Etele népe

Közzétette:

 

 

A méltánytalanul sokat bírált, noha sok becses adatot megőrző Anonymus-féle Gesta 50. fejezete utolsó kikezdésében (mert gestanem bekezdésekre tagolt szöveg, hanem itt-ott díszes piros betűk nyúlnak a margóra) imigyen szól: „A székelyek, akik előbb Attila népei voltak, Üsübü hírét hallva békésen elébe jöttek”. Kézai Simon pedig Gestájának 21. pontjában így írja le az eseményeket, amelyeket ő az Etele (Attila magyar neve) halála utáni trónviszály idejére tesz: „A krimhildi csatából megmaradt 3000 hun férfi is, akik futással megmenekültek és a nyugati nemzetektől félve Csigla mezején maradtak. Ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték.. E székelyek (zaculi) a hunok maradványai, akik amikor a magyarok újbóli Pannóniába jöveteléről értesültek, a visszatérők elé siettek a rutén határokon, együtt hódították meg Pannóniát, amelyből részt kaptak, de mégsem Pannónia síkságán, hanem a blakokkal a hegyes határon kaptak részt, ahol a blakokkal elvegyülve, amint hírlik, ezeknek betűit használják. Ezek a székelyek úgy hitték, hogy Csaba elpusztult Görögországban, amiért a nép általában mondogatja: Akkor gyere vissza, amikor Csaba visszajön Görögországból.”

Mind Anonymus, mind Kézai Szkitiának nevezi a területet, ahonnan a magyarok és a hunok jöttek. Werbőczi István „Hármaskönyv”-e III. részének 4. címét ilyen tárgymegjelöléssel adja: „De Scythulis Transylvanis, quos Siculos vocitamus” vagyis az erdélyi szkítákról, akiket székelyeknek nevezgetünk. A továbbiakban jelzi, hogy a székelyek a szkíta néptől a Pannóniába való első bejövetelkor származtak el.

Tisztázzuk először a fogalmakat, hogy közelebb tudjunk férkőzni ahhoz, mit is akartak az említett források mondani, és abból mi is üti meg az elhihetőség mértékét.

 

szkitak_lakohelye

A szkíták lakóhelye

 

A szkítákról Czeglédy Károly ezt írja: „iráni nyelvet beszélő nagy nomád népcsoport, amely a kimmerek után az i. e. VIII. és III. századok között tartotta kezében a délkelet-európai szteppét.” Nagy Géza (1855-1915) mongol vonásokra mutatott rá. Vannak, akik – nem teljesen alaptalanul – a szkítákat az indiai történelemben is felbukkanó szakákkal azonosítják. Ez utóbbiak (ugyancsak Czeglédy Károly útmutatása szerint) iráni nyelvű nomád nép volt a Kazak-szteppén, a Pamír és a Tiensan völgyeiben és Kelet-Iránban. Ők az Achemenidák kora után szorultak ki innen.

Az Achemenida perzsa uralkodóház első tagja az i. e. 559-től uralkodott Kurus(= Cyrus) volt, a legutolsó pedig III. Darajavahus (= DareiosKodomannos), aki a Nagy Sándor elleni harcban i. e. 330-ban halt meg.

Habár semmi okunk sincs arra, hogy a székelyeket irániaknak véljük, azt elfogadhatjuk, hogy a kelet-európai szteppe vidékén, amerre Szkítia volt, kell kezdenünk kutatóutunkat. Etele hun birodalmával is meg kell ismerkednünk, sőt valami nyugatról keletre való menekülés nyomait is keresnünk kell.

A hunokról azt kell tudnunk, hogy több birodalmuk is volt. I. e. 209-175 között uralkodott az a nagy Maotun, aki a mai Mongólia és Szibéria területein igen rövid idő alatt óriási birodalmat alapított. Méltán írhatta a kínai császárnak i. e. 177-ben a meghódított népekről: „Ezek most mind hunok, és valamennyi íjfeszítő nép egyesült.” Ez persze nem jelentette azt, hogy a nagy szteppevidékén és környékén élő népek nyelvileg, népileg hirtelenjében hunokká vedlettek, hanem csak azt, hogy őket a nagy hun hun birodalomba beillesztették. Ma talán azt mondanánk, hun alattvalók, „állampolgárok” lettek.

 

Hunovdisz

Hsziungnu övdísz (i. e. 3-2. század

 

E keleti hun (kínaiul hiungnu) birodalom időszámításunk 2. századában omlott össze, mert hiszen minden birodalom, pillérei korhadván, egy idő múlva elveszti erejét és roskadozik. De e birodalmat hasonló szerkezetű, más lovas népek alapította birodalmak követték. A kínai forrásokra támaszkodó Szász Béla szerint a hun birodalomban a főkirály alatt több kisebb király is kormányzott egyes országrészeket. A későbbi adatokat is figyelembe véve a kisebb királyok kágán, kán elnevezése talán már ekkor is használatba jöhetett.

A főkirályok Szász Béla szerint a tengri koto tanrü (ég fia őmagassága) lehetett a címzése, ám valószínűbbnek látszik a későbbi török nyelvek figyelembevételével, hogy az azonos jelentésű tengri oglu kutu megjelölést használták. Bárminek is nevezték, az megállapítható, hogy jórészt a főkirály családjának tagjai töltötték be a főbb tisztségeket s lévén többnejűség, ilyenféle férfi leszármazott bőven volt. Dinasztikus házasságokat is kötöttek. Nemcsak a főkirálynak, de a főfeleségnek is volt udvartartása. A király külső hatalmakkal levelezett, volt titkárja, tolmácsa, futárja. A török népeknél keletkezett rovásírásból arra lehet következtetni, hogy az írásbeliség belső használatban inkább szűkszavú, számadatok rögzítésére is kiterjedő feljegyzésekből állott. A külső nagyhatalmakkal ezek írásával levelezhettek.

Az ázsiai hun birodalomról tudjuk, hogy egyes dolgaikat gyűléseken intézték. Évente három gyűlést tartottak. Az elsőt – szűkebb körben, magasabb rangú vezetők részére – az év elején tartották, a második népesebbet az 5. hónapban, a harmadikat, amely egészen tág körű volt és seregszemlével is járt a 9. hónapban. Adószerű szolgáltatásokat is szedtek. A vezetőknek világosan meghatározott fölé-alárendeltségi kapcsolata volt és erős parancsolókká fejlődhettek.

Nem volt civilizálatlan a birodalom. A későbbi sztyeppelakók, sőt a szomszédos erdőlakók régi nagy hősökről szóló, szájról szájra adott költészete arra utal, hogy nagy ünnepeiket hősénekek elmondásával tették szertartásosabbakká. A különféle varázslatos külsőségekkel tisztelt ongonok (bábszerű alakok) és önkívületbe is jutó javasemberek, sámánok, táltosok énekei, táncai, szertartásai pedig arra mutatnak, hogy keresték is a magyarázatot az élet sokszor oly rejtelmes jelenségeire, noha keresésük nagyrészt abba torkollott, amit ma babonának nevezünk.

A keleti hun birodalom szétforgácsolódása idején az egykori nagy birodalom nyugat-ázsiai részén keletkeztek kisebb, hun uralom alatt levő országok. 147 és 172 közt a kínaiak egy Küerh nevű hun királyt említenek, akinek nevét érdemes megjegyezni.

Egy ideig alig „hallunk” hunokról, mondhatni eltűnnek, de 370 körül Európa térségében bukkannak fel nagy erővel.

Az óvatos történészek vitatkoznak azon, hogy a hiungnuk és az európai hunok azonos nép voltak-e. Hadd emlékeztessük őket Bertrand Russel macskapéldájára: egy macska elindul a szoba egyik sarkából, eltűnik az asztal alatt, majd az asztal alól a szoba másik felében bukkan fel. Hogy az asztal két ellentétes oldalán látott állat egy és ugyanaz a macska, azt az elme logikája fedezi fel. Mi is hasonló művelettel próbálkozunk.

Belső-Ázsiában az északi erdős vidék mellett húzódik a sztyeppe-övezet, amelyen aránylag kevés a csapadék (200-400 mm). Fű és alacsony bozót jellemzi tehát a sztyeppét. A pásztornépek hazája volt, amelynek állatvilága is a száraz éghajlathoz alkalmazkodott. A nagy síkságot itt-ott dombos vidék tarkítja. A sztyeppe az európai területre is átnyúlik. Az itt élő népek törzsszövetségeket alakítottak, amelyek hol egyesültek, hol szétestek s időnként gyors ütemben hógörgetegszerűen nagy birodalmak keletkeztek belőlük, amelyek fejlesztették a maguk kultúráját. A birodalmak évtizedeket, talán évszázadokat is megértek, s azután széthullottak. Nem valószínű, hogy egy szépszerével, vagy kényszerből létrejött törzsszövetség, ha egyszer felbomlott, később még egyszer ugyanolyan összetevőkből újjáalakuljon. Ám, amint azt Toynbee az óegyiptomiakra megállapította, lehetséges, hogy egy nép kétszer is virágkorba lendítse magát.

 

Huns_empire

Az európai hunok birodalmának kiterjedése Attila halálakor (453)

 

Az európai hun birodalom alattvalói nem ugyanazok a népek lettek, amelyek az ázsiai hiungnu birodalomba szerveződtek. Egy sereg nem török, nem is iráni, hanem germán nép is került az európai birodalomba. A vezető réteg jelentős része azonban feltehetőleg mind a régi, mind az új hun birodalomban a múltbéli nagy vezetők leszármazottaiból kerülhetett ki. Nagyra törésre ösztönözte őket a régi vezérek vitézkedésének emléke, tetteiket a népi énekesek, versmondók is egyre felidézték.

Dümmerth Dezsőnek az Árpádokról szóló történelmi útikönyve, „Az Árpádok nyomában” a hun uralkodóházról családfát mutat be. Ez nem tartalmazza ugyan Touman nagy fia, Maozun utódainak a kínai feljegyzésekben szereplő hosszú sorát, akiket Szász Béla említ, Dümmerth az ő leszármazottjuknak tekinti Balambért, aki szerinte Etele nagyapja volt. Ki is fejti, hogy az óbolgár királylajstrom is Maotountól származtatja a bolgár kánokat, ezek pedig az Árpádok vérrokonai voltak. Családi hagyomány volt tehát a birodalom alapítására való törekvés.

Így a valószínűség határán belül van az a feltételezés, hogy az európai hunok a régi hiungnuktól örökölték lendületüket, öntudatukat. Végeredményben tehát az azonosság teljessége nem állítható, de vannak azonos jellegű összekötő fonalak. Többet ne is igényeljünk, hiszen az ugyanazt a személyazonossági igazolványt lobogtató ember teste, tudata, körülményei sem teljesen azonosak, ha különböző időpontban vizsgáljuk meg.

Visszakanyarodva az európai hun birodalomhoz, úgy tűnik, hogy 412 körül Karaton lehetett nagykirálya, majd őt Oktar és Ruga követte, akiknek sorsa 430-ig, illetve 434-ig hagyott nyomot. Ezek testvérének látszik Mundzuk, aki Etele apja volt. Egy időben már mélyen benyomultak Európa közepe felé. A birodalomban Bleda (akit költőink Buda néven énekelnek meg) halála után a főhatalom egyedüli birtokosa Etele lett, akinek uralkodása idején volt (445-453) a nyugaton a Rajnáig terjedő birodalom fénykora.

E gomolyfelhőhöz hasonló, változó birodalomnak aránylag központi területén, a Fekete-tenger északi partja táján, 463 körül tűnnek fel az onogurok, akiket már közelebbi kapcsolatba lehet hozni a magyarokkal. Priszkhosz rétor már már Etele idején említi, hogy a hun-birodalom népei közé onogurok is tartoztak. Miután Etele legidősebb örököse, Ilek a birodalom nyugati központja, a Kárpát-medence táján folyt harcokban életét vesztette, Etele két ifjabb fiának, Dengiziknek, majd Irniknek lehetett országa ott, ahol az onogurok éltek. Irniket – az óbolgár királyok jegyzékére támaszkodva – mondhatni új birodalomalapítónak tekinthetjük.

Az onogur-bolgár birodalom keretében élők között nemcsak a hétmagyarok őseit kell keresnünk, hanem a székelyekét is. Nem látunk okot arra, hogy azt tételezzük fel, hogy az 5. században élt Irnik és közvetlen utódai idején a hétmagyarok és a székelyek jelentős mértékben elkülönültek volna egymástól, mert sem nyelvi, sem egyéb sajátosságaik nem mutatnak ilyen, majdnem fél ezredévnyire is tehető különbségre. Van azonban olyan körülmény is, amely további vizsgálódásra ösztönöz.

Nemcsak a székelyek, hanem a többi magyarok is „hun állampolgárok” voltak egykor és mégis a székelyeket illetően megmaradt a hun származás hagyománya, a többi magyaroknál viszont más volt a helyzet. A legkézenfekvőbbnek az a magyarázat látszik, hogy a magyarság e két része sorsának alakításában kellett valami különbségnek lennie, és míg a székelyeknek egész népe hagyományokhoz jobban ragaszkodóvá fejlődött kicsinysége, befelé fordulása folytán, addig a hétmagyaroknál mondhatni inkább az uralkodó családban maradt meg a hunokkal való kapcsolatra utaló hagyomány. Ez a hagyomány több vonalon is jelentkezik. A mi Anonymusunk Árpádot Etele nemzettségéből származónak tünteti fel az 5. fejezetben Pannónia földjére célozván: „Szálló hírből hallották, hogy Attila királyé volt, akinek ivadékából Álmusvezér, Árpád apja származott.” A 14. fejezetben ezt adja Árpád szájába: „Ősapámé Attila igen hatalmas királyé volt a föld, amely a Duna és a Tisza közt fekszik.” Kézai Krónikája pedig már teljesen összefolyatja a hunok, az avarok és a magyarok történetét. A 12. században II. Géza királyt húga, Zsófia (aki admonti apáca volt) hun királynak címzi.

De régebbi gyökerekre is gyanakodhatunk. Pilgrim (971- 991közt Passauban püspök) összegyűjtötte a burgundokra hunokra vonatkozó hagyományokat, amelyekből a „Der Nibelunge not (vagy liet)” című hőse kialakult. Ekkoriban éltek a bajor területen az ottani fejedelmi családhoz férjhez adott magyar fejedelmi családbeli leányok (akiknek egyike a későbbi Gizella magyar királyné őse volt). Nyilván a részükről elmondottakról is tájékozódott a püspök. Ennek nyomán nevezhette az akkor már legalább egy évszázada a magyarok birtokában volt országot Hunalantnak a Nibelung-ének. Az is nyom lehet, hogy a török jellegű nyelvet beszélő hunokhoz hasonlóan valószínűleg az Árpádok is tudtak még török nyelven. Erre mutat az, hogy ismert családtagjaik pogánykori személyneveinek túlnyomó többsége török eredetű. (Almys = vett, kapott és talán a Theodoros, Decodatus jellegű nevek közé sorolható. Árpád neve a török árpa szóból és a magyar kicsinyítő képzőből alakult stb.)

Krónikásaink tehát nem légből kapott dolgot írtak, amikor a székelyeket a hunokkal, Etelével kapcsolatba hozták, csak ki kell hámozni szövegezésükből azt, amit valónak, vagy legalábbis valószínűnek elfogadhatunk.

 

Forrás: Balás Gábor – Székelyek nyomában (15-21. oldal) Panoráma, 1984 ISBN963 243 253 3 ISSN 0133 7327

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s