az irodalom csak úgy tartja számon, mint korának sikeres, de túlontúl korához kötött mesterét. Filozófiai és publicisztikai művei a francia felvilágosodás legfontosabb dokumentumai közé tartoznak. Történelmi munkáinak mindenki elismeri úttörő jellegét. Szépprózája azonban él, mit sem avítottak rajta az évszázadok. Kisebb-hosszabb elbeszélő művei – amelyeket ő mind regényeknek nevezett – ma is az olvasók eleven olvasmányai. A Candide megszületésétől fogva bevonult a széppróza legfőbb klasszikusai közé.

Voltaire pedig úgy halt meg, hogy nyolcvannégy éves korában végre hazalátogatott Párizsába, ahol királyoknak kijáró pompával fogadták. A város házai előtt diadalkapu várta, a színházban az ő drámáját játszották, fogadás fogadást ért, pohárköszöntő pohárköszöntőt. Ebbe az ünneplésbe halt bele. Rosszul lett, ágyba fektették. Tudta, hogy vége. Ez volt a végső mondata, amelyet az egész világnak és az utókornak üzent: “Úgy halok meg, hogy imádom Istent, szeretem a barátaimat, megbocsátok ellenségeimnek, de gyűlölök minden üldöztetést.”

Forrás: Hegedűs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s