Gyergyai Albert: Roger Martin du Gard

Közzétette:

 

 

A «Vieille France» magyar kaidása alkalmából

A Nobel-díjas – tehát egy hónap óta világhírű – Roger Martin du Gard-t már a Nobel-díj előtt is ismerhette a magyar olvasó. A «Nyugat» Francia Dekameronja évekkel ezelőtt közölte már az «Afrikai Vallomás»-t, a gyűjteménynek talán legszebb, Du Gard-nak egyetlen novelláját s a tízkötetes «Thibault»-sorozatnak, az író legnagyobb művének híre, ha olykor csak részlegesen, ha némelykor torzítva, de hozzánk is eljutott. Azelőtt kellő adatok hiján, amiért akkor, hajlandók voltunk a kritika közönyét, sőt elfogultságát okolni, csakis annyit tudhattunk meg Martin Du Gard életéről és pályájáról, amennyit az író maga árult el egy Roger_Martin_du_Gard_1937magánlevelében, vagyis hogy ezelőtt ötvenhat évvel, Párisban, polgári jólétben született, hogy leginkább vidéken, a normandiai Belléme-ben él s hogy egynéhány megsemmisített, megtagadott vagy forgalomból kivont könyvét nem számítva, irodalmi pályafutása épp a világháború előtt, egy vaskos élet- és nemzedékrajzzal, a «Jean Barois»-val kezdődött. Azóta, a világhír könyörtelen fényénél, azt hittük, hogy szokás szerint, ezer «színes adalék» jut majd tápul a mai közönség kegyetlen és kielégíthetetlen kíváncsiságának. Ehelyett, a legszorosabb utánjárás ellenére, legfeljebb csak annyi «újat» tudhattunk meg Du Gard-ról, hogy részt vett a háborúban, hogy négyéves unokája van, vagyis házas és hogy örül a Nobel-díjnak, nem a pénzért vagy a dicsőségért, nem is írói hiúságból vagy művészi elégtételül, hanem mert így több olvasót remélhet a könyveinek, amelyekben az igazságot, a békét, az embert szolgálja. Viszont mi mindent nem tudunk még róla! mindazt, amit korunk hősei oly szívesen árulnak el önmagukról! Pár kétes fényképen kívül semmit sem ismerünk a külsejéből, nem hallottunk utazásairól, önvallomásairól, szerelmeiről, fogalmunk sincs politikai vagy irodalompolitikai nézeteiről, sohasem olvashattunk tőle más íróról szóló bírálatot s még csak írói, regényírói mintáiról vagy kedvteléseiről sem adott számot. Egyszóval: nem tudjuk hová tegyük, mert Du Gard az irodalmat, mint a keleti költő a csókot, gyakorolja, de nem magyarázza s a gyakorlaton belül is idegenül minden mai jelszó, divat vagy csoportozat irányában. Mindez, épp ma, korántsem ellenszenves, azonban helyet ad a legendáknak, amelyekből egynéhány már hozzánk is eljutott. Így beszélnek például Du Gard «flauberti» remeteségéről, mivel mint Flaubert Croisset-ben, ő belléme-i magányában alkot, távol a mai élet harcaitól, holott Flaubert-ről már tudjuk, – s róla is meg fogjuk tudni egyszer, – hogy nagyon is átélte kora minden lényeges problémáját. Így sorozzák du Gard-t hidegvérrel a «baloldali» írók közé, csak azért, mert nagy regényciklusának egyik hőse, Jacques, forradalmár s mivel e regénysorozat utolsó három kötet részletesen ábrázolja egyes forradalmi körök háborúellenes erőfeszítéseit – mintha a jó regényíró behunyhatná a félszemét a valóság egy le nem tagadható része előtt s minthogy a békének és az életnek a szeretete egyúttal «baloldaliságot» is jelentene. S így jelölik ki eleve s végérvényesen Du Gard helyét a naturalista regényirodalomban, nem messze Zolától a régiek és Jules Romains-tól az újabbak között, csak azért, mert mint ez a kettő, ő is ciklikus regényt ír, csak azért, mert e regénytömbje egy családnak, pontosabban: két családnak történetén át minden társadalmi osztályon végigvezet s mivel egyes leírásaiban ő is szívesen felhasználja a mai tudomány, főképp orvostudomány irodalmasítható eredményeit – holott a külső eszközök ellenére minden könyvét egy világ választja el a zolai vagy jules-romains-i naturalizmustól.

Miért kapta meg a Nobel-díjat? vagyis, ha már franciának szánták, mért ő kapta meg a Nobel-díjat? A francia kritika például, amely kivéve legjobbjait, nem veti meg eléggé a korszerűség vagy csak a divat sugallatát, mintha inkább szavazott volna az elevenebb Duhamel, a tevékenyebb Jules Romains, a fennköltebb Valéry közismertebb, visszhangzóbb, jobban megszervezett dicsőségére s bármely örömmel ismeri el Du Gard regényírói géniuszát, az ő választásában is inkább a külföldi, északi közvélemény diadalát látja. E magatartás legfőbb oka nem annyira Du Gard-ban, inkább a francia irodalmi élet belső sajátosságaiban található; viszont egyik legfőbb tanulsága, hogy az önkéntes elszigetelődés, az ár ellen való úszás a franciáknál sem marad büntetlenül. Míg a germán és angolszász nemzeteknél együtt emlegetik Tolsztojjal, míg nálunk Osvát Ernő már a húszas években is a legnagyobb, legigazabb mai regényírónak tartotta a franciák közt, a franciák maguk inkább – s bizonnyal nem ok nélkül – Proust és Gide ragyogványainak engednek s talán még ma is jobban szeretik, ösztönösebben szeretik a lélektani csipkemunkát, a stílus szivárványjátékát, az egyéni szemlélet varázsát és vakmerőségét, mindazt, amit Du Gard regényei kezdettől és szándékosan mellőznek. S mégis – különös ellentmondásképpen, vagy az írói szabadság és tisztesség bizonyságául Franciaországban – Du Gard épp Proust és Gide körében talált kiadót, olvasótábort s aránylag legteljesebb visszhangot, annak a Gide-nek a körében, akit Du Gard bizonyos fokig, mesterének is tekint, de oly mesternek, aki – Gide bevallása szerint – maga is szívesen tanul tanítványától s aki, mert ez a mester sorsa, a maga énjét, életét, kezdeményeit és kísérleteit tanítványa művében kell, hogy viszontlássa, folytatva vagy javítva, befejezve vagy csak korlátozva…

Pedig nincs ma regényíró, a regényírás mívelésének, a regényíró hivatásának legszebb, legmélyebb, legnemesebb, legemberibb értelmében, aki a franciáknál vagy akárhol több megértést, tágabb hallgatóságot, őszintébb szeretetet érdemelne. Először is mert a megértésnek, vele szemben, nincs semmi akadálya, sem művészi, sem világnézeti, sem formai, sem lényegbeli. A du gard-i írásmód a legtisztább, legegyszerűbb, legerőteljesebb mai franciaság, igaz, minden egyéni cifrázás, líra és stílusművészkedés nélkül, mivel az igazi regényben nem az író, a dolgok beszélnek, világosan élesen, a maguk belső természete szerint – s e tekintetben a nagy realisták nemcsak Balzac, nemcsak Zola, maga a «szenvtelen» Flaubert is Du Gardhoz-hoz képest áradozó alanyi költőknek tetszenek. Maga Du Gard annyira kerüli a személyes hangot vagy közbelépést, hogy például első nagy regényét, «Jean Barois»-t, végig párbeszédekben írta, a «Thibault»-sorozat tele van autentikusnak látszó «adalékokkal», levelekkel, naplókkal, párbeszédekkel, életdarabokkal, s a «Vieille France», melyet ő maga «falusi rajzalbumnak» nevez, mintha nem is volna más, csak egy falusi nap krónikája, hajnaltól estig.

Másodszor: Du Gard témái is vérbeli regényíróra vallanak, olyanra, aki nem érheti be a kényesek, a kevesek hódolatával, hanem bízva mondanivalója erejében és jóságában, újabb, frissebb rétegeket tud megnyerni az irodalomnak. «Jean Barois» egy egész élet, egy példás élet története, a századvég hívő-hitetlen, vidéki-fővárosi emberéé, aki, mint kedves szobrászának, Michel-Angelonak Rabszolgája, a hagyomány láncai közt keresi, bár hiába, az új szabadságot – vagyis egyetlen, testes könyvben egy család egy nemzedék, egy nagy lelki válság ábrázolása, amelynek puszta anyaga sem hagyhatja közömbösen az olvasót. A «Vieille France» – melyet a mű magyar fordítója joggal címez «Vén Európá»-nak – egy falu egész népességét, minden házát és családját felvonultatja előttünk alig kétszáz és pár lapon, egy szinte teljes univerzumot, az ember, az esendő ember minden szenvedésével és szenvedélyével. S mit mondjunk a «Thibault»-król, a nyugati nagypolgáriságnak erről a döbbenetes summájától, amely máris, úgy ahogy van, a maga tíz kötetével s eddig még ismeretlen epilógusával, egy megrendült társadalom és egy csak féligmult korszak maradandó emlékművének látszik s amelyet nyugodtan állithatunk a «Karamazov-fivérek» s a «Háború és béke» mellé? A két Thibault-testvérrel s barátjukkal, Daniel Fontanin-nel a háború előtti Európának szinte minden zegzugát bejárhatjuk, mind földrajzi, mind társadalmi, mind szellemi értelemben, mert Antoine, a jó orvos, Jaques, a tevékeny forradalmár s Daniel az élvező és alkotó művészlélek a kor legtöbb tevékenységéhez és egyúttal utópiájához, legtöbb élvezetéhez, s egyúttal szenvedéséhez is utat talál. Különösen Jacques sorsa – amely a diákos szökéstől a forradalmár vénatuságáig, a családtól a nemzetig s a nemzettől az emberiségig ível – mutatja be Du Gard életábrázoló s regényformáló képességét. Ez az örök lázadó, aki apján s az iskolán át szenvedélyesen meggyűlöli a fennálló rendet és őreit, s aki lemondva jólétéről, otthonáról, pályájáról, szegényen s társtalanul él Svájcban, más hontalan forradalmárok között – mintha nem cak korának egy jellegzetes típusát, hanem Gide «Tékozló Fiú»-jának, ennek a remek kis parabolának folytatását, felfokozását, epikai, sőt erkölcsi beteljesülését is képviselné. Gide Tékozló Fiúja, egyetlen, rövid lázadás után hamarosan visszatér az otthon rendjébe és jólétébe, hogy azután maga helyett öccsét küldje új kalandok felé; de őt is, mint Gide legtöbb hősét, fiatalon, egyféleképp, majdnem elvontan láthatjuk csak, mint a magáért való kaland, a magáért való Szabadság jelképeit. Martin Du Gard, a regényíró, ezt a jelképet valósággá, mai valósággá eleveníti, beleveti a mi korunk harcai és ábrándjai közé s eredetileg ösztönös és csak egyéni lázongását milliók lázadásának szolgálatába állítja, névtelen tömegek szószólójává emelve a kevély műkedvelőt s ezerarcú korképpé terebélyesitve a parabolát. S itt érünk el Du Gard-nak harmadik nagy regényírói jellegéhez, nem annyira «világnézetéhez», mint inkább legmélyebb szemléletéhez.

Ha szabad ezt a szemléletet, Du Gard élet- és emberlátását egyetlen szóval jellemezni, talán egy szürke, kopott szó: a becsületesség volna a legmegfelelőbb. Du Gard a legbecsületesebb mai francia regényíró, nemcsak azért, mert pártállás és elfogultság nélkül ábrázolja, hidegen s ha kell, kegyetlenül, akárcsak egy igaz Bíró, az emberi ész és számítás szerint legteljesebb igazságot, – hanem mert mint alkotó is hű marad korunk nagy műfajának, a Regénynek legmagasabb követelményeihez s önmagát feledve, sőt feláldozva, alázatosan vállalja a tiszta életábrázolás szolgálatát. A «Vieille France» bárki más kezében, rabelais-i, vagy legalább is jules renard-i szatirává válna, túlszínezett torzképekkel vagy túl fanyar metszetekkel, akár a csábító téma, akár az író temperamentuma, akár az írás mesterségével járó kísértések miatt: Giraudoux francia faluja ragyogó földi paradicsom, Jouhandeau-é már-már a pokol előrevetett viziója s Du Gard-é? szűkszavú krónika. «Jean Barois» legszebb, mert legigazabbnak érzett jelenete, mikor a kisváros kétkedő papja azért jön a szabadgondolkodó Barois-hoz, hogy talán döntő érveket kap tőle az Egyháztól való elszakadáshoz s ehelyett Barois tudományos kételyei végleg megerősítik hitében. S min alapul a Thibault-sorozatnak egyrészt külső, mintegy építészeti, másrészt belső, erkölcsi szépsége? a kéts testvér állandó ellentétén, kölcsönös szeretetén, egyensúlyán. Antoine, az idősebb, tudatos élvezője a fennálló rendnek, látja roppant hiányait, de nem mondhat le előnyeiről sem, mert hisz egész élete, helyzete, munkája ezen nyugszik. És mégis, bár holdkóros, majd veszélyes rajongónak tartja öccsét, szereti, próbálja megérteni, meghallgatja s bizonyos fokig tiszteli is, mint ahogy Jacques sem tud elszakadni ettől a józan fölényes és illúziótlan testvértől, talán nem is a vér szavánál, a közös gyermekségnél fogva, hanem mert az ő nyugtalanságát vonzza bátyjának nagy nyugalma s mivel az ő belső lángja olykor bátyját is felhevíti. A regény egyik alappillére az Antoine-nak szentelt kötet, amelyben a fáradatlan orvost látjuk reggeltől estig, amint, mai gyóntató, pillanatnyi könnyebbséget, esetleges végles gyógyulást hoz egyenként, egyénenként, a szenvedőknek; s a másik pillér a regény vége, Jacques utolsó, őrült erőfeszítése, amellyel nem egy embert vagy népet, hanem egész Európát szeretné megmenteni a végveszélytől. Jacques elpusztul, anélkül, hogy – láthatólag – segített vagy változtatott volna az emberiségen, Antoine viszont, mint orvos, bizonnyal sok gyötrelmet enyhít ma is és talán – bár ezt nem tudhatjuk – öccse emléke képesíti arra, hogy ne merevüljön végképp a puszta Rend önző támaszává s hogy öccsének kedvéért szeresse a békétleneket, a vergődőket és a szenvedőket.

Az ily hatalmas átmérőjű s jelentőségű műveket csak a legáldozatosabb, legtisztább művészet teszi hatékonnyá. Romain Rolland lelkes freskóiban túlteng a világjavító szándék, az érzelmes emberszeretet, Jules Romains legújabb regényóriásában a szándékolt monumentalitás, a szinte tobzódó tudományosság, – vagyis mind a kettőnél az író egyéni vérmérséklete az anyag és az ábrázolás rovására. Velük szemben Martin Du Gard a névtelen, láthatatlan, bár mindenütt jelenvaló s flauberti vagy közékori értelemben vett «jó mesterember», – az, aki mindennél, magánál is többre tartja munkáját s a változatos külső díszeknél a szép egységet s a szilárd matériát. E cicomátlan, szinte rejtett s oly tárgyias művészet Du Gard minden műve közül főképp a «Vieille France»-ban üli diadalát, egy francia falunak «Maupeyrou»-nak egynapos históriájában, amely olyan átlátszó, közvetlen és magától értetődő, mintha a tények és az arcok spontánul sorakoznának egymás mellé, holott mind a szerkezet, mind a részletek ritmusa a legéberebb, legbiztosabb, legboszorkányosabb műgondról tanúskodik. A levélhordó felkel a nappal, elhozza a vasútról a postát, széthordozza sorjában szegényes napi zsákmányát s estéig, mire behatoltunk vele a házak, a levelek és lelkek titkaiba, már ismerjük az egész falut, hangyamód sürgölődő népét, a kenyérért, a haszonért, a hatalomért való kis küzdelmeit, az ösztönök, a babonák, az ábrándok fény- és árnyjátékát, az otthonok szennyesét, a szívek be nem vallott rögeszméit, egy hihetetlen, jövőtlen, csak a mának élő nemzedéket, amely vígan és vakon táncol kikerülhetetlen sírja felé. «Vieille France»? nem: «Vieille Europe», mint Du Gard e sorok írójának is magyarázta, mikor e sokat támadott és félreértett könyvéért levelekben s nyilatkozatokban kellett helytállnia; s ily módon a magyar cím mintegy először hangoztatja, amit az író, tartózkodó szerénységgel, csak a maga országára s falusi társadalmára korlátozott. Ugyanez a tartózkodás, a célzások, sűrítések, törések és elhallgatások nagy varázsa – nemcsak az egyes figurák és történetek bemutatásában, hanem, ami még jellemzőbb, az egész könyv «tanulságának» távoli, mintegy halkított zenekíséretként való sejtetésében. Amit Proust egyik hősnőjének, a századvégi nagy dámának, Odette-nek öltözködéséről mesél, vagyis hogy ruhája rejtett részein, a kabátujjban, a köpeny alatt, épp oly remek anyagú és gondosan kidolgozott részletek voltak, mint bárhol másutt, mivel Odette, ösztönös választékosságból, elsősorban önmagának öltözködött, mint ahogy – s ezt is Proust jegyzi meg – a középkori építészek mesterművei, a katedrálisok, tele vannak láthatatlan, eldugott s mégis szerves szoborművekkel, – mindez többé-kevésbé Du Gard írásmódjára is ráillik. S éppen ezzel éri el legmaradandóbb hatását. Mikor már becsuktuk a könyvet és «Maupeyrou» színei lassanként kialusznak az emlékezetünkben, valami fojtó szorongás tovább is munkálódik bennünk s mint a helység öreg papja, vagy mint a tanító és nővére, mi is tűnődünk ezen a falun, ezen a népen, önmagunkon. Mi is kérdezzük: ki, vagy mi a hibás? a társadalom? vagy maga az ember? S még ha osztály vagy vér szerint nem tartozunk is a faluhoz s csak a gyermekkor emlékei vagy az emberi sorsközösség fűznek hozzá, akkor is elszoruló szívvel s homályos bűntudattal tépelődünk: így van-e? így kell-e ennek lenni? s nincsen-e mód segítségre? Ennél többet, nagyobbat már nem is akarhat a regényíró s Du Gard pontosan ezt éri el a maga láthatatlan módszerével. Csendesen, szinte észrevétlen így nyitja fel a szemünket, így tágítja ki a szívünket s mint az Érzelmek Iskolájának, mint a Halálfiainak alkotója, így fakasztja fel a regényből, e legócskább, leglealjasultabb, legkétesebb műformából, az ismeret, a jobbulás, a felelősségérzés új forrásait…

Forrás: Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám

 

Roger Martin du Gard Nobel-díjas francia regényíró (Neuilly-sur-Seine, 1881. március 23. – Sérigny, 1958. augusztus 22.)

Gyergyai_AlbertGyergyai Albert, 1901-ig Schlesinger Albert, később Gyergyai (Nagybajom, 1893. január 20. – Budapest, 1981. július 7.) magyar irodalomtörténész, egyetemi tanár, író, műfordító.

Forrás: Wikiwand

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s