New York régi lelke, új szupertornyai

 

 

A neves amerikai író gondolatai arról, hogy miként változott meg szülővárosa az elmúlt nyolcvan esztendőben.

Nyolcéves lehettem talán, amikor először láttam meg a csodát, méghozzá egy kétemeletes brooklyni bérház tetején. 1943-at írtunk; alig pár hete költöztünk oda. Fülsiketítően zajos gyár mellől, dohos földszinti odúból hurcolkodtunk a bérház legfelső emeletére, egy fűtetlen lakásba. Addig még sohasem merészkedtem föl egyedül a tetőre. Eszedbe ne jusson, óvott mindig anyám, még leszédülsz a végén.

Alkonyodott, a barátaim már mind hazamentek vacsorázni, anyám pedig még elvolt vásárolni. Habozva, a most vagy soha érzésével másztam meg az utolsó lépcsőfokot. Kilöktem a kátránypapírral bevont ajtót, kiléptem a tetőre. A kémények, deszkák, kavicsok, ruhaszárító kötelek rengetegében madárketrecre bukkantam, tele búgó galambokkal. Ez volt új életem első pillanata.

 

New York

Manhattanben és az East River túlpartján, Brooklynban és Queensben is átalakulóban a városkép. Az előtérben, a Battery Parktól északra az Egyesült Államok legmagasabb épülete: a World Trade Center 1. Ezen a környéken telepedtek le egykor az első pionírok.

Nyugaton, a kikötőn túl, a Nap éppen alászállt. Azt a tájat egyszerűen csak Jersey-nek neveztük (New nélkül). A fejem fölött sötét, távol narancsszínű felhők gomolyogtak az égen. A vízen teherhajók úsztak nagy komótosan, gyorsan oszló fehér habfodrot húztak maguk után. Manhattan felhőkarcolóit lassan elnyelte a sűrűsödő sötétség – toronyházakban egyetlen fénypont sem pislákolt, hiszen háború volt éppen. A távolban, a város zegzugos körvonalú sziluettje fölött, már néhány csillag hunyorgott: megannyi aprócska lyuk a sötétkék égbolt függönyén. Alattam vagy félszáz háztető: formák, színek, titokzatos árnyak környékünkön túlburjánzó, szédítő kavalkádja.

 

Szerettem volna hangosan mondani valamit, de sehogy sem találtam a szavakat. Mai eszemmel már tudom: a csoda szót keresgéltem.

Hosszú és fordulatos életem folyamán még rengeteg csoda várt rám. A legtöbb akkor, amikor környékünk jelöletlen határait átlépve bementünk a „város”-ba – városon mi akkoriban szigorúan Manhattan negyedét értettük.

Nappalink ablakai alatt, a 7. sugárúton áramvonalas villamoskocsik jöttek-mentek észak-déli irányban. A földalatti szerelvényei hatalmas csörömpölés közepette tűntek el a 9. utcai állomás alagútjában, csak a 4. sugárúton bukkantak elő újra. Ott kinyíltak az ajtók, egy röpke pillanatra megláthattuk az eget, az utasok ki- és beszálltak, az ajtók megint bezárultak, a szerelvény pedig tovadübörgött Manhattan csodái felé.

Tom öcsémmel főleg az első kocsiban szerettünk utazni, mert az ajtó üvegén át hamar megláthattuk a távolban feltűnő, lassan alakot öltő, fénnyel megtelő állomásokat. A kínai és az olasz negyedbe is elmetróztunk; szerettük hallgatni az idegen nyelv csengését, bámulni a kézzel festett cégérek számunkra érthetetlen írását. Hatalmas épületek törtek fölöttünk Manhattan ege felé; a látvány igencsak különbözött otthonunk, Brooklyn alacsonyan futó horizontjától.

A következő években beleszerettem a kóborlásba, a képregényekbe, a rajzolásba, a Dodgers baseballcsapatba, az olvasásba, a seprűnyéllel játszott utcai baseballba és Billie Holiday, Edith Piaf, de mindenekelőtt Frank Sinatra dalaiba. Hanglemezre persze akkortájt azon a környéken senkinek sem tellett; a konyhában, rádión hallgattam, aztán az iskolában, a parkba menet dúdolgattam kedvenc dalaimat.

Kamaszkoromban, hétvégente gyakran ismeretlen állomásokon szálltam ki a földalattiból, hogy kószáljak kicsit. Bámultam a házakat, a játszótereket, az iskolákat, a boltokat, a katedrálisokat, a zsinagógákat. Próbáltam elképzelni, hogyan élhetnek az arra lakó ismeretlenek. Az új környékek egyszerre voltak ismerősek és titokzatosak. Már akkor is írónak készültem, csak még nem tudtam róla: folyton történeteket fabrikáltam magamban a hatalmas városról és lakóiról.

 

02nyskyline1536

Nevezték már lélegzetelállítóan szépnek, hasonlították szuvenírbolti mütyürhöz, így vagy úgy, a World Trade Center új földalatti-állomásán a New Yersey-ből érkező szerelvényről már tizenegy vonalra lehet majd átszállni. A terveket a neves spanyol építész,Santiago Calatrava készítette.

 

Rég elmúltam nyolc, sőt tizennyolc: immár nyolcvanéves vagyok. Mégsem holmi öregkori nosztalgia magyarázza, ha szülővárosom, New York csodáját minden korábbinál illékonyabbnak látom. Mi, New York-iak pontosan tudjuk: alakuló,épülő, dinamikusan változó városban élünk. Hol jók, hol rosszak ezek a változások; mottónak New York valami ilyesfélét választhatna: „Ez van, ezt kell szeretni!”

Fogyatkozó nemzedékem, a tősgyökeres New York-iak már rég megtanultak veszíteni, kivált ha Dodgers-drukkerek. A nagybetűs életre készített föl bennünket ez a játék – hiszen a baseball történetének legnagyobb ütőjátékosaival is megesett, hogy tízből hatszor hibáztak. A Yankeestől elszenvedett sorozatos vereségek a negyvenes-ötvenes évek évek fordulóján már nagyon sajogtak. Egyfolytában azt mondogattuk: „Sebaj, majd jövőre!” Így ment egészen 1955-ig.

locator_Map1536Abban az esztendőben a Brooklyn Dodgers végre megnyerte a bajnokságot. Az egyik lap ezzel a szalagcímmel jelent meg: „Most van jövőre!” Két év múlva viszont magát a Dodgerst is elveszítettük – csapatunk áttette székhelyét Kaliforniába. Idővel aztán eltűnt a Dodgers stadionja, az Ebbets Field, majd a Giantsé, a Polo Ground, végül a Yankees hajdani stadionja is. Hasonlóképpen a múlté a régi Madison Square Garden a 8. sugárút és az 50. utca sarkán, meg a Stillman sportcsarnok, ahol először láthattam edzés közben Sugar Ray Robinsont, a legendás bokszolót. Vallásunk, a sport szerény katedrálisa volt mind. Rettenetes, hogy egyik sincs többé.

 

03nyskyline1536

A Greenwich Village-i Cristopher és West utca 260 méteres folyóparti szakasza az átalakítás óta a napimádók kedvenc helye. A Hudson folyót több mint 6 kilométeren át szegélyező parkot a a hajdani dokkból, hullámtörő gátból és parkolóból alakították ki nagyon ötletesen, díjnyertes tervek alapján. Az Egyesült Államokban jelenleg ez a leghosszabbfolyó menti parkterület.

 

Változtak a városnegyedek, sőt el is tűnt közülük néhány. A miénkbe az ötvenes évek közepén jutott el a heroin, hogy elűzze a boldogságot megannyi bevándorló munkáscsalád életéből, akik örökké bánhatták, hogy gyermekük amerikainak született. A kokain még rosszabbat tett a nyolcvanas években. Először azok az első generációs munkások hagyták maguk mögött New Yorkot, akik háborús veteránként számot tarthattak az 1944-es törvény adta jelzálogkedvezményekre. Szétszéledtek az országban, ám poggyászukban vitték magukkal nosztalgiájukat New York iránt. Némelyekkel leveleztem később, mindannyian fájó hiányokról írtak nekem. Az érzés ismerős volt – magam is átéltem elégszer.

Újságíróként New York utcáin, negyedeiben kerestem témát. Utazgattam persze külföldön is: megszerettem például Mexikó népét, zenéjét, konyháját, irodalmát. Laktam Rómában, Barcelonában, Puerto Ricóban és Írországban is. Vietnamban, Észak-Írországban, Nicaraguában és Libanonban haditudósítóként fordultam meg. Mindenütt gyalogszerrel közlekedtem, nyitott szemmel, ahogy a francia mondja: flâneurként, aki nem csupán néz, de lát is. Autót vezetni csak 36 éves koromban tanultam meg.

Néhány éve olvastam a Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney egyik gondolatát, amely segített megérteni önmagamat és a hozzám hasonlókat: „Akinek erős az első világa, és abban erősek a kapcsolatai, lélekben örökké szabad lesz. Mehet bármerre nyugodtan, mert tudhatja, hogy van hova visszatérnie.” Ahova pedig én mindig visszatérek, az nem más, mint New York.

 

05nyskyline1536

A LeFrak Center ösvényeinek, kávézójának, korcsolyapályájának kecses vonulatait még jobban kiemeli a téli hótakaró a brooklyni Prospect Parkban.

06nyskyline1536

A nyugati 54. utca teraszos parkolóházában modelljeit bemutató kiállítótermet is üzemeltet a Mercedes Benz-konszern.

07nyskyline1536

A környezetbarát Conrad New York Hotel zöld tetején konyhakertet is kialakítottak.

08nyskyline1536

A Governors-sziget egykor katonai támaszpont volt, azóta parkosították; útjairól gyönyörű kilátás nyílik a New York-i kikötőre és a Szabadság-szoborra.

 

Amióta eljutottam az öregkor felemás lelkiállapotába, amióta a csoda érzése gyakran vegyül a sajnálatéval, gyakorta szorul el a szívem, gyakran jut eszembe: lehetne jobban is hőn szeretett New Yorkom. Persze sok minden javult: az iskolák, az élelmiszer-ellátás, az etnikai viszonyok, a közbiztonság, még az emberek viselkedése is. A város ma gazdagabb és egészségesebb, mint boldogult ifjúkoromban volt. Viszont (mert New Yorkban vannak ilyen „viszont”-ok) az új épületek ridegebbek, idegenebbek, embertelenebbek, majdhogynem lekezelőbbek. Manhattan égboltját hórihorgas, hátborzongatóan keskeny házóriások rejtik el az emberi szem elől. Megnyúlt, gőgös árnyékot vetnek az egykor még napfényben fürdő utcákra is, ahol immár őrjítő a forgalom: mintha az egész egyetlen roppant pop-art szobor lenne veszteglő autókból, dölyfös limuzinokból, tülkölő sárga taxikból, kehesen lihegő teherkocsikból egybegyúrva.

Az átlagember számára az új épületek zöme legfeljebb mérnöki szempontból csúcsteljesítmény – szépnek egyáltalán nem mondható. Még az East River túlpartján, kedves Brooklynomban is, amelynek lassan néptelenedő kikötője valaha az egész város létét alapozta meg, egyre-másra hatalmas kockaházak épülnek. Azt rebesgetik, hogy a fejlesztők Brooklyn saját Empire State Buildingjét is meg akarják építeni. Lassan eltűnik hát a negyed végtelen, csodás ege – már most is csak a felsőbb emeletekről látható.

Lám, voltaképpen ebből az írásból se lesz más, mint egy múltját sirató vénember sopánkodása, Amint a város egykor ismerős negyedét járom, meg-megállva, mint rég, sokszor jutnak eszembe a rég távozottak. Sok-sok barát. Egy-két szerető. Hányszor kezdtem a napot a Carnegie Deli vendéglőben, egy jó villásreggelivel! Barátaimmal ültem együtt, nagy egyetértésben diskuráltunk. Aztán meg csak lődörögtünk föl-alá az 57, utcán, figyeltük a kibontakozó emberi színjátékot. Mostanára ez az utca a milliomosoké lett. Régen egy volt a sok közül.

Arrafelé állt a Drake Hotel is, amelynek bárjában egyszer két órán át beszélgettem egy vicces maffiózóval. Sokat nevettünk. Arrébb, a belváros felé, a Wenworth Hotelben lakott egy sajtós, aki személyesen ismerte Damon Runyont, az írót, és rám pirított: olvassam alaposabban. Az állam ökölvívócentruma is abban a tömbben működött; egyszer, amikor szakíró kollégám szabadságra ment, én írtam a mérlegelésről. Arrébb…

A régi, megszokott épületek helyére új, olykor vagy 90 emelet magas felhőkarcolók tolakodnak, mintha csak ki akarnának harapni egy darabot New York égboltjából. Derűs időben Manhattan szigetén Inwoodtól egészen a déli Batteryig csillognak-villognak a szemkápráztató homlokzatú, csupa üveg vadonatúj toronyépületek.

Az elképesztő felhőkarcolók lakóinak, tulajdonosainak többsége szupergazdag, a világelithez tartozik. Kínából, Mexikóból, Brazíliából, Oroszországból jönnek, és rendszerint – amennyire csak a törvény engedi – titkolják kilétüket. Talán a legszembeszökőbb példa a multimilliomosok során a Park sugárút 432. szám: 425 méteres magasságával és 87 emeletével a tűépület messze a szomszéd házak fölé tornyosul. Mintha csak be akarna mutatni az én városomnak.

Ahol a régiből alakítanak ki új luxuslakásokat, a modern idők szele a klasszikus épületeket is eléri. Így járt az 1913-ban épített pazar Woodworth Building is, amelynek egy rövid időre megadatott, hogy New York legmagasabbja lehet. Máig méltóságteljes nyugalommal uralja a belváros képét, noha eltörpül újabb keletű szomszédai mellett. No lám, a Woodworth Buildinget csupán csak érettebbé tette az idő múlása.

Az ötvenes években a Broadwayn, a 120. szám alatt dolgoztam, alig hárompercnyire a Trinity-templomtól, amely 1890-ig New York legmagasabb épületének számított. Ebédidőben, ha jó volt az idő, sokszor lesétáltam a városháza parkjáig. Letelepedtem egy üres padra vagy egy nem működő szökőkút peremére, és csak bámultam a Woodworth Building homlokzatának neogót kőcsipkéit. Úgy éreztem, az európai mesterek valósággal megszólaltatták a falakat – faragott kőfiguráik mintha egyre valami dallamos zenenyelven társalognának egymással.

Azt mondják, az 56 emeletes Woodworth legtetején 110 millió dollárért árulják a 834 négyzetméteres luxuslakást. Annak idején Brooklynban az egész környéket fel lehetett volna vásárolni ennyiért, sőt maradt volna bőven. Szívem mélyén persze én is szeretnék ilyen lakásban élni; esténként aztán várnám a szellemeket.

Elképzelhető, hogy sok-sok év múlva a szupermagas új épületeket is belengi majd valami sajátos, megkapó hangulat; én azonban kétlem, hogy így lesz. Ezek a házak üres tekintettel bámulnak maguk elé homlokzatukkal, tudomást sem vesznek az ember csacskaságáról, szószátyárságáról, tökéletlenségéről, szükségleteiről. Az építőipari trendek mindig követték a társadalmi divatot, ám ezt az újmódi építészetet mintha egyenesen gúzsba kötné a rengeteg pénz. Az épületek lakói a szóbeszéd szerint inkább csak jönnek-mennek, átmenetileg tartózkodnak itt. Alig hiszem, hogy holmi szülői munkaközösségek vagy lakószövetség tagjai, vagy hogy leszaladnának a sarki fűszereshez. Persze tévedhetek: ettől még lehetnek vidám, kedves, csupa szív népség. Némelyikkel még az a malőr is megesik talán, hogy nem a „megfelelő” személlyel szerelmesedik össze. De aligha akadhat közöttük egy második Henry James, Edith Wharton vagy Louis Auchinclos, aki a luxuséletet át tudná tenni a prózavers nyelvére. Függőleges erődökben élnek, mindenkitől elrekesztve. Rettenetesen magányosak lehetnek. Mindez rávilágít a nagyszabású változásokból fakadó egyik új keletű problémára: nem vesszük számításba az emberi környezet jelentőségét.

 

09nyskyline1536

A Whitney Művészeti Múzeum új épületét a neves olasz építész, Renzo Piano tervezte. A látogatók följárnak a tetőteraszokra is; Ez a terasz színes székeivel maga is művészi installáció. A 85 éve alapított múzeumot a Madison sugárútról telepítették át a lazább Chelsea negyedbe; így lesz New York lassan a régi pénz fellegvárából az új pénz játszóterévé.

Bizonyos értelemben New York valamennyi negyede egy-egy kis falu. Mindegyiknek megvan a maga sajátos társadalmi, olykor etnikai jellege, arculata, utcai élete. A régi ír negyed, a Washington Heights házait ma jórészt dominikai bevándorlók lakják. Kelet-Harlemben fiatalkoromban főleg Puerto Ricó-iak éltek, ma már főleg mexikói a lakosság. A brooklyni Sunset Park is átalakult írből mexikóivá, illetve kínaivá. Az alsó East Side-on régen főként zsidó munkások laktak, ma muszlimok kínálják áruikat az Orchard Street standjain a huszon- és harmincéveseknek.

 

10nyskyline1536

Új felhőkarcoló épül a Park sugárút 432. szám alatt. Egyesek szerint csúnya sebet ejt New York városképén. Mások szerint a mérnöki zsenialitás megtestesülése. A város legfeltűnőbb magasházának felső lakásaiból pazar kilátás nyílik majd a Central Parkra. A legfelső emelet luxuslakása ne kevesebb mint 95 millió dollárért talált gazdára.

Több környék egészen új nevet kapott: Nolita, Dombo, South Slope. Remélem, ezek a negyedek lesznek a nyertesek, nem a felhőkarcolók, és ugyanolyan sok örömet adnak lakóiknak, mint Brooklyn adott nekünk annak idején.

Alig kétsaroknyira tribecai tetőtéri lakásomtól, a Leonard Street 56. szám alatt mindig megcsodálok, sőt tétova reménnyel bámulok egy új épületet. Csak a legfelső luxuslakások fala teliüveg, így a tömb nem csillog egyfolytában szemkápráztatóan. Oldalát teraszok tagolják csaknem hatvan emelet magasságig, ettől aztán az egész épület valahogy emberközelibbnek tűnik. Szép időben hús-vér emberek is fölbukkannak olykor a teraszokon: falatoznak, beszélgetnek, olvasgatnak, nevetgélnek, hazudoznak, mérgelődnek, szunyókálnak. Mindezt odafent teszik, de legalább emberi módon – utcajelenet, nagy magasságba transzponálva.

Bizonnyal a magasból nyílik a legjobb kilátás New Yorkra, amint azt George Steinmetz remek képei tanúsítják. A magunkfajta nem láthatja úgy a várost úgy, ahogy George; ő főleg helikopterről vagy a maga tervezte „repülő kerti szék”-ről szeret sivatagokat, óceánokat, őserdőket, nagyvárosokat fotózni. És nem csupán nézi, hanem látja is mindezt. Az ő szemével felülről tekinthetünk le New Yorkra. Amikor először találkoztam képeivel, hosszú idő óta először újra csodálat töltött el. Egy délután (éppen George fotóitól ihletve) elballagtam a World Trade Center 1-hez: ahhoz a toronyházhoz, amely a 2001. szeptember 11-én leomlott két torony helyén épült. Aznap, azon a szép, napsütéses reggelen, éppen arrafelé jártam. Láttam az északi torony elleni merénylet tűztengeréből halálba ugró emberalakokat. Láttam a déli tornyot is összeroskadni, láttam, ahogy rendőrök, tűzoltók,fotósok, újságírók rohannak a lángban álló épületek felé, miközben mindenki más menekül. Riporterként hetekig visszajártam a környékre, a romtengerben a hősiesség megannyi megnyilvánulását tapasztalhattam.

Most, hogy végre megnyílt az új torony, úgy éreztem, nekem is kötelességem megnézni. Pillanatnyilag ez a város (sőt az egész ország) legmagasabb épülete: magassága 1776 láb – a hazafias érzület okán, a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának dátumát idézve. A lift röpke 46 másodperc alatt vitt fel 541 méter magasra, a 101. emeletre. Nem is éreztem, hogy mozogna, vagy hogy én emelkednék. A fülke falára képeket vetítettek, a WTC két hajdani tornya is feltűnt négy rövid másodpercre. Az ajtók halk surrogással kinyíltak: megérkeztem. Elballagtam a torony zárt kilátóteraszához. Az ablakokból minden irányba ellátni: északra vagy 50 kilométeren át a Hudson-folyó medrére; keletre, brooklyni szűkebb pátriámon túl egészen Queensig, a Long Island egy kis szeletével; délen a Verrazano-Narrows hídon túl a végtelen Atlanti-óceánig; nyugaton New Jersey-re, előtérben a miniatűrnek tetsző Szabadság-szoborral, városunk leghíresebb francia bevándorlójával.

 

04nyskyline1536

New York mind többet vállal a formabontás terén, szemlélteti ezt a fenti lakóház. A jó hétszáz lakást magában foglaló, belül nyitott csonka gúla a West 57. szám alatt, a Hudson River Park közelében épült.

 

Közelebb léptem az ablaküveghez, az épületekre pillantva meg akartam keresni kedvencemet, a Woolworth Buildinget. Ott állt bizony, éppen színét váltotta a Nap egyre erőtlenebbé fakuló fényében. Látásom kissé elhomályosult.

Kétségkívül lélegzetelállító volt a panoráma, ám a csoda érzése most elmaradt. Helyette apámat láttam magam előtt, meg a környékünkön lakó barátját, Eddie-t, amint fölkaptatnak a földalatti-állomás lépcsősorán, kibukkannak a Cortland Streeten, majd baktatnak tovább a Radio Row-ként emlegetett, csodákkal teli környékre, ahol boltokban meg ponyvatetős standokon izzókat, csöveket, kábeleket, használt és új rádiókészülékeket lehetett vásárolni.

Emlékszem arra is, hogy 1966-ban a Radio Row-t ledózerolták, mert kellett a terület az első World Trade Centernek. Nem az én apám volt az egyetlen New York-i, aki ezt a döntést sohasem tudta megbocsátani. Én azonban, sok más New York-ihoz hasonlóan, nagy nehezen ugyan, de lassacskán hozzászoktam az ikertornyok látványához. Meg soha nem szerettem őket, ám ma már valahogy úgy érzem: hiányoznak.

 

11nyskyline1536

Four Freedoms Park: emlékpark a Roosevelt-sziget déli csúcsán. Louis Kahn építész tervezte még az 1970-es években, de csak három éve készült el teljesen. Neve Franklin Delano Roosevelt 1941-ben mondott beszédét idézi: a „Négy Szabadságra”-ra alapozott eszményi világot vázolta fel akkor az elnök, amelyben nemcsak a szólás- és vallásszabadság szavatolt, de félni és nélkülözni sem kell többé.

Nem időztem hosszan az új toronyban: már rövid idő után azt éreztem, hogy visszavágyom az utcaszintre, idegen arcokat szeretnék látni, figyelni szeretném a szemekben tükröződő zaklatottságot, bánatot, vidámságot, boldog örömöt. Alászálltam a földszintre. Odakinn, a járdán megszólított egy turistaforma fiatalember, tudakozott, miként juthat el a belvárosba. A földalatti állomás irányába mutattam.

Ó, nem, nem – ingatta a fejét mosolyogva. – Gyalog megyek. „Szeretnék mindent látni.”

Erre azt javasoltam, hogy induljon a Church Streeten észak felé, aztán a Wawerly Place-nél forduljon balra, úgy eljut egészen a Washington Square-re, aztán pedig…

„Érezze magát jól minálunk!”

 

Írta Pete Hamill

Fényképezte George Steinmetz

Megjelent a National Geographic Magazin 2015. decemberi lapszámában.
Képek: .nationalgeographic.com/new-york-city-skyline-tallest-midtown-manhattan/article.html

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s