Derkovits Gyula

 

 

Derkovits Gyula (Szombathely, 1894. április 13. – Budapest, 1934. június 18.) magyar festő és grafikus. Sajátosan egyéni művészetet alakított ki a modern nyugat-európai stílusirányzatok (főleg az expresszionizmus, a kubizmus és a konstruktivizmus) mentén.

Eredeti foglalkozása asztalos, 1918-ban kerül Kernstok Károlyhoz, itt részesül először szervezett művészi képzésben. 1923 nyaráig terjedő periódus elsősorban a művészi eszközök elsajátításának időszaka. Kezdetben csak ceruza- és tusrajzokat készített, később ismerte meg az akvarelltechnikát, majd a húszas évek elejétől próbálkozott olajfestményekkel.

Első kiállítását 1922-ben rendezték a nemrég alakult Belvedere kiállítóhelyiségben, ahol hetven képpel lépett a nagyközönség elé.

Derkovits annak a klasszicizáló neonazarénus témavilágnak a hatása alá került, amelyet hozzánk elsősorban a Nyolcak közvetítettek. A harmincas évek magyar valósága nála jelent meg a legközvetlenebbül, a társadalmi kérdésekre ő reagált a legérzékenyebben.

1923-1926 között Bécsben tartózkodott. A korábban érlelődő változások kiteljesedése folytán új periódus kezdődött Derkovits művészetében. Az új környezet a művész számára szabadabb alkotói légkört biztosított. A kötetlenebb emberi kapcsolatok, a szabadabb politikai légkör és a viszonylagos anyagi biztonság ismeretében meglepő Derkovits témavilágának és stílusának hirtelen fordulata: tematikailag a halál, a menekülés, a sorsszerű elbukás és az üldözöttség kerül előtérbe, melynek stiláris megfelelője a német expresszionizmusnak a művész egyéni látásmódjához igazított változata.

Derkovits életművének új szakasza 1927-ben kezdődött, ekkor kezdett városrészleteket ábrázoló, úgynevezett “utca-képeket” festeni. A menekülés témájú kompozíciókról már ismerős emberáradat fegyelmezettebbé és konkrétabbá válik. Hirdetőoszlop, gyümölcsárus bódé, lovas rendőr motívumai szegélyezik az egyre felismerhetőbben a proletár jelentés hordozójává vált emberfolyamot. Az elemek térbe rendezése a tartalomnak szigorúan alárendelt, tudatos hierarchiát mutat. A motívumok léptékét és nézőpontját jelentésbeli súlyuk határozza meg.

A sivár élettért megjelenítő nagyváros ellenpólusaként ekkor jelennek meg Derkovits képei között az enteriőrök, a meghitt családi otthon zárt világának megfogalmazásai.

Az 1514 címet viselő Dózsa fametszet sorozat Derkovits 1927-1930 közötti alkotó periódusának betetőzése. A monumentális ciklus a jelenre vetítve is érvényes tanulságokat megfogalmazó történeti ábrázolás egyik csúcspontja művészetünkben.

Derkovits művészetének utolsó négy éve egyéni stílusa kibontásának ideje. Egyre súlyosbodó betegségét legyőzve, tüneményes gyorsasággal festette képeit. A német expresszionisták hatása nélkül nem juthatott volna el a saját útjára, és térszerkesztése magában ötvözte a kubizmus néhány elvét is.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/derkovits/derkovits.html

Műelemzés Vasút mentén

Derkovits Gyula, 1932

Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

A korszak legtekintélyesebb művészeti szervezete, a Szinnyei Merse Pál Társaság 1932-ben ezért a képért Derkovitsnak ítélte oda a Nemes Marcell műgyűjtő és mecénás által alapított 100 pengő értékű tájképfestészeti díjat. Az első világháborúban lerokkant tüdőbeteg festő az 1910-es évek végétől kezdve művésztársaságoktól függetlenül járta a maga útját, sőt még a munkásmozgalomban sem vett részt, mint ahogy az utókor szerette volna beállítani. Ugyanakkor nagyon erős elkötelezettség élt benne az elesettek, a nyomorgó proletárok és a szegények iránt. Témái leggyakrabban városi témák, helyszínei a modern munkásság életének terei: külvárosok, gyárak, ipari negyedek. A Vasút mentén, akárcsak Derkovits más főművei, pontos korkép az 1930-as évek Magyarországáról.

 

(Nagyítható kép)

 

Derkovits festészetében az expresszionizmus zaklatottsága, a modern filmművészetből ismert hirtelen vágások jelentik a komponálás alapját.

Sok más munkájához hasonlóan ezen a képen sincsen horizont. A tér zárt és áthatolhatatlan világ, amit bizonyos értelemben a reménytelenség helyének is értelmezhetünk. A vasút mentén, a zajban, füstben baktató proletárok élettere ez a kietlen, rideg közeg. Ebben a térben a téri viszonylatok sem pontosak.

A figurák úgy jelennek meg itt, mint faliújságra ragasztott, tépett papírlapok. Semmi nem egész: akár a mozdony, akár a lépegető figurák, mind elvágott, töredékes alakok.

Nincs nyugalom a képen, s ezt a művész azzal éri el, hogy kerüli a párhuzamosokat, a vízszintes és függőleges irányokat, s ez nemcsak bizonytalanságot, hanem dinamikát is kölcsönöz a kompozíciónak.

Sőt, az előreszaladó mozdony szinte magával rántja a férfit, akinek előrebillenő alakját a hátrafelé dőlő asszony tartja egyensúlyban. A két ember összetartozó egységét , úgy tűnik, a hatalmat, erőt szimbolizáló személytelen mozdony lendülete próbálja széttépni.

A kerekek monoton zakatolását az olyan motívumok érzékeltetik, mint az ismétlődő sínpár, vagy az az ezüstös pára, amely fénylő foltjaival hinti tele a kép alsó részét.

Derkovits az 1920-as évek végétől használta előszeretettel az ezüst festéket. Az ezüst szín nála – akárcsak József Attilánál – tisztaságot, keménységet jelöl, de bizonyos értelemben érzelemmentes holt hidegséget is. A mozdony, a csillanó fények ezüstje és a figurák barnás, lazacszínű színvilága megint csak a holt és élő ellentétét húzza alá.

Írta: Bellák Gábor

Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (312-313. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével.