„Csak tiszta forrásból”

 

 

28 évvel ezelőtt, 102 éves korában meghalt Dénes Zsófia írónő.

Dénes Zsófia (Budapest, 1885. január 14. – Budapest, 1987. január 23.) író, újságíró, József Attila-díjas (1981). A Budapesti Tudományegyetemen folytatott irodalmi és művészettörténeti tanulmányokat. Ady Endre egykori menyasszonya, majd barátja és életének krónikása.

 

Soha még Zsófia- napra nem telt meg úgy virággal a szobám és ablakom, mint az idén. Szobám és ablakom. Egész napon át szólt a csengő, és kihordó fiúk-lányok hozták a virágot. Mert az én olvasóim tudják, hogy a látogatás engem manapság már fáraszt. Szegedről, Pécsről, Sopronból és Kaposvárról is érkezett váratlan felköszöntés. Kivirult hát körülöttem a nagy paletta gyöngyvirágtól – rózsán, tulipánon, muskátlin, szegfűn, ibolyán át – egészen a csodavirág-hordozó trópusi növényig. A legtöbb gyökeres.

Ezzel az érintéssel reagál az én olvasóközönségem, és néma szavazással mellém áll, mert tudja, hogy megbántottak. Ez a szeretet sok mindenért vigasztal, az emberi hozzám tartozásnak ez a gesztusa.

Ilyenkor veszem tudomásul, hogy mégiscsak érdemes volt írnom. Megírnom felejthetetlen emlékeimet. Az átélt valóságot.

Néztem a körülgyűrűző kertemre, és eszembe jutott Arany János, az öregúr, akit durván megtámadtak. Engem Arany is elkísér utamon. Az ő felidézésével indult el most is tollam: Még egyszer „A tölgyek alatt”.

A mai költészet számos híve is – több jelből így gondolom – Arany Jánost „elavultnak” tartja. De én nem. Ő nekem örök. Egyike a keveseknek, aki örök. Örök, amíg él magyar s áll Buda még.

Bizonyság erre, hogy őt feledni nem lehet annak, aki valaha, fiatalon magába szívta költészetét. Valahonnan a mélyből akárhányszor megszólal egy-egy versfoszlánya bennem – minden különös alkalom nélkül. Reggeli derengés, nappali teendők, megpihenés közben. Többnyire megnyugszom tőlük.

Vaskalitkám csillog-ragyog, aranyos; /De

lelkem – Hejh! A lelkem fenékig zavaros…

Állj elő, vén Márkus! Vedd le a süveget, /

Hadd süsse a napfény galambősz fejedet;…

Ah! Lágyan kél az esti szél / Milford öböl

felé; / Szüzek siralma, özvegyek / Panasza

nyög belé… No halld meg, Eduárd; / Neved

ki diccsel ejtené, / Nem él oly velszi bárd…

Hiszen ez zene. Nagy zene. Lehet nagy

zenét valaha elfelejteni?

Mondjam? Én még a századkezdeti porondján nevelkedtem. Móricz Zsigmond Hét krajcár-ától és Sárarany-ától Tersánszky Józsi Jenő erdei szénégetőitől és bányanépétől indultam el. És ahogy azt

századkezdő-korom forradalmi lelkesedése kívánta: a népi hagyományt – kellő haladással – ma is őrzöm. Arany János szalontai parasztportájától Bartók Béla „Csak tiszta forrásból” – lázadásáig . Velük járom az utat. Ó, nem egyedül. Hiszem, hogy csak egyvalaki vagyok a sok közül.

Divatot követő, tanárkodó „műbírálók” mindig akadtak. Néha nem is a divatnak, de valamely kiókumlált nézőpontnak hódoltak.

Mire Arany János megöregedett, lebecsülték az egykori hangadó irodalmárok. …Aki hatvan / Teletért s nyarat, /Az versbe ne fogjon / A tölgyek alatt. Megcélozták a költőt, aki majd akkor is él, amikor az ítélkezők régen feledésben porladnak.

Azért idéztem Aranytól a „hatvan” évet, és nem írtam kilencvenötöt, mert Arany önmagát már akkor öregnek tartotta. Pesten élt, mint a Tudományos Akadémia főtitkára. De nem szerette a várost, mert bihari erdőn-mezőn született. A városból a Margitszigetre menekült. A Duna-sziget öreg tölgyeket hordozott akkor, és még az én gyermekkoromban is tündérkert volt.

Tudjuk, hogy Arany János öregúr szeretett a szigeti tölgyek alatt üldögélni. Ilyenkor visszatért a nagyszalontai erdőbe, ahol seregélyt fogott a tölgy tetején. És hogy ezt megírta A tölgyek alatt című versében, valaki durván megtámadta. Ámde az öregúr az Őszikék idején is szenvedélyes maradt. Ha úgy érezte: lefitymálták, letért fölényes horatiusi útjáról. Heves lett és visszavágott. Még egyszer „A tölgyek alatt” válaszversét így fejezte be:

A tölgyek alatt –

Beteg-é, vagy alszik? –

Nem oroszlány – de

Szuszogása hallszik:

Nosza, rugjuk főbe,

Bármily fenevad,

Hogy holtra gebedjen

A tölgyek alatt!

1878. május 8.

A halálát követő díszkiadásból ez a vers kimaradt. Sejtem, hogy miért.

Hanem az idő: a győztes ütőkártya! Száz év múlva minden a maga helyére kerül. De van úgy, hogy még száz év sem kell hozzá. Néha elég talán egy is.

Egész életemben hittem az igaz dolgokban. Csakis azokban. Ezért lett az Arany-idézet a jeligém.

1980. május 15.

Forrás: Dénes Zsófia: Talán Hellász küldött (190-194. oldal) Magvető Könyvkiadó Budapest, 1984 ISBN 963 14 0228 2