Anthony de Mello: Megtalálva önmagad

Közzétette:

A nagy mesterek elmondják nekünk, hogy a legfontosabb kérdés a világon: “Ki vagyok én?”
Vagy még inkább: “Mi az >én<?” Mi ez a dolog, amit úgy hívok: >én<? Mi ez a dolog, amit úgy hívok: “self”, “én magam”? Azt akarod ezzel mondani, hogy minden mást megértettél a világon, és ezt nem értetted meg? Valóban azt akarod mondani, hogy megértetted a csillagászatot és a fekete lyukakat és a kvazárokat, megismerted a computertechnikát, és nem tudod, ki vagy te?
Egek, még mindig szunnyadsz! Alvó tudós vagy. Azt akarod ezzel mondani, hogy megértetted, mi a Jézus Krisztus, és nem tudod, ki vagy te? Honnan tudod, hogy megértetted Jézus Krisztust? Ki az a személy, aki a megértést véghezviszi? Ezt találd ki először. Ez mindennek az alapja, ugyebár? Éppen mivel nem értettük ezt meg, éppen ezért keveredik ennyi ostoba vallásos ember mindezekbe az ostoba vallási háborúkba: mohamedánok küzdenek zsidók ellen, protestánsok katolikusok ellen, és sorolhatnám itt a többi hasonló bárgyúságot. Nem tudják, kicsodák ők, mert ha tudnák, nem lennének háborúk. Mint a kisleány, aki azt kérdezte egy kisfiútól: “Presbiteriánus vagy?” Mire ő: “Nem, mi egy más szörnyűséghez tartozunk.”
De amit most ki szeretnék emelni, az az önmegfigyelés. Reám figyelsz, de vajon közben felfogsz-e minden más zajt a hangom mellett, miközben reám figyelsz? Tudatában vagy-e a te reakcióidnak, miközben reám figyelsz? Ha nem, akkor agymosott leszel. Vagy más oldalról nézve: befolyásolnak majd a benned lévő azon erők, amelyeknek egyáltalán nem is vagy tudatában. És még akkor is, ha tudatában vagy annak, ahogy reagálsz rám, tudatában vagy-e egyúttal annak is, hogy honnan jönnek a reakcióid? Talán egyáltalán nem is figyelsz reám; talán a papád figyel reám. Gondolod, hogy ez lehetséges? Hát persze, hogy az. Csoportjaimban ismét és megint rábukkanok olyan emberekre, akik egyáltalán nincsenek jelen. Az apucijuk van jelen, az anyucijuk van jelen, de ők maguk nem. Soha nem is voltak. “Én vagyok, aki él, mégsem én élek, hanem a papám él bennem.” (Vö. Gal 2, 20.) Nos, ez teljes mértékben, szó szerint igaz. Részekre szedhetnélek, darabonként, és megkérdezhetnélek: “No, ez a mondat vajon apucitól jön, avagy anyucitól, nagymamitól, nagypapitól, vagy kitől?”
Ki él benned? Eléggé elszörnyülködtet, amikor megtudod. Azt hiszed, szabad vagy, de talán nincs egyetlen gesztusod, gondolatod, érzésed, elvi álláspontod, hittételed sem, amely nem valaki mástól került beléd. Hát nem szörnyű? És nem is tudsz róla. Egy gépies életről beszélsz, melyet az agyadba véstek. Erős meggyőződés van benned bizonyos dolgokról, és azt gondolod, hogy te vagy az, aki az erős meggyőződést táplálja. De valóban te vagy te? Jó adag tudatáraébredtség kell, hogy legyen benned annak megértéséhez, hogy az a dolog, amelyet “én”-nek nevezel, egyszerűen egy halmaza, egy konglomerátuma múltbeli tapasztalataidnak, kondicionáltságodnak és programozottságodnak.
Ez fájdalmas. Valójában, amikor kezdesz ennek tudatára ébredni, nagy fájdalmat tapasztalsz. Fáj látni, amint összetörnek az illúzióid. Mindaz összedől, amiről azt gondoltad, hogy fölépítetted. Ez fájdalmas. Erről szól az egész bűnbánat; erről szól az egész tudatára ébredés. Így tehát mi lenne, ha arra szánnál egy percet, – pontosan ott, ahol most ülsz, és még miközben beszélek -, hogy tudatára ébredj annak, amit a testedben érzel, és annak, mi jár az eszedben, továbbá annak, hogy milyen érzelmi állapotban vagy. Tudatában vagy-e a táblának, ha nyitva a szemed, e falak színének, és annak, hogy milyen anyagból készültek? Tudatában vagy-e az arcomnak, és annak, hogyan reagálsz az arcomra? Merthogy reagálsz rá, akár tudsz róla, akár nem. És lehet, hogy a reakció nem is a tiéd, hanem kondicionáltak téged arra, hogy ilyen reakciód legyen. És tudatában vagy-e némely, általam épp az imént mondott dolgoknak, noha ez még nem jelzi, hogy valóban tudatára ébredtél, minthogy ehhez először is csak emlékezet szükséges.
Tudatosítsd magadban, hogy jelen vagy ebben a teremben. Mondd belül: “Én ebben a teremben vagyok.” Olyan ez, mintha nem önmagadon belül lennél, kívülről néznéd önmagad. Vedd észre a korábbitól enyhén különböző érzést, amely olyankor tölt el, amikor megnézed a szobában a tárgyakat! Vedd észre ezt is. Később azt fogjuk kérdezni: “Ki ez az ember, aki nézelődik?” Én nézem magam. Mi az “én”? Mi a “magam”? Egyelőre elég annyi, hogy az én figyelemmel kíséri a magam-at. Ha esetleg azt veszed észre, hogy önmagad elítéli önmagadat vagy épp helyesel neki, akkor ne hagyd abba az elítélést, a megítélést, a helyeslést, csak figyeld meg. Én elítélem magam; én nem értek egyet magammal, én egyetértek magammal. Csak vedd szemügyre, kész, és pont, ennyi. Ne próbáld megváltoztatni! Ne utasítsd el azzal: “Ó, azt mondták nekünk, hogy ezt ne tegyük.” Csak figyeld meg, hogy mi megy végbe. Mint azt korábban már említettem neked, az önmegfigyelés azt jelenti; figyelemmel kísérsz – megfigyelsz mindent, bármi is zajlik benned és körülötted, mintha valaki mással történne.

Forrás: Polczer Porta

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s