Anthony de Mello: Lehántva az “én” burkait

Közzétette:

Javaslom, vegyünk most egy másik gyakorlatot. Kérlek, írd le egy darab papírra, határozd meg valami tömör kifejezéssel, mi is vagy. Például: üzletember, pap, emberi lény, katolikus, zsidó, bármi.
Néhányan, amint látom, olyasmiket írtak, mint eredményes, világjáró, kompetens, élő, türelmetlen, összpontosított, alkalmazkodó, békítő, szerető, az emberi faj tagja, túlszervezett. Ez tehát, bízom benne, önmagatok megfigyeléséből ered. Mintha egy másik embert néznétek.
Vedd észre, hogy az “én” nézte a “magam”at. Ez egy érdekes jelenség, amely mindig is tűnődésre késztette a filozófusokat, misztikusokat, tudósokat, pszichológusokat, hogy tudniillik az “én” képes megfigyelni a “magam”-at. Úgy tűnik, az állatok egyáltalán nem képesek erre. Úgy tűnik, hogy bizonyos nagyságú intelligencia szükséges ahhoz, hogy valaki ezt képes legyen megtenni. Amit most adok nektek, az nem metafizika; nem filozófia. Egyszerű megfigyelés és józan ész.5 A Kelet nagy misztikusai valóban erre az “én”-re utalnak, nem a “magam”-ra.
Tulajdonképpen e misztikusok közül néhányan azt magyarázzák nekünk, hogy először dolgokkal kezdünk, a dolgok tudatára ébredünk, majd a gondolatokéra (ez a “magam”); végül pedig a gondolkodóéra. Dolgok, gondolatok, gondolkodó. Amit mi valójában keresünk, az a gondolkodó. Ismerheti-e a gondolkodó önmagát? Tudhatom-e, mi az “én”? E misztikusok közül egyesek ezt hozzák fel: megvághatja-e a kés önmagát? Megharaphatja-e a fog önmagát? Láthatja-e önmagát a szem? Ismerheti-e az “én” az `én’-t?” De engem most egy határtalanul praktikusabb dolog érdekel, mégpedig az, hogy mi nem az “én”. Olyan lassan haladok majd, amennyire lehet, mivel a következtetések megsemmisítők, kétségbe ejtők. Szörnyűek vagy elborzasztóak, attól függően, hogy mi a meglátásod.
Ezt hallgasd meg: Én vagyok-e a gondolataim, a gondolatok, melyeket gondolok? Nem. A gondolatok jönnek és mennek; én nem vagyok a gondolataim. Én vagyok-e a testem? Arról informálnak minket, hogy testünkben sejtek milliói cserélődnek vagy újulnak meg minden percben, úgyhogy minden hetedik év végén egyetlen olyan sejtünk sincs, amely hét évvel korábban a testünkben lett volna. A sejtek életre kelnek és elpusztulnak. De, úgy tűnik, az “én” megmarad. Így tehát én vagyok-e a testem? Nyilvánvalóan nem.
Az “én” valami más és több, mint a test. Mondhatnád, hogy a test része az “én”-nek, de az egy változó rész. Mozgásban, változásban van. Ugyanazzal a névvel illetjük, de az állandóan változik. Mint ahogy ugyanazon a néven nevezzük a Niagara-vízesést, pedig a Niagara-vízesést víz alkotja, amely szakadatlanul változik. Ugyanazt a nevet használjuk egy örökkön-örökké változó realitásra.
Hogy van ez a nevemmel? Az “én” az én nevem? Nyilván nem, minthogy megváltoztathatom a nevemet anélkül, hogy az “én” változnék. És a karakteremmel {?} hogy van ez? Hogy van ez a hitem dogmáival? Azt állítom, katolikus vagyok, vagy zsidó. Ez alapvető része az “én”nek?
Amikor áttérek egyik vallásról a másikra, akkor megváltozott az “én”? Új “én”-em vane, avagy ugyanaz az “én” változott? Más szavakkal, a nevem alapvető része-e az “én”emnek? A vallásom alapvető része-e az “én”nek? Már szóltam a kislányról, aki azt kérdezi a fiútól: “Presbiteriánus vagy?” Nos, valaki mesélt nekem egy másik történetet, Paddyről. Paddy egy belfasti utcán sétált, és érzi, hogy pisztolyt nyomnak a tarkójához, és egy hang így szól: “Katolikus vagy-e, avagy protestáns?” Nos, Paddynek most gyorsan kell, hogy járjon az esze, azt válaszolja: “Zsidó vagyok.” És hallja, amint a hang megszólal: “Alighanem én vagyok a legszerencsésebb arab egész Belfastban.”
Oly fontosak számunkra a címkék. Állítok valamit: “Én republikánus vagyok.” De vajon valóban az vagy? Nem gondolhatod komolyan, hogy amikor átigazolsz egy pártból egy másikba, akkor új “én”-ed van. Avagy nem ugyanannak a régi “én”-nek van új politikai meggyőződése?
Emlékszem, beszéltek nekem egy emberről, aki megkérdezi a barátját: “Azt tervezed, hogy a republikánusokra szavazol?” A barát azt feleli: “Nem, a demokratákra fogok szavazni. Az apám demokrata volt, a nagyapám demokrata volt, és az ükapám is demokrata volt.” Mire az ember: “Őrült egy logika. Úgy értem, ha az apád lótolvaj lett volna, és a nagyapád lótolvaj lett volna, és az ükapád lótolvaj lett volna, akkor te mi lennél? “Ah – felelte a barát -, akkor republikánus lennék.”
Életünk oly nagy részét töltjük azzal, hogy címkékre reagálunk, a magunkéra és másokéra.
Azonosítjuk a címkét az “én”-nel. Gyakori címkék a katolikus és a protestáns. Egyszer egy ember felkeresett egy papot és így szólt: “Atya, misét akarok mondatni a kutyámért.” A pap méltatlankodott. “Mit ért ön azon, hogy misét mondatni egy kutyáért?” “A kedvenc kutyám” – magyarázta az ember. “Szerettem azt a kutyust, és szeretném, ha ön misét mondana érte.” A pap azt válaszolta: “Itt mi nem mondunk misét kutyákért. Próbálkozzék talán a másik felekezettel, amely ugyanebben az utcában van. Vesse fel nekik, talán megteszik, amit ön kér.” Távozás közben az ember ezt mondta a papnak: “Nincs ez így jól. Valóban szerettem azt a kutyust. Azt terveztem, hogy egymillió dollárt ajánlok fel fizetségként a miséért.” Mire a pap: “Várjon csak! Eddig miért nem említette, hogy az ön kutyája a mi felekezetünkbe tartozott?” Osztogatva a címkéket, miféle értéket képviselnek azok az “én” szempontjából? Állíthatjuk-e, hogy az “én” nem azonos egyetlen ráaggatott címkével sem? A címkék a “magam”hoz tartoznak.
Ami állandóan változik, az a “magam”. Változik-e az “én” egyáltalán? Változik-e a megfigyelő egyáltalán? Tény, hogy bármilyen címkére gondolj is, azt a “magam”ra kell alkalmaznod (kivéve talán, ha a címke az emberi lény). Az “én” nincs ezek között. Így tehát, amikor kilépsz önmagadból, és megfigyeled a “magam”-at, többé nem azonosulsz a “magam”-mal. És a szenvedés a “magam”-ban létezik, amikor tehát azonosítod az “én”-t a “magam”-mal, megkezdődik a szenvedés.
Tegyük fel, hogy félelmeid vannak vagy kívánságaid vagy aggodalmaid. Amíg az “én” nem azonosul pénzzel, névvel, nemzetiséggel vagy személyekkel vagy barátokkal, vagy bármilyen minőséggel, tulajdonsággal, sajátsággal, addig az “én” nincs veszélyben. Nagyon aktív lehet, de semmi sem fenyegeti. Gondolj bármire, ami fájdalmat, rettegést vagy nyugtalanságot okozott, vagy jelenleg is okoz. Először is megleled a vágyat a szenvedés alatt, azt, hogy valamit szenvedélyesen kívánsz, máskülönben nem szenvednél. Mi ez a vágy? Másodszor, ez nem egyszerűen egy vágy, jelen van az azonosulás is. Valahogy így szóltál önmagadhoz: “Az `én’-em jóléte, mondhatni az egész léte e vágyhoz kötődik.” Minden szenvedés oka az, hogy azonosulok valamivel, legyen bár az a valami önmagamon belül vagy kívül.

Forrás: Polczer Porta

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s