Reményik Sándor versei fenyőkről, karácsonyról

 

 

A fenyők álma

A fellegek a fenyők álmai.

Az ágak között megrekednek.

Azután futásnak erednek,

Vagy halkan suhannak odább,

Mint foghatatlan, lenge holmi,

Testetlen, fátylas délibáb.

Az álmok sorsa: eloszolni.

Néha úgy szállnak, fehér csipkeként.

Hogy alig-alig fedik el a fényt.

Ezek a boldog álmok.

Aki ily álmot látott,

Annak a fának hálálkodni kell.

És hogyan hálálkodik a fenyő?

Hogy ezerszeres illatot lehel.

S néha jönnek gomolygón, nehezen,

Szurony sem szaggatja meg odafenn,

Csak néha üti át

Egy órjás dárdáját a fellegen.

Ezek a gonosz álmok.

Aki ily álmot látott,

Reccsenve jajdul, álmában kiált,

Lát fekete vért és piros halált.

De lassan elszáll jó és gonosz álom,

Valahol virrad már a láthatáron,

Oszlik a köd,

A pára már kevés.

Aranyderüvel messze valahol

A kék ég jő: az örök ébredés.

 

csiki-havasok

Csíki-havasok

 

Reményik Sándor – Karácsonyfapiac

 

A karácsonyfa megérkezik

Mögötte elmaradt a nagyhavas,

Mögötte elmaradt a rengeteg,

A piacon most megállnak vele

A nagy utat járt, csendes szekerek.

Vizsgálgatják növését, termetét,

Az emberek közt kézről-kézre jár.

Az óriás lemetszett, csonka karja,

A kis fenyőfa: karácsonyfa már.

Csodálkozva tekintget szerteszét

És fájón leheli ki illatát.

Egyben ünnepre felszenteltnek is,

Halálraszántnak is érzi magát.

 

A karácsonyfa panaszkodik

El-elnézlek, ti hontalan fenyők,

Ti erdő-testből kitépett tagok.

Hányan mondhatják el ma veletek:

Ó én is, én is hontalan vagyok!

Piacra vitték a testem, s a lelkem,

És alkusznak az életem felett.

És fehér vattát aggatnak reám:

Mű zuzmarát a zuzmara helyett.

Tudom: elszárad a levágott kar,

Tudom: én vissza nem jutok soha

Az ősrengeteg anyakebelére.

Sorsom: lapály a csúcsokért cserébe.

S a végtelen helyett egy szűk szoba.

 

A karácsonyfa énekel

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.

A szűk szobában is terem öröm,

Gyúl apró gyertya ínség éjjelén,

Ó csak ne legyen sorsom bús közöny,

Ó csak legyek a fény forrása én,

Apró gyermekek bálványozott fája,

Én az idegen, én a jövevény.

Égő fenyőfa, égő áldozat,

Akit az Isten ősi otthonából

Emberek örömére elhozat.

Csak rajzolódjék mélabús árnyékom

S imbolyogjon a szűk szobák falán.

Mindegy, hogy mi lesz velem azután,

Kolozsvár, 1921 karácsony

Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide.

Álmaim szekerébe fogatok

És szólok fantáziám táltosához:

Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,

És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.

Csak egy hang lesz a halott rengetegben:

A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek

És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?

És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet

A legmagasabb fenyő tetejére, –

S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…

Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

 

Forrás: Reményik Sándor összes versei

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s