Pjotr Iljics Csajkovszkij emlékezete

Közzétette:

 

 

121 évvel ezelőtt meghalt Csajkovszkij orosz zeneszerző, karmester

 

Pjotr Iljics Csajkovszkij (Votkinszk, 1840. május 7. – Szentpétervár, 1893. november 6. ) orosz romantikus zeneszerző.

Szentpéterváron 53 éves korában halt meg. Teljes nevén: Pjotr Iljics Csajkovszkij Műveiben egyesítette az orosz népzene hagyományait az olasz, francia és német romantikus zene elemeivel. Különösen a szimfóniái személyes érzéseinek, tapasztalatainak zenei megfogalmazásai. Az emberi érzések széles skáláján kívül Oroszország társadalmi helyzetét is ábrázolja Alekszander Puskin költeményeire írt 1879-es “Anyegin” és 1890-es “Pikk Dáma” című operáiban. Balettjeivel a szimfonikus balett műfaját teremtette meg. Számos hegedű- és zongoraversenyművet is komponált. Európában és az Amerikai Egyesült Államokban is nagy sikerrel koncertezett, amelyhez hozzájárult az is, hogy maga vezényelte műveit. Operái: “Anyegin”, “Pikk Dáma”, balettjei: “Hattyúk tava”, “Csipkerózsika”, “Diótörő”.

peter_tschaikowski

Pjotr Iljics Csajkovszkij

(1840-1893)

Az első világhírű orosz zeneszerző. A moszkvai konzervatórium összhangzattanára volt mindaddig, amíg Nagyezsda von Meck támogatása lehetővé nem tette, hogy minden idejét a komponálásra fordítsa.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

– Csajkovszkij hihetetlen tempóban tudott dolgozni – mondta tanítványáról Nyikolaj Rubinstein. – egyszer a zeneszerzésórán azt a feladatot adtam neki, hogy írjon ellenpontváltozatokat egy megadott témára. Hozzátettem, nemcsak a minőség, hanem a mennyiség is számítani fog. Gondoltam, egytucatnyi variációt, ha megír. Nem így történt. A következő órára vagy kétszázat hozott. Több időmbe került volna – mosolyodott el Rubinstein – végignézni őket, mint megírni.

1874 decemberében írtam egy zongoraversenyt. Minthogy nem vagyok zongorista, szükségem volt egy virtuózra, aki felhívja a figyelmemet, ha valami hatástalan, kivihetetlen vagy hálátlan benne. Egy belső hang azt súgta, ne Nyikolaj Rubinsteinhez vigyem, de mivel nemcsak a legjobb zongorista volt Moszkvában, hanem kiváló muzsikus is, és tudtam, mélyen megsértem, ha megtudja, hogy máshoz fordultam, úgy döntöttem, neki játszom elő a művemet. 1874 karácsonyán történt. Mielőtt Albrechtékhez mentünk volna, Nyikolaj Rubinstein megkért, menjek be hozzá a konzervatóriumba, hogy ott, az egyik tanteremben nézzük át a versenyművet.

Eljátszottam az első tételt. Egy szót nem szólt, egyetlen megjegyzést nem tett. Ismeri azt a kellemetlen és nevetséges érzést, amikor az ember a saját főztjét tálalja fel a barátjának és az szótlanul megeszi. Csak egy szót, egy barátságos dünnyögést – bármit, ami megtöri a csendet! Az istenért, mondjon már valamit! De Rubinstein mindvégig néma maradt. A nyilait készítette, és Hubert* (aki szintén ott volt) megvárta, amíg kiderül, hogy merről fúj a szél. Rubinstein sokatmondóan hallgatott. Mintha ezt dünnyögné magában: „Drága barátom, hogyan mondhatnék bármit a részletekről, mikor az egész mű nincs ínyemre?”

Összeszedtem a maradék türelmem, és végigjátszottam a darabot. Még mindig nem szólt.

Nos? – kérdeztem, miközben felálltam a zongorától. Akkor kitört a vihar. Először halkan, aztán mind hangosabban, végül villámló Jupiterként, Rubinstein kifejtette, hogy a zongoraversenyem nem ér semmit, teljesen lejátszhatatlan, szedett-vetett, az egyes részek nem kapcsolódnak. Olyan gyenge az egész, hogy nem lehet rajta segíteni. Rossz, semmitmondó, közönséges. Itt-ott loptam másoktól, egy-két oldal, ha ér valamit, a többit jobb lenne megsemmisíteni. Szótlanul kimentem. Rubinstein tüstént utánam jött, és látva, mennyire le vagyok törve, megismételte, hogy a zongoraversenyem képtelenség, de ha az ő igényeihez igazítom, bemutatja az egyik koncertjén.

– Egyetlen hangot sem változtatok rajta – feleltem neki.

Csajkovszkij Meck asszonynak írt leveléből, 1878. január 21.
* Nyikolaj Albertovics Hubert (1840-1888), zenész.

 

A kritikáról mint olyanról ezt mondta:

A feledés és a mellőzés a legrosszabb, ami egy művel megtörténhet. Sokkal kevésbé fontos, hogy mit ír róla a kritikus; a lényeg, hogy írjon róla.

Csajkovszkij Berlinben, Brodszkij* Lipcsében volt, és megegyeztek, hogy beszélnek egymással a két város között nemrég kiépült telefonvonalon. Ennek megfelelően Brodszkij – abban a reményben, hogy eszmét cserélhet a barátjával – a megadott időben elment a telefonállomásra, de alig szólt néhány szót, amikor Csajkovszkij remegő hangon ezt mondta neki:

– kedves barátom, engedj el. Olyan ideges vagyok.

– Nem fogom a gallérodat. Bármikor elmehetsz. Később Csajkovszkij elmondta, hogy amikor meghallotta barátja hangját, és eszébe jutott a közöttük lévő távolság, ijesztő szívdobogást kapott.

Néha Berlinből – vagy onnan, ahol éppen volt – táviratot küldött ezzel a szöveggel: „Ekkor és ekkor érkezem. Tartsátok titokban.” Pontosan tudtuk**, ez mit jelent: hogy fáradt, honvágya van, és hiányoznak neki a barátai. Egy ilyen alkalommal épp vacsorára érkezett, ami hármasban költöttünk el, de utána, amikor – szokása szerint – fejét kezére hajtva üldögélt a zeneszobában, a Brodszkij-kvartett tagjai, mint előre kiterveltük, belopództak hozzá a hangszerükkel. Csendben leültek, és eljátszották neki a saját 3. vonósnégyesét, amelyet gondosan betanultak a következő koncertjükre. Hogy örült Csajkovszkij! Könnyes szemmel hallgatta, aztán külön-külön mindegyikünknek megköszönte az ajándékot. Aztán újra Brodszkijhoz fordult, és a maga naiv módján így szólt:

– Nem is tudtam, hogy ilyen szép vonósnégyest komponáltam. Sose tetszett a zárótétel, de most beláttam, hogy tényleg jó.

 

* Adolf Brodszkij (1851-1929), orosz származású hegedűművész, ő mutatta be Csajkovszkij hededűversenyét. A narrátor Anna, a felesége.
** Brodszkijék.

 

Csajkovszkij beszámolója a nászéjszakájáról, 1877. július 18.

Amikor elindult a vonat, majdnem felzokogtam. De estig szóval kellett tartanom a feleségemet, hogy megszerezzem a jogot, hogy a sötétben némán ülhessek a karosszékemben, és magam legyek. A második állomáson Mescserszkij [Csajkovszkij régi barátja még jurátus korából] berontott a kabinunkba. Amikor megláttam, úgy éreztem, azonnal el kell vinnie valahova. Így is tett. Mielőtt egyetlen szót váltottunk volna, kitört belőlem a sírás. Mescserszkij gyengéd rokonszenvvel viseltetett irántam, és sokat segített, hogy összeszedjem magam. Sokkal nyugodtabban tértem vissza a feleségemhez. Mescserszkij elintézte, hogy hálókocsiban tölthessük az éjszakát, és én olyan mélyen aludtam, mint egy hulla…

Leginkább az nyugtatott meg, hogy a feleségem semmit nem értett az én gyötrődésemből, fel sem fogta azt. Mint mindig, most is teljesen boldognak és elégedettnek látszott. Könnyű dolgom volt vele. Mindennel egyetértett és elégedett volt…

Beszélgetéseink tovább tisztázták kapcsolatunkat. Ő jó szívvel elfogadott mindent, és egyáltalán nem akart többet. Csak arra vágyott, hogy gondoskodhasson rólam és törődhessen velem. Teljesen szabad kezet kaptam: visszanyertem a szabadságomat.

Emlékszem, a Patetikus szimfónia utáni szünetben megkérdeztem, követ-e valamiféle programot a műve. Persze – felelte, de nem akarja elárulni. Ez volt az első alkalom, hogy Szentpéterváron járt, és csak a hangversenyen találkoztunk. Néhány nappal később mindenki a súlyos betegségéről beszélt. A fél világ a lakásához tódult, és napjában többször érdeklődött az állapota felől. Milyen különös, noha kolera okozta a halálát, a gyászmise teljesen nyilvános volt! Ma is előttem van, hogyan csókolgatta a halott arcát és fejét a teljesen részeg Vjerzbilovics*

Rimszkij Korzakov
* A kolerás betegeket karanténba zárták, holttestüket elkülönítették, nehogy fertőzést okozzanak. Rimszkij korzakov gyanúját sokan osztották, de az igazság csak nyolcvan évvel később derült ki. (lásd a következő anekdotát).

 

1893 nyarán Csajkovszkij óriási veszélybe került. Stenbok-Fermor herceg, féltve ifjú unokaöccsét a zeneszerző figyelmétől, panaszlevelet írt a cárnak, és Jacobit, Csajkovszkij régi joghallgató társát kérte meg, hogy továbbítsa III. Sándorhoz. Ha Csajkovszkij [homoszexualitása] lelepződik, megfosztják jogaitól, Szibériába száműzik, és ezzel szégyent hoz a Jogtudományi Egyetemre és minden volt diáktársára. Hogy elkerülje a nyilvánosságot, Jacobi Szentpétervárra hívta Csajkovszkij régi, egyetemi barátait, és becsületbíróságot alakított belőlük, melynek ő is tagja volt. Már vagy öt órája tanácskoztak, amikor Csajkovszkij szó nélkül kirohant Jacobi dolgozószobájából. Falfehér volt és roppant izgatott. A többiek még hosszan bent maradtak és csendben tanácskoztak. Miután szétszéledtek, Jacobi közölte a feleségével: meghozták a döntést, melynek – ígérete szerint – Csajkovszkij engedelmeskedni fog. Azt kívánják tőle, hogy ölje meg magát. Egy vagy két héttel később elterjedt a hír Szentpéterváron: a zeneszerző halálos beteg.

Reggel kilenckor hangzott el a gyászmise Pjotr Iljics Csajkovszkij lelkének üdvéért. Én lovas szánnal Moszkva egyik nagytemplomához hajtattam, és az egyik kis oldalhajóban a Konzervatórium tanárainak gyülekezetére bukkantam. Szkrjabin és Tanyejev közé álltam. Amikor a szertartást vezető pap a gyászbeszédet kezdte olvasni, feltűnt nekem Szkrjabin földöntúli sápadtsága. Tanyejev rázkódott a sírástól, és végigcsókolta a templom jéghideg zászlóit. Valami feszültség és szigorúság áradt az egész társaságból. Miközben a görög ortodox vallás papjának mély hangú kántálása félelmetes jajgatássá fokozódott, mintha a halál angyala szállt volna a dermesztő félhomályban az egybegyűltek fölött.

Frederic Lamond (1868-1948), brit zongorista

Szegény Pjotr Iljics Csajkovszkij mindig az öngyilkosság határán volt, annyira félt, hogy kiderül róla, hogy pederaszta [mondta Gyagilev]. Ma, ha zeneszerző létedre nem vagy az – jobb, ha főbe lövöd magad.

Amikor tiltakoztam, és három igazán sikeres, hagyományos vonzalmú (vagyis heteroszexuális) komponistát hoztam fel példaként, Gyagilev letorkolt:

– Badarság. Kettő közülük szeretne pederaszta lenni, csak nem mer, a harmadik pedig impotens

Vlagyimir Dukelszkij (1903-1969), orosz zeneszerző, aki Amerikába kivándorolva a Vermont Duke nevet vette fel.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 205-211. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s