Vajda János (költő)

Közzétette:

 

 

Vajda János az összekötő kapocs a Petőfi-nemzedék és a modern magyar költészet között. Ő maga ifjú fővel ott áll Petőfi mellett, a forradalmat előkészítő pilvaxbeliek egyike, a szabadságharc honvédtisztje. Nem utánozza Petőfit, de mindenki másnál jobban érzi és következetesebben vállalja hagyományát. Az új magyar költői nemzedék pedig, élükön Adyval, őbenne látja a közvetlen előzményét, a modern magyar líra kezdetét. Hetvenesztendőnyi életében pedig alig vették tudomásul; úgy írta remekműveit, hogy valójában nem volt jelen az epigonokért lelkesedő irodalomban.

 

Vajda János (költő)

Vajda János (Pest, 1827. május 7. – Budapest, Erzsébetváros, 1897. január 17.

Plebejusfiú volt, egy dunántúli erdész gyermeke. Pesten született ugyan, de gyermekkorát Válon töltötte, iskoláit pedig jórészt Székesfehérvárott járta, majd maga is az erdőgazdálkodás szolgálatába lép, és mint erdészeti tisztviselő kerül fel már ifjú költőként a fővárosba, ahol azonnal a forradalmi ifjúság körében találja magát. Indulása nem is visszhangtalan, közvetlenül a forradalom előtt ő is odatartozik a haladó költők egyre népszerűbb gárdájához. De a szabadságharc bukása után a honvéd hadnagyot büntetőszolgálatra besorozzák osztrák közlegénynek, és több mint egy évet tölt sanyarú körülmények között Itáliában. Harcias elszántsággal érkezik haza. A forradalom bukása őt is elkeseríti, mint egész nemzedékét, de ő tisztábban lát a többiek nagy részénél, és ijedten veszi észre, hogy a nemzet még mindig nemesi illúziókban él, és úgy várja a kibontakozást, hogy nem akar mindenestül szakítani a forradalom előtti múlttal. Vajda a plebejus indulatával áll a nemességgel szemben, és értve a világtörténelmet, feltétlen híve a polgárosodásnak. Ennek a felismerésnek ad hangot publicisztikája, amely az elnyomatás korának legjelentékenyebb politikai irodalmához tartozik. Vajda János költői erényei mellett a legtisztábban látó, legszínvonalasabb publicistáink közé tartozik, ebben is elődje Adynak. S akárcsak Petőfi, ő sem alkuszik. Sem politikában, sem szerelemben. Boldogtalan szerelme a léha és üres, de gyönyörű szép Kratochwill Georgina iránt, akit Gina néven halhatatlanná tesz, egy életre elkeseríti. Politikai nézeteit vagy süketen fogadják, vagy éppen azt állítják, hogy Bécs szolgálatában áll. Elkeseredésében Bécsbe költözik, ott vállal hivatalt. De ott sem bírja sokáig, noha az a néhány bécsi év jelenti számára a viszonylag gondtalan megélhetést. Ő azonban magyar költő, akinek otthon a helye. Hazajön, és senkinek sem kell. A hivatalos irodalom, élén Gyulai Pállal, még csak a nyomorgó íróknak kijáró segítséget sem hajlandó megadni neki. Drámával próbálkozik – és megbukik. Holott az Ildikó majdnem jó tragédia, de senki sem bocsátja meg neki, hogy Attilát barbár zsarnoknak ábrázolja. Ha felfigyeltek volna rá, ha biztatják, alighanem kitűnő drámaíró vált volna belőle. Ehhez is volt tehetsége. De légüres térben élt. Európai távlatú, polgári szempontú publicisztikája idegen volt a nemesi hazafiasságnak. Költészete egyre távolabb került a petőfieskedőktől, noha hívebben őrizte Petőfi hagyományát, mint azok. Egyaránt megvetette Petőfi híg epigonjait és Arany üres formabravúrokat kereső utánzóit. Azok pedig a megvetésre tudomásul nem vétellel válaszoltak.

A kiegyezés után mint újságíró él, szerkesztőségi robotmunkával tartja fenn magát. Közben szakadatlanul megjelennek a versei lapokban is, olykor kötetekben is, később még a Kisfaludy Társaság is tagjául választja, csak éppen senki sem méltatja. Lírájával nem tudnak mit kezdeni. Ez a líra sokkal érzékibb, mint ahogy azt akár a Petőfi-, akár az Arany-epigonság eltűrné. Ez a líra sokkal pesszimistább, mint ahogy a hazafias lelkendezés eltűrné.

Közben ír két nagyon érdekes elbeszélő költeményt. A Találkozások, amelyben egy kissé érezhető a hirtelen divatossá vált Anyegin hatása is, a nagyvárossá alakuló Pest képét örökíti meg. A másik, az Alfréd regénye némiképpen byroni hatásokat is mutatva, egy rosszul sikerült szerelem kapcsán a világpusztulás látomását vetíti fel nagy lírai erővel. Mind a kettő fontos és sokértékű állomása a magyar verses regény történetének. A kortársak elolvasták… és semmi sikerük nem volt.

Lírája közben egyre elmélyültebb és formailag is egyre csiszoltabb lesz. Ezt sem veszi észre senki.

Még egyszer próbálkozik a szerelmi boldogságban vigaszt találni. Ötvenhárom éves korában megnősül. Fiatal lányt vesz feleségül. A házasság nem sikerül. A nyűgös, morgolódó, örökké sértett férfi szerencsétlenné teszi a fiatalasszonyt, aki nem is érti férje emberi-költői nagyságát. De a komor férfi sem alkalmas arra, hogy boldoggá tegyen egy asszonyt. Másfél év után elválnak. Ettől kezdve még mélyebb a magány és még kifinomodottabb a költészet.

Jóval túl van már hatvanadik esztendején, amikor egy belvárosi utcán véletlenül összetalálkozik a dicsősége teljében ragyogó Jókaival. Még 1848-ból, a Pilvax kávéházból ismerték egymást. Jókai örömmel üdvözli, szeretettel érdeklődik, mi van vele. Kiderül, hogy évtizedek óta még csak nem is hallott felőle, azt hitte, már rég nem él. Amikor Vajda elpanaszolja neki sorsát, Jókai lelkesen áll mellé, hogy segítse. Ettől kezdve találkoznak, Jókai meleg hangú cikket ír Vajdáról, egész tekintélyét latba veti, hogy a költő újabb műveit szép, díszes kiadásban jelentessék meg. De a közönyön és a hivatalos irodalom ellenszenvén ez sem segít. Messze előtte jár nemzedékének, az őt méltányolók pedig még nem nőttek fel. Egész költészetének ez a tragédiája. 1897-ben, hetvenéves korában úgy hal meg, hogy még a versolvasók java része sem tudja, hogy volt egy Vajda János nevű költő, vagy ha nevét észre is vették, és egy-egy művét el is olvasták, művészi nagyságát senki sem vette tudomásul. Még Jókai is, az egyetlen, aki kiállt mellette, inkább a negyvennyolcas emlékek hív őrzőjét, az egykori bajtársat érezte benne, mint a kor legnagyobb élő költőjét. Hiszen akkor már Arany is meghalt, és valójában senki nem volt, aki költői nagyságában felérhetett volna vele.

Érdekes, hogy még azok a fiatalok is, akik az új költészetet előkészítették, és szembefordultak az epigonizmussal – mint Reviczky, Komjáthy, Kiss József vagy a rövid ideig oly divatos Ámbrányi Emil -, csak alig-alig látták meg Vajdában az újat, a mást, az ő törekvéseik nagy elődjét. Halála után még egy évtizedig kellett várni, hogy Ady és a Nyugat költői felfedezzék benne az elődöt és hagyományt.

Vajda János egyenetlen költő. Óriási életművében, különösen a korábbi verseiben, sok a nehézkes fogalmazás. Indulata és szertelensége gyakran elragadja úgyannyira, hogy a költemény formátlanná, terjengőssé válik. De ahogy az évek haladtak, egyre nagyobb lett a formafegyelme. Igazán nagy költővé akkor lett, amikor már teljes volt a magány, és a keserűségek ellen csak a költészet adott vigaszt.

Szemlélete pesszimista, mint a XIX. század második felének világköltészete. Ebben rokona a kortárs dekadenseknek. Hitetlen, és szenved a hitetlenségtől. De férfias bátorsággal vallja be reménytelenségét, amely a mindenségig terjed.

1848-ban gyökeredzik, de túllép Petőfi nemzedékén, és igazi modern költő.

Ő a legmodernebb a magyar klasszikusok között. De mivel még odatartozik a Petőfi-nemzedékhez, ő a legklasszikusabb a modernek között. Éppen ezért nem tartozott sehová sem. Vele végződik a Petőfi-kortársak története. És vele kezdődik az új magyar költészet.

 

Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.

Csillanó tükrén a tónak,

Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,

Észrevétlen, mondhatatlan

Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.

Fegyveremmel az ölemben

Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.

Mennyi bűbáj, mily talányok!

Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,

Aranyos, tüzes felhőben,

Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.

Tán szerelme csókját kéri…

Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,

Vagy a lenge déli szellő,

A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved

Kék ürén a semmiségnek.

Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek

Tünedeznek, megjelennek.

Képe a forgó jelennek…

Most a nap megáll az égen,

Dicsőség fényözönében,

Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan…

Mult, jövendő tán együtt van

Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,

Minden alszik… és a lelkem

Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,

Földi életem, halálom

Csak mese, csalódás, álom?…

1888

 

Utolsó dal, Ginához

Ha eljövend a búcsu-óra,

Ha majd e szív végsőt dobog,

A percben, mely létem kioltja,

Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom,

Mi bú, öröm van itt ezen

S az ismeretlen túlvilágon:

Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,

Mind, ami történt s ami nem;

Mely felgyujtotta a világot,

Mást üdvözítvén az “igen”.

Mit lelkem eddig félve sejtett,

Előttem áll a nagy titok,

Hogy csak az halt meg, ami nem lett,

S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:

Mi itt örökre elveszett,

Vagy ami él a multban, s onnan

Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség

Nem lesz se több, se kevesebb,

S isten se törli azt le végkép,

Mi egyszer itten megesett…

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt

Csak az a perc, mely elrepült;

A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,

A vágy, amely nem teljesült?

1884

Forrás: Hegedűs Géza: A magyar Irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s