Kurt Vonnegut – Padhistória

Közzétette:

 

 

Lerakta a padot a Central Parkban, majd – a barátjával – ráült és várta, hogy arra jöjjön egy rendőr. Akkor mindketten felpattantak, megragadták a padot, és elnyargaltak vele. A rendőr utánuk.

Dr. Seuss egyébként Dartmounthban végzett, nem is volt tagja a Delta Ipszilonnak. Akkor firkálta össze a falakat, amikor Ithakában arénázott a festő cimborájával, Hugh Troyjal. Troy viszont a Cornellre járt, és Delta-tag is volt. Troy legendás mókamesternek számított. (Munkásságában nem a haszonszerzés, csakis a közjó érdekei vezérelték.) Troy időnként felkereste a Deltát, és dicső tetteivel traktálta a hozzám hasonló zöldfülűeket.

Kurt Vonnegut, 1972Egyszer például Troy felszállt a New York-i metróra egy csomó barátjával. Azt színlelték, hogy nem ismerik egymást. Mindez szilveszter hajnalán történt. Troy és seregének harcosai ugyanabba az újságba meredtek, amelynek címoldalán öles betűk adták hírül, hogy Hoovernek vége, jön Roosevelt. Troy egy évvel azelőtti újságokat őrizgette erre az alkalomra. (Roosevelt földcsuszamlásszerű diadala 1934 elején lehetett. Akkor én tizenegy éves voltam, a Nagy Gazdasági válság negyedik évében járhattunk.) Szóval, felszálltak a metróra, és egy-két megálló múlva ők egyedül utaztak a szerelvényen.

Máskor Troy megvásárolt egy kerti padot, a számlát is jól eltette. Lerakta a padot a Central Parkban, majd – a barátjával – ráült és várta, hogy arra jöjjön egy rendőr. Akkor mindketten felpattantak, megragadták a padot, és elnyargaltak vele. A rendőr utánuk. Amikor beérte őket, Troy előhalászta a nyugtát: igazolta, hogy a pad az övé. Ezt jó sokszor végigjátszották. Lassan a Central Park összes rendőre felfogta, hogy Troy a saját privát padján ücsörög. Ekkor viszont Troy nekilátott, és a város tulajdonában levő padokat is kezdte ide-oda hurcolni. A rendőrök békében hagyták. Troy és társai hatalmas kupac padot halmoztak fel a Central Park egy félreeső zugában.

Zöldfülű korszakomban is (amikor még éretlen volt a világképem) úgy ítéltem meg, hogy gyenge vicc volt ez a padhistória. Nehéz fizikai munka, az eredmény meg: semmi. De tisztelettudóan csüggtem Troy minden szaván, elvégre azért írattak az indianapolisi középiskolából igazi, rendes, borostyános egyetemre, hogy hátha ragad rám valami kis kifinomultság. (Bezzeg, ha az Indianai Egyetemre, vagy Purdue-ba, Wabashra vagy DePauw-ra küldenek, talán szenátorságig vihettem volna.)

Troy távoztával én is tréfákkal kísérleteztem. Például elmentem olyan záróvizsgákra, ahol semmi keresnivalóm nem volt. Be sem voltam ezekre iratkozva. Szépen írtam, írogattam a dolgozatomat, de egyszer csak hirtelen felpattantam, a tanár képébe vágtam a szétszaggatott dolgozatpapírt és távoztam. Persze, az ajtót is jól bevágtam magam után. Annyi bizonyos, hogy sokakat ihlettem utánzásra, hiszen az efféle magatartásból idővel járvány válik.

Siker!

Az utolsó alakításommal éppúgy saját magamból csináltam bohócot, mint a legelsővel. Akkoriban a férfi hallgatóknak kötelező volt tartalékos tiszti kiképzésen részt venni. Engem, ha hiszik, ha nem a lóvontatású tüzérséghez osztottak be. (Bizony, jó régen történt!) Mire az első évfolyamot befejeztem, az Egyesült Államok hadban állt Németországgal, Olaszországgal és Japánnal. Jelentkeztem a hadseregbe, és vártam a sorozást. Egy vezérőrnagy vett szemügyre bennünket. Magamra aggattam minden elképzelhető érmét, úszóversenyzőit, cserkésztábori jelvényt, igazolást, hogy eljártam a vasárnapi iskolába. A medáliák többségét innen-onnan kértem kölcsön. Nyilván nem volt ki az összes kerekem, merthogy gyakorlatilag mindig és mindenből elhúztak, még a tartalékos tiszti tanfolyamon is.

A vezérőrnagy nem szólt semmit, csupáncsak megkérdezte a nevemet. Biztos vagyok benne, hogy jelentette az ügyet; jól is tette, ez volt a dolga. A jelentés – ez is rendjén való – végigkísérte hároméves főállású katonáskodásomat. Garantálta, hogy a háború legeslegvégéig se vihessem többre őrvezetőségnél. Nem is ártott, sőt a sors nagy kegyének tartom. (Félművelt közlegényeknek éppen elég godolkodnivalójuk akad!)

Amikor véget ért a háború (ezelőtt 45 évvel!), mint mindenki más, én is jogosult lettem egy jelvény és némely szalagok viselésére. A jelvények és szalagok katonai szempontból helyénvalóak és tiszteletre méltóak. Csakis az én kényszeredett belenyugvásom az oka annak, hogy nem látok különbséget a sorozásra feltűzött idétlen jelvénykollekcióm és a rendjel között. Én aztán tudom, mivel is érdemeltem ki azt a medált. A sihederkori tréfa sokáig elkísért. Vagy mondjam így: előrevetítette az árnyékát?

 

Forrás: Kurt Vonnegut, Halálnál is rosszabb, Maecenas Könyvkiadó, 1995.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s