Király György: Thomas Mann: A Buddenbrook-ház

Közzétette:

136 évvel ezelőtt, ezen a napon megszületett Thomas Mann, Nobel-díjas német író (Varázshegy, Mario és a varázsló).

(I-II. Fordította Lányi Viktor)

Sehol sem éreztem annyira a naturalizmus és szimbolizmus szoros, belső összefüggését, mint Thomas Mann regényeiben. Talán különösnek tetszik ez a megállapításom, annál is inkább, mert hiszen a szimbolizmus nemcsak időrendben követte a naturalizmust, hanem valósággal éppen ellentétének tűnt föl. Mégis azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen a két irodalmi forma egyazon szellemi áramlatnak két különböző műfajban, a regényben és a lírában való sajátos kikristályosodása. A naturalista regény, legalább programja szerint, a század természettudományi elveire hivatkozott, mikor az embert nemcsak társadalmi összetartozásaiban akarta ábrázolni, mint Balzac, hanem tovább boncolta ki gyökérszálait a természet, a milleu ezer jelentéktelennek látszó elemeiből, melyek mégis hatalmas tömegükben törvényszerű kapcsolatokat látszottak fölmutatni. A naturalista ábrázolás súlypontja az egyén helyett így a nagy tömegekre esett, nemcsak embertömegekre, hanem a természet élő és élettelen lényeinek tömegeire, melyek között rejtett összefüggéseket fedezett föl, s főként rejtett, ösztönös hatásokat az emberre. Sok tekintetben pedig ez a détailművészet érthető reakciója volt a romanticizmus zseniális fölületességének és könnyed nagyvonalúságának, mely óvakodott a mélyre hatolni és csupán a külsőségekben kereste a jellegzetest. S mi más volt a szimbolizmus, mint ugyanaz a reakció a retorikus líra ellen, ugyanaz az elmélyülési hajlam, az egyén és a természet rejtelmes összefüggéseinek, a jelentéktelen részletek jelentésének keresése. A látszólagos ellentét naturalizmus és szimbolizmus között onnan ered, hogy a regényben a milieu tömegábrázolása sokszor elnyomta az embert, hatalmas arányaival eltörpítette az egyént, míg a líra már természeténél fogva jobban megóvta és élesebben hangsúlyozta az egyéni karaktert. Hogy a kettő mégis milyen közel áll egymáshoz, legjobban mutatják az olyan stíluskeveredések, mikor a regény beletévedt a szimbolizmusba, vagy a líra a nyers naturalizmusba. Baudelaireben, aki mindenben előfutárja volt a századvégi művészetnek, még a tiszta szimbolizmus ritkán csendül meg (legprogramszerűbben még a Correspondances c. szonettjében), sokkalta gyakoribb nála a színek friss, érzékies fölrakása, viszont Zola sokszor fordul egy-egy szimbólum felé, hogy néhol a fárasztó leírásnak lendületet és kompozíciót adjon.

Thomas Mann tisztultabb stílusérzékkel rendelkezik, sohasem alkalmaz meztelen szimbólumokat, a szó stilisztikai értelmében, de azért minden sorával érezteti, hogy többet mond, mélyebb jelentőségekre céloz a hétköznapi értelemnél. Mintha nagy termeken vezetne végig bennünket, minden lépés alatt megkondul a padló, minden szó, minden mozdulat különös, néha félelmetes visszhangot támaszt. A Tod inVenedig végső jeleneteiben a halál sejtelme lebeg minden fölött: a langy őszi szél, a túlérett gyümölcsök szaga, a lagúna áporodott illata, a tenger fázós borzongásai, egy elhagyott fényképező gép, melyen a fekete posztót meglebegteti a szél, mintha gyászkendő volna, a fövényen hancúrozó gyermekek játékába tragikus feszültség vegyül és a kis Tadzio távozó alakja fantomszerűen megnövekszik. “Ihm war aber, (mondhatnók: uns war aber), als ob der bleiche und liebliche Psychagog dort draussen ihm lächle, ihm winke, als ob er, die Hand aus der Hüfte lösend, hinausdeute, voranschwebe ins Verheissungsvoll-Ungeherure.”

A Buddenbrooks-ban is van egy ilyen remek fejezet, egy nap története a kis Hanno életéből, egy álmos későn kelés és drukkos iskolai délelőtt leírása, óráról-órára, csengetésekkel és szünetekkel, jelentéktelen és mindenkitől átélt események, ismert tanár- és diákfigurák egyhangú felelgetés, magyarázás, csínyek és ravaszkodások, és mégis az egész mintha nem kis diák-komédia, hanem az Élet nagy tragédiája lenne. Hannót fölhívják s bár nem készült, kiolvassa a leckét az előtte ülő fiú könyvéből, a tanár megdicséri s ő a dicséretet öntudatlan őszinteséggel magára veszi. “Ebben a percben komolyan azt gondolta magáról, hogy szerény tehetségű, de szorgalmas tanuló, aki aránylag becsülettel állta meg a sarat és tisztán érezte, hogy összes osztálytársai ugyanezen a véleményen vannak.” Ellenben a szerencsétlen Petersent rajtakapják a puskázáson. “Petersen leült és el volt ítélve. Látni lehetett, amint a szomszédja kissé elhúzódik tőle. Valamennyien az undor, a részvét és az irtózat valaminő keverékével néztek rá. Bukott ember volt, egyedül, mindenkitől elhagyatva, azért, mert rajtakapták. Egyetlen vélemény volt Petersen felől, mégpedig az, hogy csakugyan szégyenfoltja az osztálynak.” Mi ez, ha nem kicsinyben az Élet természetes kiválasztása, a látszatok és konvenciók etikája: az ügyes csaló köztiszteletnek örvend, a bukott szélhámostól mindenki elfordul. Thomas Mann, anélkül hogy bármikor egyenes célzást tenne, folyton érezteti ezt az összefüggést és elég gyakran, sőt túlságos gyakran, téved a tollára az Élet szó. A nehéz és fülledt délelőtt után egy nagy zenés délután következik, Hanno fantáziálása a zongora előtt. Thomas Mann leíró művészetének, sejtető, árnyaló képességének itt a magaslatára emelkedik s elegendőnek tartja, ha utána a legnyersebb realizmusában odaveti a tífuszeset szakszerű leírását. Nincs is szükség többre, az a nap a muzsikás alkonnyal egy emberélet zsúfolt képe, amely a maga szuggesztív erejével szimbolikusan hat, annyira meg volt feszítve minden húr, hogy fölösleges a stilizálás, az olvasó magától megsejti a mélyebb összefüggést.

Lányi Viktor már megmutatta a Tod in Venedig fordításával, hogy nemcsak a saját nyelvének mestere, hanem megértéssel, sőt áhítattal végezte munkáját. Teljesen beleélte magát Thomas Mann művészetébe s vigyázott arra, hogy egyetlen fordulat, egyetlen árnyalat se vesszen el az átültetésben, hiszen sokszor egy-egy sejtetésen, egy hangulaton fordul meg minden a regényben. Csak az említett zenés jelenetre hivatkozom, tessék elolvasni, a fordító milyen természetes könnyedséggel, minden erőltetés nélkül költi át az eredetit annak érzéki realizmusával és lehelet-szerű finomságaival. Ez valóban a prózába átkomponált muzsika és erős muzsikus érzékkel kellett bírnia annak, aki vissza tudta adni magyarul.

Király György költő, műfordító, kritikus, publicista, a Nyugat szerzője.(1887–1922)

Forrás: Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Figyelő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s