Korunk építészete

Közzétette:

 

 

A második világháború egész Európában hatalmas károkat okozott. A károk helyreállítása során nagy mennyiségű lakást és munkahelyet kellett pótolni. Nehezítette a helyzetet a megszűnt gyarmatokról a kontinensre áramló népesség lakásigényének kielégítése. Ezt az igényt csak ipari körülmények között gyártott lakásokkal lehetett kielégíteni. Az építészetben teret nyert a nagy sorozatban való építés. Ennek jellemző formája a nagypanelos vasbeton építési technika.

A letelepedni vágyók igényeit az alvóvárosok, lakótelepek építésével kívánták megoldani. Itt Le Corbusier városrendezési elveit hasznosították. A települések területén szigorúan elválasztották egymástól a lakó- és termelő területeket. A gyalogos és jármű forgalom számára egymástól független úthálózatot építettek ki. Ezzel a hagyományos urbánus városszerkezet teljesen felbomlott.

A háború utáni építészet egyik alapvető kérdése az építészet és technika megfelelő viszonyának kialakítása volt. Le Corbusier az új technika elterjesztésében látta a korszerű építészet megvalósulásának egyik alapvető feltételét. Az épületet a korszak járműveihez – személygépkocsi, óceánjáró, repülő – hasonlította és úgy gondolta, hogy azokhoz hasonló elvek alapján kell megkonstruálni a házakat is. A “múlt üres kacatja” – a hagyományos, historizáló építészet – folytatása helyett újszerű, gyökerek és kötődések nélküli, új és racionális építészet megvalósítását szorgalmazta. Az épületeket egyedül a tárgyiasult gondolat, – ráció – teheti széppé – vélte. Az épület szerszám, munkaeszköz, melynek tökéletesen ésszerűnek és praktikusnak kell lenni: esetlegességnek az építészetben nincs helye. A jó épület legyen olyan célszerű, egészséges és jól használható, mint a munkaeszköz. Csak az az építész teljesíti feladatát becsületesen és erkölcsösen, aki az elmondottak szerint tervezi a házakat, építményeket.

A második világháború utáni építészet alakulását erősen befolyásolta az építőanyag ipar és szerkezetgyártás rohamos fejlődése is. A beton, vasbeton, acél és üveg mellett újabb anyagok és szerkezetek – műanyagok – tágították, szélesítették az építészek lehetőségeit. A korszerű anyag alkalmazása azonban szigorú önmegtartóztatást követelt az építészektől: az “egyedi” szerkezetek mellőzését és alkalmazkodást a kereskedelemben kapható, tipizált szerkezetek kínálatához. Ludwig Mies van de Rohe például egységes burkolattal – acél-üvegfal – határolta épületeit. A tömör kialakítást igénylő, kiszolgáló tereket az épület sötét, belső magjában helyezte el (WC-mosdó-raktárcsoport), a belső mag körül rugalmasan használható, tetszőlegesen osztható teret alakított ki.

A korszerű épületszerkesztés, gyors és gazdaságos kivitelezés egyik sarokpontjává a szerkezetek előregyártása vált. Az első előregyártott fémházak még 1926-ban épültek. Már ekkor érezhető volt az előregyártással járó merevség és az épületek rideg egyszerűségének hátrányai. A háború utáni hatalmas építési igények mégis az előregyártásnak kedveztek. A világ nyugati felében a fém épületváz előregyártása terjedt el. A világ keleti oldalán a szoba nagyságú vasbeton lapokból – panelekből – összeszerelt előre gyártott épületek típusa vált általánossá. Nagy számban épültek ilyen elemekből lakóházak, sőt egész lakótelepek (házgyári lakótelep). Az előregyártás hátrányai – merevség, átalakíthatatlanság, bővíthetetlenség – hamarosan jelentkeztek. A kis “cellákból” álló épületszerkesztés éles ellentétben állt a modern építészet fő elveivel, így Le Corbusier híres öt pontjával is. Utóbbiban az épület rugalmas megformálását éppen a vázas szerkesztéstől várta és elítélte a történeti építészet szerkezeteinek merevségét és nehézkességét, nehéz alakíthatóságát.

A második világháború utáni építészet alakulását súlyos társadalmi-szociális ellentmondások is terhelték. A szovjet építészet képtelen volt orvosolni a hatalmas országban észlelhető tragikus lakáshiányt. A “kolházak”, később a szűkös, merev házgyári lakások éppen a proletáriátus életformájának feleltek meg legkevésbé, jogos igényeiket nem elégítették ki. A Németországban épült, korszerű munkás kolóniákat a nemzeti szocializmus idején átalakították: a lapos tetős házakra magas tetőt építettek és a korszerű ablakokat fa zsalugáterekkel takarták le. A korszak képtelen volt az alakuló, új életformának megfelelő tömeges lakásépítés módszereit megteremteni.

A háborús károk a történeti városok bontására, hagyományos hibáinak “kijavítására” ösztönözték az építészeket. A történeti városok romos városmagján keresztül széles utakat vezettek át, a megsérült magas tetős házakat lapos tetővel kívánták felváltani. Megjelentek a belvárosok történeti tömbjei helyén az léptéktelen és unalmas “belvárosi lakótelepek”. Az új anyagok – nyersen alkalmazott beton és vasbeton felületek – és szerkezetek – vasbeton konzolok, napvédő betonrácsok, léptéktelen, merev formájú előtetők – éles ellentétben álltak a régi épületek anyaghasználatával és hagyományos formáival. Utóbbi anyagokat és szerkezeteket örök életűnek vélték. Hamarosan azonban kiderült róluk, hogy a környezeti szennyeződésekkel szemben kevésbé ellenállóak, mint a hagyományos építőanyagok. A települések lakói elégedetlenkedtek a városkép alakulását látva és megszokott környezetük újjáépítését – városrekonstrukció – követelték.

A korszak fő alkotó módszerévé, a tervezés és formálás kiinduló pontjává az épület által kielégítendő rendeltetés – funkció – vált. A rendeltetés meghatározza a formát, vélték a funkcionalizmus hívei. Az építész feladata a rendeltetés elemzése, az igények “számszerűsítése”, a megfelelő méretrendszer – modul – megállapítása és ennek alapján az épület rendeltetési egységeinek gondos összeillesztése. Hamarosan kiderült azonban, hogy formai “prekoncepció” – előzetesen kialakított formai elképzelés – nélkül aligha születhet változatos, jellegzetes, szép épület.

A funkcionalista város elvei is csődöt mondtak. A munkahely és lakóhely közötti hosszú utazás megrövidítette a pihenésre fordítható időt. A lakótelepeken – munkahely híján – különösen a nők, anyák körében – munkanélküliség alakult ki. A gépjármű forgalomtól elválasztott gyalogos utak unalmasnak bizonyulta, a földalatti aluljárók labirintusa a bűnözés színterévé vált. A tér és utca hiánya, az ingerszegény környezet rosszkedvűvé tette az embereket.

A háború utáni korszak építészetének másik fő jelszava a szerkezetépítés meghatározó fontosságának hangsúlyozása – konstruktivizmus – volt. A szerkezet az épület “létalapja”, állították az építészek: a választott szerkezet határozza meg az épület formálását. Mindezt egy sor, sikeres “nagy szerkezet” megvalósításával kívánták igazolni. Pierre Luigi Nervi pókháló és legyező formájú, előregyártott lefedéseire (Roma, Palazetto dello

 

Sporto kupolája  sporto_kupolájaPierre Luigi Nervi és munkatársai, 1956-1957) gondoltak, Felix Candela, Eduardo Torroja, Otto Frey, Robert B. Fuller és Mattheus Novicki (1910-1961) merész szerkezeteire (Raleigh, Aréna kilencven méteres áthidalása, 1950-1953) . A felsorolt építészek valóban szembeszálltak a “cellás” iparosítás és a semleges “függönyfalak” unalmával és a nagy tartószerkezetek megvalósításában, bátor szerkezeti megoldásában találták meg az építészeti formálás megújításának lehetőségeit. A betonszerkezeteket szobrászati alkotásnak tekintették és ezeket a konstrukciókat alig követhető, bonyolult statikai számításokkal méretezték.

Igazából azonban a konstruktivizmus elvei alapján sem sikerült mindenre érvényes alkotói receptet adni az építészek kezébe. Kiderült, hogy az anyag, a rendeltetés és a szerkezet – egymástól elválasztva, külön-külön – nem lehet kiinduló pontja az építészeti alkotásnak. Louis I. Kahn (1901-1974) a “preformálás” – induló formai ötlet kialakítását – javasolta az építészeknek. A “prekoncepció” alapján lehet a rendeltetést és az alkalmazott legjobb szerkezeti rendszert kiválasztani – állította – és véleményét újszerű épületek tervezésével bizonyította. A Pennsylvaniai Egyetem orvosi kutató intézetének (1957-1961) változatlan rendeltetésű – fix – helyiségeit magas, tömör tornyokban csoportosította. Ezek közé illesztette be a rugalmasan felhasználható – flexibilis – tereket, melyek a változó rendeltetés igényeit képesek rugalmasan kielégíteni. Hatásos, markáns épületeivel bizonyította a “preformálás” előnyeit. (Hasonló elvek alapján tervezte meg Hofer Miklós a győri Széchenyi István Főiskola épületeit).

A háború utáni funkcionalista és konstruktivista építészet uniformalizálta világunk építészetét. A kiemelkedő alkotások mellett világszerte nagy számban jöttek létre bántóan szürke és unalmas épületek. Az építészet, a városok és falvak új épületei elvesztették a helyre utaló, sajátos vonásaikat. Az előregyártás, iparosítás szorgalmazása tovább rontotta az emberi építészet kialakulásának esélyeit. A modernizmus emellett hatalmas károkat okozott a történeti örökségben. Városaink hagyományos arculata, utcáinak, tereinek harmóniája felborult. Igen sok értékes építészeti emlék pusztult el, vált a meggondolatlan korszerűsítés áldozatává. Az építészek változást követeltek.

A magyar építészet második világháború utáni története több korszakra osztható. 1945 után az ország újjáépítése volt az építészek legfontosabb feladata. Ebben az időben kevés új épület épült, ezek a háború előtti modern mozgalmak jegyeit viselték magukon. Néhány jelentős középületet emeltek (Budapest, Dózsa György út, MÉMOSZ székház, 1949, Gádoros Lajos, Perényi Imre, Preisich Gábor és Szrogh György, Deák Ferenc tér, autóbusz pályaudvar, 1949, Nyiri István, Kecskemét, OTI székház, Hegedüs Béla, Schall József, Winkler Oszkár, 1949). A nagyobb településeken kis számban szociális lakásokat is építettek (Budapest, Élmunkás tér, Schall József és Piszer István, 1949, Győr, Szent István út, Gőzfürdő és típus lakások).

1951 őszén a Magyar Építőművész Szövetség határozatban döntött amellett, hogy ” gyökerekig fel kell számolni az imperialista burzsoázia építészetének – immár leleplezett – kozmopolita (nemzeti érzést lejáratni igyekvő, a nemzeti kultúrát lebecsülő polgári irányzat) művészet- és népellenes befolyását a magyar építészetre”. A modern építészeknek a reformkor klasszicizáló építészetét – “annak haladó, emelkedő szakaszait” – ajánlották utánzásra. Kiváló építészekből álló bizottság vizsgált felül minden tervet, hogy azok eléggé szocialisták-e és kellően realisták: csak, ha ezeknek a “megkötéseknek” mindenben hiánytalanul megfeleltek, engedélyezték megvalósításukat. Pintér Béla a tolnai kultúrházat egyetlen, hatalmas oromzat – timpanon – alatt fogta össze (1952), Farkasdy Zoltán pompás kúria formáját adta a képzőművészeti gimnázium épületének (Budapest, Zugligeti út, 1953). A Dunaújvárosi Vasmű homlokzatának megtervezésekor Lauber László és Szendrői Jenő a betonklasszicizmus elveit követték (1954). Csupán a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának és Minisztertanácsának határozata (1954) és a Szovjet Építészek második kongresszusa (1955) után változott meg a helyzet. A szovjet rendeletek kibocsátása változást hozott a magyar építészetben is.

1956 után a magyar építészek igyekeztek felvenni a korai modern építészet fejlődésének 1951-ben elvesztett fonalát: az építészet eszközei azonban idő közben a világon nagyot változtak és a hagyományos, historizáló épületek kivitelezéséhez szokott magyar építőipar számára sem volt egyszerű feladat a rajzasztalokon születő, újszerű, korszerű épületek kivitelezése. Az épületek méretei megnövekedtek. Előbb a homlokzatok hálós – raszteres – tagolása vált általánossá (Budapest, József köruti lakóház, Csics Miklós, 1958, Győr, Bartók Béla úti “18” jelű lakóház, Lang János, 1966), majd a házak erőteljes, vízszintes sávokkal történő tagolása vált általánossá (Győr, Szent István úti “nyolcemeletes” lakóház, 1964, Fátay Tamás és Simányi József). A földszintes házak hatalmas vasbeton “kalapot” kaptak (Győr, Bartók Béla úti üzletek és étterem, Lőrincz József ill. Harmati János, 1965-1966). Közkedvelté váltak a homlokzati beton rácsok, árnyékolók, tisztító járdák, melyek plasztikusabbá, változatosabbá tették a házak homlokzatait (Győr, Bajcsy Zsilinszky utca, MHSZ székház, Pilt Rudolf, 1966, Honvéd tér, volt Turista szálló, Lőrincz József, 1970). Az üdülő épületek, csónakházak változatosabb formálást kaptak (Győr, csónakház, Wyberál László és Lang János, 1965).

Az 1970-es évek elejétől a homlokzatok lépcsőzésével, teraszos kialakításával és ferde épületsíkok alkalmazásával igyekeztek változatosabbá tenni az épületek megjelenését (Sopron, Lőverek, SZOT szálló, Csehalmy József és Hegyi György, 1972-1973). Európai hírnévre tett szert a magyar ipari építészet, különösen a nagy fesztávolságú szerkezetek előregyártása területén értek el a hazai szakemberek figyelemre méltó eredményeket (Borsodi Vegyiművek műtrágya raktára, Gnädig Miklós, 1951). Megindult – igaz, igen lassú ütemben és szétszórtan – a műemlékek helyreállítása is.

 

Forrás: Dr. Winkler Gábor – Szabó Péter: Építészettörténet http://www.arc.sze.hu/

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s