Passuth László

 

 

Az írói, irodalomtörténeti és főleg a kritikai körökben amolyan mértéktartó sértegetési forma, ha egy irodalmi művet, főleg regényt lektűrnek, belletrisztikának vagyis olvasmányos olvasmánynak mondanak. Miközben az olvasók legnagyobb hányada azért olvas, hogy figyelmét lekösse, tehát érdekes legyen a könyv. Az irodalom művelője is Homérosz óta azt igényli, hogy a hallgató, az olvasó odafigyeljen a szavára, vagyis érdekesen énekeljen, érdekesen írjon – az egész szakma pedig gyanússá teszi azokat, akik tudják és gyakorolják az irodalmi érdekesség titkát. Ezt a titkot a mi századunk magyar regényírói közt alighanem Passuth László tudta a legjobban, s ezt példátlan népszerűséggel hálálta meg az olvasók legszélesebb köre tudományos magas értelmiségiektől villamoson olvasó gépírókisasszonyig és szabad idejét elütni kívánó segédmunkásig. Évtizedeken át ő volt a legtöbb kiadásban, legnagyobb példányszámban megjelenő magyar író. Ezt tulajdonképpen életében sem, halála óta sem bocsátották meg neki az irodalom bennfentesei. És nagyon körmönfontan kellett, s kell máig rosszat mondani egy olyan írástudóról, akinek közben nem lehet elhallgatni példázatos jó tulajdonságait. Hiszen jogi doktorátussal, jogtörténeti és jogfilozófiai alapos műveltséggel rendelkező banktisztviselőként egy negyedszázadon át a pénzügynek tudományos színvonalú szakembere lett, miközben elképesztő nyelvérzékkel és a tanulásban gyönyörűségekre találva nemcsak műfordítói, hanem gyakorló tolmácsi szinten lett otthonos a gimnáziumban már jól megtanult latin után az angol, francia, német, olasz, görög, spanyol és portugál nyelvekben. Élete folyamán mindezekből fordított is, és egy jó évtizeden át az Országos Fordító Iroda nélkülözhetetlen szakembere volt. Közben a hazai irodalom egyik legfőbb, lelkiismeretes összekötője a külföldi irodalmi körökkel: 1945-től 1958-ig, mint a PEN Club főtitkára, attól kezdve mindhaláláig alelnöke. Az elnökök változhattak, az irodalmi diplomáciát ő irányította. Tehát mellőzöttnek még akkor sem érezhette magát, amikor a „szoc.-reál” jelzővel és jelszóval díszített, ma már saját emlékeinkben is elképzelhetetlenül korlátolt kultúrpolitika az ő már rég népszerű, és eleve népszerűnek ígérkező következő regényeit néhány évre szinte kirekesztette a könyvkiadásból és könyvárusításból. Ennek be nem vallottan sokan örültek is: túl súlyos versenytárs volt a viszonylag népszerűek számára is minden, megjelenés után hamar szétkapkodott Passuth-könyv. Nem tiltakozott ő maga sem: bölcs mosollyal várta ki, hogy hamarosan, a “lágyabb” diktatúra következtében megint igényelhessék a Passuth-regényeket és ő megszokott szorgalmával, évről évre új művekkel gazdagítsa azt az élő irodalmat, amelyet valóban tömegek olvasnak. – De a lektűrnél, belletrisztikánál, olvasmányosságnál súlyosabban sértőt mégsem lehetett mondani az egyszerre érdekes és gazdag anyagukkal történelmi, kultúrtörténeti, olykor művészettörténeti vagy zenetörténeti ismereteket gazdagító könyveket. Egy ideig ugyan mondogathatták, hogy ez a múltidézés politikamentes, sőt elfordítja az emberek – s köztük az ifjúság – figyelmét a napi problémákról. Erről azonban mégis hamar le kellett szokni, hiszen mégsem tagadhatták a történelmi ismeretterjesztés hasznos voltát a tudat fejlesztésében. Téves adatokat pedig nem találhattak az óriásira táguló életműben: Passuth tudós szinten volt otthonos a történelemben, régészetben, művészetekben. És ehhez az óriási nyelvi-kulturális ismeretanyaghoz illően a magánéletében ugyanolyan választékos stílusú volt, mint mondatai szövegezésében, cselekményeinek szerkesztésében. Személyes megjelenésében is a mértéktartó elegancia és a modorbeli kedvesség, szívélyesség volt az azonnal észrevehető. Igazán nem lehetett mással ócsárolni, csak azzal, hogy érdekesen ír, hogy népszerű, hogy kellemes olvasni… vagyis, hogy igen jó író. Legföljebb még azt lehetett állítani, hogy „felületes”, meg azt, hogy társadalom- és lélekábrázolásában „nem elég mély”. Ezek a jelzők valójában kideríthetetlen tartalmúak. De minthogy az irodalom bennfenteseinek eleve gyanús minden olvasó ízlése, általában, aki túl sok olvasónak tetszik, azt felületesnek mondják, amit pedig a legtöbb olvasó un, azt nevezik mélynek. Homérosznak elnézik, hogy mindig érdekes, mozgalmas, hogy olyan, amilyennek a közönség elvárja. Azóta ez egyre gyanúsabb, a mi századunkban már külön jelzője is van, sőt egész sora a jelzőinek: bestseller, belletrisztika, lektűr… vagyis érdekes, vagyis valódi irodalom. Ennek a torz értékelésnek a már klasszikussá emelkedett ünnepeltje és vádlottja Passuth László és gazdag életműve.

 

Passuth László

Passuth László (Budapest, 1900. július 15. – Balatonfüred, 1979. június 19.)

Regényei, tanulmányai, útirajzai, önéletrajzi kötetei hosszú sorokat töltenek ki a könyvespolcokon. Azok a folyóiratok és újságok, amelyeknek kritikai rovatai következetesen rásütötték az érdekesség valamely magyar vagy idegen nyelvű szakkifejezésének bélyegét, lelkesen fogadták, sőt kérték kultúrtörténeti ismeretterjesztő vagy elmélkedő cikkeit, tanulmányait, útirajzait. Kezdetben a Nyugat, a Szép Szó, a Válasz ugyanolyan otthona volt, mint idővel az Irodalmi Újság, majd az Élet és Irodalom.

Végigélve évszázadunknak több mint háromnegyedét, a kezdetek idején neki is keresnie kellett a kifejeznivalók műfaját és stílusát. A harmincas évekre már birtokában volt az óriási és sokoldalú műveltség java részének, de első tanulmányaiban, és főleg „Eurázia” című első regényében még eljátszik az avantgárd stíluslehetőségekkel. Ez az első regénye, amely 1937-ben jelent meg, az első világháború utáni évekbeli Budapesten észlelhető világzűrzavar expresszionista megragadású körképe. De az 1939-re megvalósított Esőisten siratja Mexikót felépítésében is, stílusában is megtalálta saját műfaját, szemléletességét, jól szerkesztett mozgalmasságát. Ezzel a művel a hazai népszerűségen túl a világsikerig emelkedett. Azóta is – immár jó fél évszázad óta – közkedvelt olvasmány a föld legkülönbözőbb nyelvterületén. Történelmi regény Cortez felfedező és hódító útjáról. Korkép, kultúrtörténet, árnyalatos jellemrajz, nagy távlatú pillanatkép a spanyol és a mexikói indián kultúra találkozásáról. Vérbő és vérengző, színpompás és oktató-népművelő erejű epikus mű ez. Írt idővel hasonló, talán még gazdagabb és szebb regényt is, de ez maradt – példányszámban is – a legsikeresebb. Mire évtizedekkel később személyesen is eljutott Mexikóba, ott úgy fogadták, mint akiről köztudomású, hogy az ország múltjának és az azték ősidőknek legnagyobb európai ismerője. Egy kicsit úgy tekintettek rá, mint a Mexikót sirató esőisten új evilági helytartójára. – Igaz, később is írt korunkhoz közelebbi vagy éppen kortársi témájú regényeket, írt néhány kötetnyi életrajzot is, de legigazibb műfaja a régebbi kultúrákat, hajdani történelmi alakokat, köztük nagy művészeket idéző történelmi regény maradt. A XIV. század előreneszánszát kalandos mozzanatokban bemutató Nápolyi Johanna, a bizánci középkorba vezető mű, A bíborban született, a spanyol barokk fényeit és sötétségeit korképpé festő Fekete bársonyban az európai múlt különböző korszakait hozza közel az olvasóhoz, mintegy bevezetve a múltak rejtelmeibe.

Külön műfajárnyalat ebben a múltidézésben a nagy művészeket, főleg muzsikusokat saját korukba állító korrajz és jellemrajz. Talán a legkitűnőbb ezek közt a Monteverdiről szóló A mantuai herceg muzsikusa”. De lélektani regénynek nem kevésbé kitűnő a Gesualdo életét nyomon követő Madrigál. – E világtörténelmi körképekbe illeszkedik a magyar múltat történelmi arculatok sorával érzékeltető néhány regénye, amilyen a Zrínyi Ilona alakját és sorsát rajzoló Sasnak körme között, a Báthoryakról szóló Négy szél Erdélyben és talán legérdekesebb magyar történelmi tárgyú regénye, a Hétszer vágott mező, amely II. Endrében – a történészek régi közvéleményével szemben – egy társadalmi reformokról ábrándozó jelentékeny államférfit mutat be. Nem kevésbé egyéni, új szempont utolsó nagy regényében, a Tört királytükör-ben Zsigmond király-császár alakjának belehelyezése a reneszánsz korai évtizedeibe.

Amikor az óriási életművet hátrahagyva meghalt, méltatói méltatták ugyan, de mégiscsak a nagyon sikeres szórakoztatót búcsúztatták, és azóta sem merte a legutóbbi irodalomtörténeti mű sem kimondani, hogy századunk egyik jelentékeny, maradandó értékű, most már nyugodtan klasszikusnak mondható regényírója.

 

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s