A XIX. századi magyar iparművészet

 

 

A XIX. századi magyar iparművészet története annak a különös folyamatnak a története, ahogyan a mesterember és a művész egymás szerepét próbálgatja, és lassan újra összeérnek a művészet és a mesterség évszázadok alatt elvált útjai. Az 1872-es alapítású Iparművészeti Múzeum, a Művészi Ipar című folyóirat (1885-94), illetve utóda, a Magyar Iparművészet (1897-től) még egyöntetűen az ipar művészi jellegének és a közönség ízlésének a fejlesztését állították programjuk középpontjába. Olyan művészi program volt ez, amely szorosan illeszkedett a szakképzés és a művészetre nevelés feladataihoz, s nem mellékesen komoly szaktudományos hozadéka is volt. Irigylésre méltó, s más művészeti ágban példátlan az a teljesség, ahogyan egy kiállítás, mint az 1884. évi ötvösmű-kiállítás egyszerre volt képes megszólítani a történészt, az archeológust, a művészettörténészt, az iparosnövendéket, s nem mellékesen a nagyközönséget is. Az iparművészet nagy korszakának végén pedig azok a polihisztor művészek állnak, akik írók, festők és grafikusok egy személyben, s akik épületet, bútort, könyvet egyaránt magas színvonalon terveztek, univerzális művészek tehát, mint például Thoroczkai Wigand Ede, Maróti Géza, Kós Károly vagy Kozma Lajos.

 

Szentpéteri József: Porus király fogságba esése, 1851.

Szentpéteri József: Porus király fogságba esése, 1851. Budapesti Történeti Múzeum, Kiscelli Múzeum

Azok az elhivatott, sokszor megszállott mesterek, akik Magyarországon a magas szintű műipart megteremtették, nem gondolták, hogy valaha a művészettörténet tárgyalja majd tevékenységüket. Fischer Mór, amikor 1839-ben Herenden porcelánmanufaktúrát alapított, egyszerűen minőségi áruval kívánta ellátni honfitársait. Nem sejtette, hogy az olcsóbb bécsi és cseh porcelán mellett neki nincs esélye a piacon maradásra. Zseniális újítása volt, hogy áttért a régies stílusú (meisseni, sèvres-i, illetve kínai) termékek gyártására, s ezzel szinte meghódította Európát. 1844-ben készült kannája és cukortartója még nem klasszikus herendi darab, ugyanakkor szép példája a biedermeier egyszerűségre törekvő, racionális formakultúrájának.

 

Patits Ferenc: Scitovszky János hercegprímás fogadalmi adománya, 1857.

Patits Ferenc: Scitovszky János hercegprímás fogadalmi adománya, 1857.

A század legnagyobb tekintélyű mesteremberei az ötvösök voltak. Az ötvösművészet a hazai közgondolkodásban és a művészeti irodalomban is az évszázadok óta folyamatosan továbbélő nemzeti művészeti hagyományt jelentette. Az ötvöstárgyak, legyenek azok edények, dísztárgyak, fegyverek vagy ékszerek, valódi kincsképző funkciót töltöttek be évszázadokon át, s ez rangot adott alkotójuknak is. Nem véletlen, hogy épp az ötvösök között jelent meg az a fajta új mesterember, aki nem elégszik meg a hagyományos termékek előállításával, hanem egyenesen a nagy művészet műfajait célozza meg. A pesti Patits Ferenc által készített fogadalmi adományt Scitovszky János esztergomi érsek vitte magával 1857-es nagy mariazelli zarándoklatára. A munka, mely magát az érseket ábrázolja, egyszerre értékes nemesfém tárgy és szobrászati mestermű. Sőt, igazi technológiai leleménynek tekinthető, hogy az érsek fogadalmi szövegeit az alakja elé helyezett evangéliumos könyv rejtette magában.

 

Rippl-Rónai József: Kandalló az Andrássy-ebédlőben

Rippl-Rónai József: Kandalló az Andrássy-ebédlőben, fölötte Rippl-Rónai József Rózsát tartó nő gobelinje. Archiv fotó. Budapest, Iparművészeti Múzeum

 

Igazán elhivatott, öntudatos ötvösmester volt a rimaszombati Szentpéteri József. Akárcsak reneszánsz kori elődje, Benvenuto Cellini, ő is megírta visszaemlékezéseit, amely nemcsak egy egyszerű művészönéletrajz, hanem egy modern művészpolgár hitvallása, sőt, műfajteremtő alkotás a hazai irodalomban. Szentpéteri próbálta integrálni életművét a Nemzeti Múzeum akkoriban formálódó gyűjtési és eszmei programjába, amivel az volt a célja, hogy szakmáját kiemelje a tárgyalkotó mesterség köréből, egyenesen a nagy nemzeti művészet rangjára. Rézből, illetve ezüstből domborított történelmi képein Nagy Sándor életéből vett jeleneteket dolgozott föl, de Budavár visszavételét is földolgozta egy réz domborművén.

 

Thoroczkai Wigand Ede: Ebédlőszekrény, 1902.

Thoroczkai Wigand Ede: Ebédlőszekrény, 1902.

A XIX. század második felének gyors gazdasági fejlődése, a műipari termékek kitüntetett helye a világkiállításokon a kézműves szakmáknak is új inspirációt jelentett. Az 1870-es években olyan jelentős cégek jöttek létre a fővárosban, mint Thék Endre bútorgyára, vagy Jungfer Gyula műlakatos üzeme. Az ő munkáik majd minden jelentős épület díszeivé váltak a királyi palotától az Operaházig, a Parlamenttől a templomokig, a nagy nemzetközi kiállításokon pedig aranyérmekkel jutalmazták őket. A XIX. század egyik nemzeti emblémává vált magyar üzeme Zsolnay Vilmos pécsi kerámia-manufaktúrája volt. Az 1852-ben alapított gyár a század végén már 720 főt foglalkoztatott, s szakképzéssel is foglalkozott. A Zsolnay-gyár igazi újítása a fagyálló pirogránit, illetve a fémes csillogású eozinmáz kifejlesztése volt. Zsolnay színes épületkerámiái különösen a szecessziós épületeknek kölcsönöztek egyéni megjelenést. A Maróti Géza által tervezett velencei magyar kiállítási pavilon kapuja a Zsolnay-gyár egyik leglátványosabb műve. Az iparművészet tervezés igazi kihívást jelentett Rippl-Rónai József számára, aki festőként az elsők között reagált az 1890 körüli években elterjedő dekoratív irányzatokra. A gróf Andrássy Tivadar ebédlőjébe tervezett üvegei, bútorai nem is nélkülözték a dekoratív lendületet, funkcionális értelemben azonban nehezen kivitelezhetőek voltak. Stilárisan a tervekben a szecesszió franciás florális stílusa éppúgy megfigyelhető, mint a geometrikusan stilizáló megoldások. A XX. század elején az iparművészeti tervezést teljesen áthatották a népművészeti inspirációk. Ez a népies stílus jellemzi a gödöllői művésztelep tevékenységét, s ennek a modern, a funkcióiból és nem díszítő külsőségekből kiinduló népiességnek volt kiemelkedő művésze az építészként, grafikusként is jelentős Thoroczkai Wigand Ede.

 

Írta: Bellák Gábor
Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (253-255. oldal Corvina Kiadó Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s